Ferenc pápa 2016. november 21-én az irgalmasság évét lezáró szentmisén közzétett apostoli levelében alapította meg a szegények világnapját, amelyet az évközi időszak 33. vasárnapján tartanak. Idén november 19-én irányítja a legelesettebbek felé a figyelmünket a szegények világnapja. Csata Orsolya a csíkszeredai roma közösség hétköznapjaiban is részt vesz, önkéntesen dolgozik velük, értük. Arra kértük, adjon ízelítőt abból, mit jelent a szegényekkel, kirekesztettekkel való munka.
Futóversenyen vagyunk Csíkszépvízen. Nyár van, a gyerekek élvezik a nagy focipályát, örülnek a futóversenynek. Bemelegítünk, elmondom, hogy mindenki tegye meg a tőle telhetőt, de belehalni nem kell. És elindulnak rajtszámaikkal, félretaposott cipőikben, ki farmerben, ki tréningnadrágban az öt kilométerre. A célnál várom őket. Látom egyiküket, hogy maga elé enged utolsó métereken egy srácot. Később kérdezem, hogy azt miért tette, hiszen megnyerhette volna. Válasza: „maga ezt nem értheti, nem előzhetek le egy magyart”. Később megbeszéljük, hogy de.
Nyár, fullasztó meleg, nehéz futóedzés után sétálunk lefelé. Fagyizni megyünk. Már nagyon várják. Talán az edzésnél is jobban. Csacsognak, kérdezgetnek, mesélnek. Be nem áll a szájuk. Amikor a cukrászda ajtajához érünk, a legkisebb visszahúzza a kezem. Nem akar bemenni. Mondom, fagyizni megyünk, gyere, válaszd ki, milyent kérsz. „Nekem ide nem szabad bemenni, itt én megvárom magukat.” Mindössze ötéves.
Futóedzés, kora nyár. Mindig éhesek, eszik a futópálya körüli fákról az éretlen szilvát, a „bingyót”. Hiába alkudozom, hogy aki nem szed „bingyót”, az kap a végén fagyit. Éhesek. Magyarázom, hogy betegek lesznek az éretlen gyümölcstől, fájni fog a hasuk. Egyikük nevetve mondja: „mi a dögöt is megesszük, amikor más nincs”. Nincs több érvem.
Ismerősöm hív telefonon. Hallotta, cigány gyermekekkel foglalkozom. Lenne egy kérése. Kérném meg őket, lopjanak neki éretlen diót a pálinkába. Mondom neki, ez most csak vicc, ugye. Feleli nevetve, nem, dehogy, ők úgyis lopnak, ezzel még kicsi pénzt is fognak keresni. Kifizeti nekik.
Uszoda. Edzés vége. Zuhanyzóból jönnek ki, kapják tőlem a törölközőt, mennek öltözni. Egyik fülkében eldugul a lefolyó. A takarító ordítani kezd velük. Nem látja, hogy ott állok. Szépen kérem, ne ordítson. Tovább ordít. Erre én is felemelem a hangom. Pillanatok alatt körülvesznek a gyerekek, engem védenek, óvnak saját testükkel. Nem magukat.
Moziba készülünk. Előremegyek, hogy megvásároljam a jegyeket. Két kissrác utánam szalad. Sziszegve szól rájuk a pénztáros, „tűnjetek ki innen”. Mondom, velem vannak. Válasza: „úgysem fogják beengedni őket a moziba”. Mondom, márpedig de, be fogják, van jegyük. Mire ő: „ha büdösek, nem fogják”. Kérdezem, ki fogja szagolgatni, és minden vendéget meg fog-e szagolni. Nincs válasz.
Karácsonyra ajándékot kapok a gyerekektől. Rajzok, írások: „Szeressük magát!” Egyik kis papírra színes csillagok vannak rajzolva. Közepében, csillagok közé becsavarva két lej lapul meg. Gombócok lesznek a torkomban. Tudom, nekik a két lej milyen óriási érték.
Futóversenyre készülünk. Mondom, háziverseny lesz. Aki megnyeri, kap egy óriási Magnumot. Nem ismerik a Magnum jégkrémet. Egyikük, aki amúgy a legjobb, azt mondja, ne csináljam ezt, mert ő nem tud megenni semmit úgy, hogy ne adjon a többieknek. Mondom, márpedig ez verseny. Megnyeri. Megveszem a jégkrémet. Körbeülnek, kézről kézre adják, együtt eszik meg.
Koncertről jövünk ki. Száll a lelkünk, nagyon szép volt, mindenki csupa mosoly. A gyerekek előttem mennek a járdán. Két csendőr állítja meg őket és sziszegi oda, „tűnjetek el a központból”. Megszólalni sem tudok a meglepetéstől. De azon a napon fogadalmat teszek magamnak. Hogy soha többé nem hallgatok.
Biciklis nyílt napot hirdetnek a városi parkban. Előre szólok, akinek van, hozzon biciklit. Mi gyalogosan lassúbbak vagyunk, így jönnek is szembe velünk a biciklisek, hogy nem engedték be őket a pályára. Azt mondták, kiszúrják a gumijukat. Mondom, dehogy, valamit félreértettetek. Odaérünk. Ordítva beszél velem a szervező. Vigyem onnan a kölyköket. A gyerekek huzigálnak hátulról, menjünk onnan. Mondom, eszemben nincs. Látja a szervező, hogy nem tágítunk, kitalálja, hogy csak bukósisakkal lehet bemenni. Az asztal telis-tele bukósisakkal, minden érkezőnek adnak belőle. Nekünk nem. Semmi baj, megoldjuk. Elszaladunk, kérünk kölcsön sisakot. Visszamegyünk. Bicikliznek ők is. A feszültség azonban nem múlik el. Egymáson vezetik le, egymást bosszantják, bántják.
Mert az utálat, a gyűlölet nem múlik el, nem száll el. Lerakódik, felgyűl. Érlelődik. És növekedik. Egy napon pedig visszarúg, visszaüt.
Ha kíváncsi a CséBé tevékenységére, keresse fel IDE kattintva a Facebook-oldalunkat.
Csata Orsolya
Az írás megjelent a Vasárnap 2023/47-es számában a Széljegyzetek a szegények világnapjához, A rászorulók mögött valódi emberek, valóságos történetek állnak című összeállítás részeként.
