A papok élete sokat alakul szolgálat alatt, ahogy KELEMEN ARNOLD élete is új fordulatot vett, miután megtudta, hogy első szolgálati helye után Rómában fogja folytatni teológiai tanulmányait. Gyakorlati-pasztorális éven a székelykeresztúri Szent Kereszt-plébánián és a kolozsvári Szent Mihály-plébánián tevékenykedett, pappá szentelése után pedig Szebenben volt káplán. Emberközelben a csíkcsicsói származású Arnold, ismerjék meg papságának eddigi pillanatait!
Mikor döntöttél úgy, hogy pap leszel? Római katolikus iskolában végezted tanulmányaidat, és egy évet a pannonhalmi Bencés Gimnáziumban is. Milyen élményekkel tértél onnan haza? Befolyásolták a döntésed?
A döntésem megszületése vagy kimondása nem köthető konkrét eseményhez, naphoz, órához. Egy folyamat eredményeként született meg, ami, azt hiszem, a hivatással kapcsolatban nem is lehetne másképp. Egy olyan lelki és szellemi folyamat volt ez, amelyben a benső vágy és a bizonytalanság feszültsége, a szív akaratának és az ész kérdéseinek és kétségeinek párbaja húzódott meg. Hol az egyik, hol a másik látszott győzelemre törni. Elég sok időbe telt, amíg békét kötöttek egymással. Az imádság bírta rá leginkább őket. Az az imádság és maga az imádságos lelkület, amelynek gyakorlását szeretteimtől szívembe fogadtam, amelyre a gyermekkori oltárszolgálat és a plébánosom rávezetett, amelyet a katolikus iskolákban végzett tanulmányaim ideje alatt elém éltek. Mind-mind olyan közegek voltak ezek, amelyek kiformálták bennem azt a személyt, aki rá mert lépni erre az útra. Kezdetleges formájában hetedik osztályos koromban élt bennem a hivatás, így aztán a középiskola választása kimondatlanul, de némi szándékossággal a csíkszeredai Segítő Mária Római Katolikus Gimnáziumra esett. Hatások sokasága és sokfélesége ért azokban az években, amelyek nyomán jogosan szoktuk azt mondani, hogy színesek és érlelőek a diákévek. Ezekben volt részem nekem is, és szinte minden barátságom és a tanárokkal való viszonyom azt visszhangozta és jelezte, hogy nekem valóban a papság a hivatásom. Erre már csak megerősítésként jött az egy év bencés diáklét Pannonhalmán, ahol a lelkiség és az intellektuális képzettség magasabb fokon élésének példája intenzíven hatott. Az elmélyülés és elmélyítés vágyával tértem onnan haza. Természetesen akkor ezt még nem tudtam így megfogalmazni önmagam számára. Ugyanakkor azzal a megerősített tudattal is, hogy ha valamit tenni akarok, azt a tőlem telhető legnagyobb pontossággal és mindig a lelkieket is szem előtt tartva kell tennem. Sokszor elcsodálkozom egyébként, hogy nem lettem bencés szerzetes. Hiszen visszatekintve úgy látom, hogy a döntésemben az az év volt talán a legmeghatározóbb. De igazából a szívem mindig az egyházmegyés papság felé húzott. Egyébként is mindig be lehet építeni a lelki életbe a szerzetesi lelkiség különféle elemeit.
Milyenek voltak a teológián töltött éveid? Hogy emlékszel vissza az ott töltött percekre? Gyakorlati éven a székelykeresztúri Szent Kereszt-plébánián és a kolozsvári Szent Mihály-plébánián tevénykedtél. Milyen volt a két hely? Milyen élmények, emlékek maradtak benned ezekről a helyekről?
