Minden évben, ahogy közeledik az adventi időszak, egyfajta ürességet, lemerülést, görcsös cselekvési vágyat érzek. Többször elgondolkodtam már azon, hogy ez jó vagy sem. Éppen amiatt, mert mindig valami többet szeretnék hozzáadni az ünnephez, és valahogy sosem jön össze. Mert ilyenkor hangosabbá válik körülöttem az élet, több a teendő, kevesebb időm van önmagamra, rohanok, képtelen vagyok megállni, a belső csendemre összpontosítani.
A minap, néhány csöndes percben eltöltött énidőben jöttem rá arra, hogy valójában ez azért van, mert valami hiányzik az életemből. Hiányzik a régi idők gyermeki várakozása. A hó recsegő-ropogó hangja, a szülőfalum templomában megélt, imádkozó és éneklő gyermekek, fiatalok, idősek összetartozás-érzése, maga az a pillanat, ami minden túlmutató örök élmény és emlék marad.
Természetesen az ünnep több a hiányérzetnél, a nosztalgiánál, a régi időkbe való visszavágyódásnál. Talán a belső elcsendesedés segíthet abban, hogy az idei adventet ne a negatív érzések uralják, sokkal inkább annak a lehetőségnek a megragadása, amit minden évben ajándékba kapok Istentől, és amit talán ideje lenne elfogadni. Ez is görcsös ragaszkodás, megfelelési vágy, igaz? Mert valahogy az egész világ azt üzeni nekem, neked, mindannyiunknak, hogy legyünk egy fokkal jobb emberek, tegyünk több jót másokkal, állítsunk össze ajándékokat stb. Máskor ne, csak az adventi és karácsonyi időszakban. Kicsit olyanná vált ez számomra, mintha erőltetni kellene a jól ismert sláger refrénjének első mondatát: szeressük egymást, gyerekek. Azt hiszem, pont ezek miatt veszítettem el azt az igazi varázst, ráhagyatkozást és felkészülést, melyet – sok más emberrel közösen – akkor éltem meg, amikor az egyszerűség jegyében ünnepelhettem.
Az idei adventre – a többi évtől eltérően – másképp készülök. Nincs bennem elvárás, ragaszkodás, görcsölés. Nem akarok jobb emberré válni pusztán azért, mert ilyenkor a társadalom szerint sokkal jobbnak kell lenni. Ember szeretnék maradni. Több, gondolatok csendjében töltött idővel, kevesebb rohanással, a hullámzó érzelmek megélésével és megfékezésével. A lelkem rezdüléseire szeretnék figyelni, a személyes kapcsolataim elmélyülésére, az isteni fényből jövő sugárzásra. Ember szeretnék maradni: ember, és nem robot. Nem szeretnék sem másképp, sem jobban szeretni. Mert az ünnep nem egy hónap, az ünnep a hétköznap maga. Az a hétfő vagy péntek, amikor nincs különösebb okom arra, hogy ajándékokat vásároljak, süssek, főzzek, takarítsak, vagy ránézzek a magányos szomszéd nénire, egyszerűen küldetésemnek érzem.
Másokat szeretnék megajándékozni a jelenlétemmel, a gondoskodásommal, a figyelmemmel. Számomra ez az ünnep. A hétköznapok egyszerűsége és nagyszerűsége. Lehet, hogy csak én érzem így, de ki vagyok éhezve a minden napban keresendő és megtalálandó ünnepre. Így készülök adventre. Így szeretnék készülni. Ember maradni. Ember, és nem robot. Amúgy: minden ajándék és kegyelem!
Ferencz Emese
Az írás megjelent a Vasárnap 2023/49-es számának Az Istenre és önmagunkra találás csodálatos lehetősége, Így készülnek állandó szerzőink az adventre című összeállításban.
