Ahogy visszaemlékszem erre az időre, ami lehetőségek szempontjából azért korántsem volt annyira gazdag az egyetemisták (és általában a fiatalok) számára, mint a mai, az jön velem szembe először, hogy mennyire fontos volt olyan közegre találni, amelyben szinkronba kerülhetett a választott szakmám és a hitem, majd pedig a hivatásom.
Fontos volt a hasonló cipőben járókkal kapcsolatban lenni – akkoriban elég világos volt számunkra, hogy a katolikus értelmiség képviselői leszünk, annak minden felelősségével együtt, és hívő emberekként is fel akartunk készülni erre, emlékszem, hogy ebben többen nagyon tudatosak voltunk. Tehát nemcsak a közösség biztonságát, a tisztességes szórakozás vagy a személyes fejlődés lehetőségeit kerestük, hanem azt is, hogy a hitünket hogyan tudjuk felnőtt értelmiségihez illő módon megélni, a szakmai küldetésünkkel összhangban vállalni. Vagyis igen, ez az újabb/több tanulás lehetősége is volt, ami néha pluszelőadásokat is jelentett a sok egyetemi óra után, beszélgetéseket, kihívásokat, de nyilván közös imát, szentmiséket, lelki napokat és lelkigyakorlatokat, illetve természetesen kikapcsolódást, közösen eltöltött szabadidőt is.
Apropó ima: sokan itt jöttünk rá, hogy bizony azt is meg kell tanulni, mert több is van az egyház kincstárában, mint a gyermekek számára készült reggeli-esti ima…, és hogy nem sokat ér infantilis módon katolikusnak lenni, ha az ember tanár, mérnök, orvos vagy bármi egyéb lesz…
Leginkább egy laboratóriumhoz tudnám hasonlítani ezt a közeget, ahol biztonságos körülmények között sok mindent ki lehet próbálni, néha még olyat is, amiről biztosan tudjuk, hogy robban… ahol a tapasztalatok átadódnak a következő generációnak, ami szolgálattá is tud válni. Talán ilyen volt a KEL egésze is, de még inkább a kis csoportok, amelyből már akkor is sok volt.
Több csoportban is megfordultam – alapvetően a ferences kistestvérekhez tartoztam, ami picit más is volt: együtt lakó közösség és életforma, de a kettő nem különült el egymástól, nagyon hasonló törekvéseink voltak, együtt vettünk részt a legtöbb akcióban, és a jövőnek dolgoztunk: fel akartunk építeni valamit a keretek terén is a korábbi semmi nyomán.
Két kisebb csoportot említenék még, amelyeknek egy-egy szakaszban vezetője vagy társvezetője is voltam, így különösen is szívesen emlékezem rájuk. Az egyik a szemlélődő imacsoport volt, („a csendesek”, ahogy emlegettek minket akkoriban), a másik egy Pedakörnek nevezett fórum, ahová a bármilyen tanár szakosok jártak, kicsit pótolandó az akkor még nagyon szegényes szakképzést, illetve nyilván azért is, hogy a közös hivatás tapasztalatait megosszuk, együtt imádkozzunk.
Az egyetemi katolikus közösségekben, magán a közösségen, a barátságokon túl, sok olyan tapasztalatot és tudást szereztem, aminek később tényleg hasznát vettem sok területen, de egészen konkrétan az egyetemistákkal való sokszintű munkában, mert úgy hozta az élet, hogy sokféle szinten és módon voltam-vagyok kapcsolatban velük azóta is.
Farmati Anna SSS
Az írás megjelent a kolozsvári Katolikus Egyetemi Lelkészség harmincéves fennállása előtt tisztelgő összeállításban, a Vasárnap hetilap 2023/48. lapszámában