Az egy év Pannonhalmán töltött idő bizonyos szempontból jó felkészítő volt a teológiai évekre, ha csak a családomtól való távollét feldolgozására gondolok is. Jó közösség fogadott Gyulafehérváron. Az évek során pedig még jobb formálódott. Természetesen abban az értelemben, hogy egyre inkább otthon éreztem magam, és kialakult egy jó baráti közösség. Azon kívül szoros és tartós barátságok is születtek. Ezek a legmaradandóbb emlékek, amelyek ma is élnek, de nem csupán az emlékezés szintjén, hanem sokkal valóságosabban. Egy szemináriumi közösség úgy, mint bármelyik más, magában hordozza annak lehetőségét, hogy mások megismerése által önmagadat is jobban megismerhesd. Rá tudok eszmélni, vagy akár rádöbbenni arra, hogy hol vannak a határaim. Én természetemből adódóan elég nyugodt természetű ember vagyok, de egy közösségen belül, egymás határaiba ütközve a „nyugodt víz” is el tud kezdeni mozgásba lendülni. Vallom, hogy kétségkívül szükségesek az ilyen pillanatok.
Olyan sok mindenben tudott formálni a szemináriumban töltött idő. Az hozta meg az igazi érettségi bizonyítványt, nem annyira a középiskola végeztével megszerzett okmány.
A gyakorlati év szépsége abban áll és mutatkozik meg, hogy szembe lehet nézni azokkal az álmokkal és tervekkel, amelyek a szeminárium első négy évében olyan kedvesen megszületnek. A pasztorális éven aztán szembesülünk azzal, hogy melyik vágyunk és álmunk élhető, reális, és melyik csak vágyálom, illúzió, amit jobb mihamarabb elhessegetni. Itt derül ki az is, hogy milyen embernek bizonyulok a közösséggel való kapcsolódásomban. Két olyan közösség tagja lehettem 5-5 hónapon keresztül, akik bár más-más miliőben élnek, de a közös és a szép bennük, hogy kereső emberek, akikkel együtt egy közös cél felé haladunk. Gyakorlati évem megkezdése előtt egyik kedves barátom tanácsa az volt, hogy maradjak természetes, adjam önmagamat. Nem is volt más a szándékom. Ez a hozzáállás nem is okozott csalódást. Mindkét helyen olyan közösség fogadott, akiktől és akik által tanulni lehetett. Értékes barátságok születtek. A legkedvesebb emlékeim közt a hittanórák, Kolozsváron emellett az elsőáldozásra való felkészülés szerepelnek. Ez volt az a terület, ahol sok álomszerű felbuzdulásomat reális mederbe kellett terelnem, és mégis nagyban gazdagított, mert önmagamat következetességre kellett ránevelnem, és arra, hogy a kimondott szónak vagy ígéretnek valóban súlya van. Ez alatt azt értem, hogy a gyerekek nagyon receptívek a szép és ösztönző szavakra, és nem felejtik el azt sem, hogy ha valamit megígérünk nekik.
A teológia elvégzése után Szebenben voltál káplán, ahol egy sokszínű közösség van. Milyen érdekességet tudnál kiemelni a szebeni évekből?
Valóban a nagyszebeni közösség elég sokszínű. Három nyelv van jelen a pasztorációban: a magyar, a román és a német. Olykor az angol is előfordul, például szentgyónásban, a házasság szentségének kiszolgáltatása alkalmával. A multikulturalitásban örömömet leltem, természetesen nem az első ott töltött napomtól kezdve. Ez egy átértékelődött valóság bennem, be kell vallanom. A nyelvi korlátokba való beleütközés elém tornyosuló kihívásként hatott kezdetben. Főképpen annak az előre legyártott elképzelésnek a leküzdése volt nehézkes, hogy ha nyelvtani hibákat ejtek, akkor abból esetleg hátrányom származhat. Ez egyébként egy olyan általános frusztráció az idegen nyelvek beszélése terén, amely bénítóan hat, így hát jobb megszabadulni tőle, különben soha nem lesz bátorságunk elkezdeni beszélni. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy nem kell törekedni minél helyesebben beszélni, csupán nem szabad kétségbeesni. Amikor ezen korlátomat sikerült átlépnem, amelyben egyébként maga a közösség is segítségemre volt kimondhatatlan nyitottságával, akkor éppen az ellenkezője, vagy valami teljesen más, sokkal emberibb valósult meg. Tapasztalhatóvá vált az, hogy a nyelv bár fontos a hatékony kommunikáció során, de még fontosabb talán az a szándék, magatartás, amely a nyelv mögött áll.
