Kolozsváron is szép számban gyűltek össze az érdeklődők a nőszövetség Szentegyház utcai székhelyén tartott Alzheimer Café rendkívüli alkalmára, amikor sepsiszentgyörgi meghívott, Vetró Bodoni Enikő mentálhigiénés szakember, gyászcsoport vezető előadására.
A gyász lélektanáról beszélt az előadó, de korántsem elméleti, tudományos előadás formájában, hanem minden mozzanatot példákkal ilusztrált, és minden kérdésre is válaszolt, az előadás jóízű beszélgetéssé alakult és jóval a szokásos időkereten túl is élénk beszélgetés, történetmesélés zajlott. Az Alzheimer Café célkitűzése, hogy támogató csoport legyen, keretet nyújtson a demens betegeket gondozóknak sajátos tapasztalataikat, gondjaik, nehézségeik megosztására, és mások tapasztalatából merítsenek ötletet, erőt. A gyász témája még szorosabbra fogta össze a csoportot, volt, aki nehézségeit úgy osztotta meg, hogy talán életében először kért segítséget, és a többiek bátorításával igyekszik ezután is segítséget kérni, amikor a felvállalt nehézségek terhe immár saját egészsége kárára megy.
A gyász az a téma, ami egészségest, beteget, gondozót, családtagot, fiatalt és időst megérint, megtalál, előbb vagy utóbb, hiszen nincs olyan élet, amelynek során ne találkoznánk a veszteséggel, nem mindig halál, egy elválás, akár csak távolra költözés is mélyen fájdalmas lehet, el kell engedni a távozót, és meg kell gyászolni az elvesztését, akkor is, ha csak a mi életterünkből távozik. De el kell gyászolni a nem sikerült terveket, reményeket is. Ezért a gyász megélése, annak érzelmi hullámainak végigjárása szükséges a továbblépéshez, a későbbi egészséges élethez, az újrakaocsolódáshoz. A legrosszabb, ha valaki nem enged szabad utat a saját szomorúságának, elnyomja azt, megreked a gyászfolyamatban: erre akkor lehet gyanakodni, ha valaki évek elteltével is bánatos, lehangolt, kedvetlen. És sietteni sem lehet, szabad a gyászt: ki-ki a saját ritmusában éli meg, se a család, barátok, se a társadalom nem sürgetheti: ,,szedd már össze magad”. Sokszor egy valóban megértő barát elég a gyászoló kíséréséhez, ez esetben megfontosabb, ha a segítő nem tanácsot ad, nem a saját véleményát kényszeríti rá barátjára, hanem egyszerűen csak ott van, mellette, hallgatásban, meghallgatásban. Egyszerűnek tűnik, mégis sokkal nehezebb, mint helyette megpróbálni megoldani a dolgot, tervet készíteni számára… Aki nem tud senkinek megnyílni, de magában nem boldogul, érzi, hogy immár lesújtja a gyász és nem kap levegőt sem saját bánatától, negatív gondolataitól, megpróbálhatja az írásterápiát: leírni minden gondolatát, fogalmazás nálkül, kézzel, papírra, majd mindezt elégetni, a gesztussal is jelezve: elengedem a lesújtó érzéseket. És természetesen mindig lehet egy meghallgatni képes szakember segítségét is keresni, legyen az egy erre felkészült pap, pszichológus. A lényeg, hogy az érzéseket nem szabad szégyellni, és segítséget kérni nem gyengeség, hanem ellenkezőleg: bátorság szükséges hozzá!
