A kolozsvári Katolikus Egyetemi Lelkészség (KEL) egy „emberpalántát megmunkáló felület”. Isten az embereket itt más emberekkel csiszolgatja, minden más eljárás alkalmatlan lenne. Közösségben élni, gondolkodni és munkálkodni, mindezt meg lehet tanulni a Lelkészségen. A KEL lehetőséget ad Istenre, a melletted levő emberre és önmagadra is figyelni, összhangba hozni ezt az alapvető hármas irányultságot. A szentmisék, lelki beszélgetések, imaalkalmak, dicsőítések teret adnak, hogy Istenre figyelhess. A közösségi dimenziót a csapatmunka, programszervezések, kirándulások, személyes beszélgetések, ünneplések adják meg. Önmagunk fejlődése és az állandó egymástól tanulás folyamata nélkül a fent leírtak nem valósulnának meg.
Amikor Kolozsvárra érkeztem, egyetemista minőségben, eléggé elveszettnek éreztem magamat a nagyváros forgatagában. Sajnos nekem nem volt „elődöm” a KEL-nél, vagyis olyan tanuló, aki rangidős egyetemistaként elhívott volna a lelkészségre. Véletlenszerűen, egy nyári táborozás alatt hallottam a KEL-ről, és akkor elhatároztam, hogy ősszel utánajárok a dolognak. Érdekes gondolatokkal és érzésekkel léptem be a KEL ajtaján. Ha senki nem köszön nekem, ha senki nem vesz észre az első fél órában, akkor kimegyek az ajtón, és többet ott nem látnak, ellenben ha megszólítanak, akkor itt maradok. Öt perc sem telt el, és egy egyetemista lány kedvesen köszöntött, és rákérdezett, hogy most vagyok-e itt először. Párbeszéd vette kezdetét, és én, elhatározásomhoz híven, ott maradtam, és majdnem tíz évig a lelkészség tagja voltam. Az elején csak úgy elvoltam, próbáltam tanulni tőlük, figyeltem az embereket és az eseményeket. Passzív „fogyasztóból” lassan megtanultam én is adni, megosztani mindazt, ami bennem van, illetve amit és is hozzáadhatok a lelkészség életéhez. Mindez azért is volt szép és felszabadító, mert itt nem tapasztaltam elvárásokat, illetve a megfelelési kényszer sem nyomasztott úgy, mint az egyetemen. Ugyanakkor a KEL nem csak mosolygás, öröm és sikerélmény. Természetesen itt is, mint minden közösségben, az ember akaratlanul is fájdalmat okoz, illetve önmaga is sérül. A csalódások elkerülhetetlenek, csalódunk önmagunkban, a másik emberben, megtapasztaljuk gyengeségeinket. Nem mindig könnyű ezeket a helyzeteket kezelni. A közösség nagyszerű iskola a megbocsátás, a kiengesztelődés gyakorlására. Annyira különbözőek vagyunk, más-más otthoni háttérrel, a sérülések, súrlódások elkerülhetetlenek. Mindez személyes és közösségi fejlődésünk része, a megbocsátáson és kiengesztelődésen keresztül tanuljuk meg egymást és önmagunkat elfogadni. Határaink megtapasztalása az empátiát, az egymásra figyelést, az együttműködést, a csapatmunkát segítheti. Mindez beleépülhet Isten rólunk alkotott elképzeléseibe, mindent felhasználhatunk és kamatoztathatunk. Számomra mindez a valóságot jelentette, a mindennapokat a lelkészségen. Sikerek és csalódások, megbántások és kiengesztelődések, duzzogások és megbocsátások, ünnepek és gyász, mindez része volt a lelkészségen eltöltött időnek. Nagyon sokat köszönhetek a közösségnek, a társaimnak, akikkel együtt jártuk a szeretet, az odafigyelés, az együttműködés sokszor nagyon is rögös útját. A személyes fejlődésemben nagyon nagy hálával tartozom a tragikusan elhunyt Orbán László és Takó István volt egyetemi lelkészeknek, Györgypál Enikő egykori pasztorálasszisztensnek, és hosszú lenne felsorolni mindazokat az embereket, akik segítettek és támogattak, illetve azzá formáltak, kisebb-nagyobb mértékben, aki most vagyok.
Az Egyetemi Lelkészség oázis Kolozsvár szívében. Ha van egy szabad órád, időd, amit valahogy agyon kell ütni, akkor beléphetsz a KEL nagykapuján, és szinte biztosra találsz ott egy-két emberkét, aki hajlandó leülni veled társasjátékozni, elcsevegni, vagy csak egyszerűen ott van, és meg lehet szólítani, nem érzed magad egyedül.
Ugyanakkor az egyetemista státusz nem tart örökké, a KEL-es időszakunk is időleges és átmeneti, egyszer véget ér. Erdély és a nagyvilág minden irányában szétszóródva magunkkal visszük mindazt, amit ott megtanultunk és megéltünk. Szakemberek lettünk, ki-ki a maga területén profi módon kamatoztathatja az egyetemi évek alatt szerzett tudását. Kolozsvár széles körű és magas szintű kultúrával is megajándékozott, az irodalom, a színház, a zene alkotásaival gazdagított minket.
A lelkészség pedig segített emberségünkben fejlődni, csapatjátékosokká formált minket, akik tudnak és akarnak közösségben gondolkodni és dolgozni. Csak egymásra figyelve, közösséget építve, szakmai hivatásunkat beteljesítve tudunk jövőt teremteni és építeni.
Darabán Tímea
Az írás megjelent a kolozsvári Katolikus Egyetemi Lelkészség harmincéves fennállása előtt tisztelgő összeállításban, a Vasárnap hetilap 2023/48. lapszámában