Létezik egy, a nyelveken átívelő magatartás és benső hozzáállás, amit emberségnek nevezhetünk, létezik az érző és értő lényeket összekötő nyelv, a szeretet nyelve.
Az a nonverbális kommunikáció, amely a természetességnek és a szív bőségének kivetülése, ünneppé teszi a találkozásokat. Hála Istennek nagyon sok szép kapcsolat tudott így születni. Ezt tudnám leginkább kiemelni. Továbbá azt, hogy egy szórványközösségben lelkipásztori tevékenységet folytatni nem jelent számomra mást, mint értékelni mindazt, ami ajándékként adva van. Vagyis hogy éppen a sokszínűségben rejtőző egységet és közösségiséget felfedezni csodás dolog. Ahogy egy szórványközösség befogadó, nyitott tud lenni, nem csupán az új papja, hanem az új egyháztagok felé, ahogyan a különböző nyelvű és korú hívek együtt tudnak ünnepelni egy háromnyelvű ünnepi szentmisén, és a szentmise után szóba állnak egymással, az mind azt mutatja, hogy valóban értékelendő mindaz az egyéni törekvés és magatartás, amely nem szétválaszt, hanem sokkal inkább egyesít, egységre törekszik.
Hogyan is derült ki, hogy Rómába fogsz menni? Mivel indokolták, miért küldtek ki? Hogyan fogadtad a hírt?
Második évemet töltöttem segédlelkészként Szebenben, amikor érsek atya felkínálta számomra annak lehetőségét, hogy római tanulmányokat folytassak. Örömmel vállaltam. Olyan lehetőséget láttam benne már akkor, ami minden bizonnyal a javamra válik, sok szempontból formálni tud engem. Hittem már akkor is, és most még inkább, hogy nagyon sokat hozzá fog tudni tenni önmagam neveléséhez, világnézetem kiszélesítéséhez. Filozófiát tanulni, abban elmélyülni küldtek ki. Filozófiát a papképzés első két évében tanulnak a szeminaristák. Már ez önmagában olyan irány, amely segít megtanulni gondolkodni, kérdéseket felvetni, vizsgálni mindazt, ami körülvesz. A Rómában töltött idő pedig az értelem, az elme pallérozásán túl olyan lehetőségeket is magába foglal, amelyek segítenek lelkiekben is növekedni. Mindezeket együttvéve reméltem és remélem, hogy ezek az évek a továbbképzés, az elmélyülés, a gondolatok finomításának és bővítésének időszaka lesz. Ilyen hozzáállással mondtam igent, tudva természetesen azt is, hogy főképp az elején nem lesz egyszerű. De a kihívások mindig előrelendítenek, ha sokszor előbb megtorpanni kényszerítenek is egy kis időre.
Hogy készültél az indulásra? Hogy indult ott az életed? Milyen ott, van-e honvágyad?
Elindulásaimban mindig volt és van egyfajta kettősség, amely legtöbbünknél így van, azt gondolom. Akár a Gyulafehérvárra való elindulásomra gondolok, majd a visszatérésekre egy-egy szünidő után, akár arra, amikor Nagyszebenbe indultam. Így volt ez Rómával is. Egyrészről ott van a lelkes nekirugaszkodás, a kíváncsiság, hogy mit rejteget számomra az előttem álló időszak, maga a hely, és van ennek a másik aspektusa, amikor nyugtalanul feltör a kérdés, hogy minden rendben lesz-e, mi és kik fognak ott várni rám. A szép pedig az egészben az, hogy erőt vesz mindezeken a hit és a remény, a tudat és a hit, hogy Aki meghívott, erőt is ad. Isten csodálatosan alakítja a helyzeteket, körülményeket, ezt számtalanszor tapasztaltam, csupán az apró jelekben is észre kell tudni venni ezeket.
Nagyon jó közösség fogadott a kollégiumban, ahol élek itt Rómában, a Navona tér közelében található Santa Maria dell’Anima (Szűz Mária, a lelkek anyjaként fordítható) osztrák papi kollégiumban. Huszonkét tagot számláló papi közösség ez, a néhai Német-római Birodalom területéről fogad papokat, akik Rómában folytatják tanulmányaikat. Megerősítő számomra, hogy itt élt Boldog Scheffler János szatmári püspök, valamint Jakab Antal erdélyi püspök is egy éven keresztül. Egyedüli magyarként a kollégiumban nagy előnynek tartom, hogy nagyobb intenzitással hatnak az idegen nyelvek, és hogy más kultúrákba, világnézetekbe nyerhetek bepillantást. Olyan barátságok kötődnek, amelyek gazdagítanak. Ugyanez érvényes az egyetemen kötött ismeretségekre is. A Pápai Gergely Egyetemen studírozom a filozófiát. Kiváló tanárokat tudhat magáénak az egyetem. Olyan módszerekkel élnek, amelyekkel a folyamatos, következetes elmélyítést követelik meg. Vagyis nem csupán végighallgatjuk a kurzusokat, hanem igencsak aktív résztvevői is kell lennünk. A tanároknak az az alapvető hozzáállásuk, hogy megértőek az új egyetemistákkal szemben, akik még nem mozognak otthonosan az olasz nyelv terén. Ezt jó volt megtapasztalni. Idővel aztán természetesen fel kell venni a ritmust. Az első szemeszter nagyon meghatározó. Ekkor jött elő néha a honvágy érzete is, azóta ritkábban. Látni, ahogyan a kezdeti nehézségekből valami kiformálódik év vége felé, visszatekintve egészen csodálatra méltó. Az első évben ért sok impulzus, a magasságok és mélységek megélése hálát vált ki belőlem. Isten csodálatos működését tapasztalom ezek által.
Időközben Rómát is igyekszem minél inkább felfedezni. A város pezsgése és élettel telítettsége néha kimerítő tud lenni, viszont másrészről jó látni azt, ahogyan az emberekben a szép iránti vágyakozás és csodálat kifejezésre jut, amikor ámulva állnak egy-egy templomot, épületet, műalkotást látva. Jó számomra is keresni azokat a helyeket, ahol a szépség és a harmónia összhangja egyensúlyt tud teremteni a lelkemben.
Szerinted hogyan fogod a Rómában tanultakat későbbi életedbe beépíteni?
Amit eddig tapasztaltam a szűk másfél év alatt, az az, hogy minden, amit hallottam, tanultam, olvastam, az valahogyan úgy épült be a tudatomba és a szívembe, hogy a tárgyi tudáson túl egész valómhoz hozzáadott valamit. Nemcsak másképpen tudok gondolkodni dolgokról, hanem egy másfajta magatartást is fokozatosan kiművel bennem. Nem azt jelenti, hogy másképpen viselkedem, mint eddig, hanem hogy másképpen vagy még inkább tudom értékelni mindazt, ami létemet meghatározza és amit ajándékba kaptam a jó Istentől. Gondolok például arra, hogy mit jelent valóban személynek lenni, és mit jelent az, hogy felelős vagyok embertársamért, aki ugyanolyan személy, mint én, és akinek arca visszatükrözi számomra azt, hogy én ki vagyok. Sok ilyen és ehhez hasonló felismerés korábban is megvolt bennem, de most mintha tisztábban látnék. Ezért is igyekszem a tőlem telhető legtöbbet elsajátítani, magamévá tenni, hogy formálva önmagamat majd a későbbiekben még hatékonyabban tudjak másokat is segíteni a formálódásban. Ehhez hatékony módszerek is szükségesek, és úgy látom, hogy a kifejezésre és gondolkodásra bíró módszerek olyan sokféleségével találkozom most, amelyekből válogatni lehet és a későbbiekben segítségemre lesznek. Mindenképpen a különféle kultúrákkal való találkozásból való merítkezés is nagyban fog segíteni a későbbiekben, úgy vélem. Végső soron a gondviselő Istennél van jövőnk igazgatása, ő majd úgy, ahogyan eddig is, segíteni fog lépésről lépésre haladni a megvalósításokban, hivatásom kiteljesedésében.
