Az ezüstmiséjüket ünneplő papok élete szolgálati helyeiktől függően sok érdekességet, áldást és elhivatást mutat. Folytatjuk sorozatunkat, melyben az idén jubiláló papokat szólítjuk meg, hálatelt szívvel visszatekintve papságuk elmúlt huszonöt évére. Emberközelben Ciocian Călin nándorhegyi plébános, aki vall életéről, hivatásáról és a temesvári egyházmegyében végzett áldozatos szolgálatáról.
Milyen családi háttérrel rendelkezik? Honnan a vallási kötődés a családban?
A Máramaros megyei Nagybányán születtem, ahol középiskolai tanulmányaimat is végeztem. Az átlagos tanulók közé tartoztam, oda sorolnám magam, szerettem tanulni. Édesapám görögkatolikus vallású, édesanyám római katolikus volt, a Szatmár megyei sváb Scheindorfból, magyar nevén Szinfaluból származott. Mindketten már több éve elhunytak. A vallási kötődésemet édesanyám részéről, a sváb faluból és kultúrából eredeztetem. Gyermekkoromban anyai nagymamámtól még svábul is tanultam.
Huszonöt éve szentelték pappá. Milyen volt akkor az elképzelése a papi életéről, és milyen most? Hogyan tekint vissza ezekre az évekre?
A papsággal kapcsolatos elképzelésem nem sokat változott a teológiai évek és a szentelésem óta. Viszont nagy különbséget érzek az akkori és a mostani vallásgyakorlat között.
Új lelkipásztori stratégiákat kell elsajátítani, alkalmazni és elfogadni, mert ami huszonöt évvel ezelőtt úgy tűnt, hogy jól működik, az ma már kevéssé vagy egyáltalán nem működik.
Változott a világ és változtak az emberek is, alkalmazkodnunk kell mindehhez, és a pasztorációs feladatokat is ehhez a változáshoz kell igazítani, lépést kell tartani vele. Nosztalgiával gondolok vissza papságom első éveire, papi életem első szakaszára, különösen amikor a fényképeket nézem ebből az időszakból. Jó évek voltak, bár voltak embert próbáló pillanatok is, amelyek által fejlődtem és erősödtem hivatásomban.
Szentelési ünnepségének mely mozzanata a legemlékezetesebb az ön számára?
A szentelési ünnepség emlékeit mind a mai napig mélyen őrzöm 1998 júniusából. Számomra a püspöki kézrátétel és a szentelési ima pillanata a legemlékezetesebb. A szentség ezen elemei által váltam pappá, az anyag és a forma ötvöződött.
Mi a papi jelmondata, és miért azt választotta? Mit jelentett ön számára akkor, és mit jelent ma?
Papi jelmondatom: „Benedictus qui venit in nomine Domini!”, magyarul „Áldott, aki jön az Úr nevében!” Hogy őszinte legyek, ezt nem én választottam, hanem az a plébános döntött mellette, aki az emlékek, a szentképek nyomtatásáért felelt. De még ha nem is én választottam, már akkor is tetszett nekem, nem akartam akkor sem változtatni, és most sem döntenék másik mellett. Mind a mai napig ugyanazt jelenti számomra: Istennel lenni, hogy megkapjuk az ő áldását. Hogy mindennél jobban tiszteljük az ő nevét. Életemnek minden percében jelen van a Sanctusnak ez a sora, abban, amit teszek, abban, amit olvasok, abban, ahogy élek. Mindennap elmondom hangosan vagy magamban a breviárium imádkozása alatt, a szentmisében, a rózsafüzérben, az eucharisztikus szentségimádásban, az elmélkedésben, a Szentírás olvasásában, még az adminisztrációs munkám során is.
Melyek voltak papi pályája meghatározó mozzanatai? Legfontosabb sikerek, esetleges kudarcok?
A szemináriumban töltött éveim nagyon szépek voltak, szeretettel gondolok vissza rájuk. Emlékszem, hogy minden év három zsolozsmás lelkigyakorlattal kezdődött, silentiummal. Az első évben az első lelkigyakorlatos nap nagyon nehéz volt, sokszor megfordult a fejemben, hogy haza akarok menni. A harmadik napon már sajnáltam, hogy lassan vége a lelkigyakorlatnak. Semmi sem volt túl könnyű, semmi sem volt túl nehéz. A közösségi élet szép, ezért sajnáltam, amikor véget értek a szemináriumi évek. Nyilvánvaló, hogy a szemináriumi képződés eléggé meghatározó egy pap életében. Aztán az első években a vasárnapi prédikációk elkészítése volt a fő gond. Keményen megdolgoztam a prédikációkért, különösen, hogy románul és németül kellett a hívekhez szólnom. A gyermekkori sváb nyelvtudásom alapján ekkor tanultam meg könyvekből az úgynevezett standard németet. Ekkoriban szótár segítségével írtam meg a beszédeket, majd memorizáltam. Nagy erőfeszítés volt, de szívből végeztem, és kifizetődő is volt közösségi szempontból. Illetve ekkor még azt akartam, hogy meg legyenek írva a beszédek az A, B, C évekre. Azt gondoltam akkor, hogy nyugodtan alhatok, ha megírtam őket. De persze nem így történt… Amikor három év után újraolvastam a prédikációimat, már nem tetszettek. Ez azért van, mert a pap fejlődik, és már nem olyan, mint három évvel azelőtt volt, alakul a világlátása, tapasztalatokat szerez.
Az elmúlt évek egyik sikere az volt, amikor húsz éve, 2003-ban Bolognában megvédtem a teológiai licenciátusi dolgozatomat. Voltak kudarcok is, amikor úgy éreztem, jó szándékaim voltak, de nem értették meg azokat a körülöttem levők. Azt hiszem, ezt mindenki megtapasztalja.
Melyek a pasztoráció súlypontjai az ön számára?
Számomra súlypontot jelent a prédikációk készítése vasárnapokra, elmélkedések a munkanapokra és a katekézisre. Szeretem latinul celebrálni a liturgiát, de belefutottam néhány félreértésbe e téren. Úgy gondolom, kár, hogy a latin liturgiát szinte teljesen elhagyták, és azoknak a híveknek, akik szeretnék hallani, nagy távolságokat kell utazniuk, hogy olyan templomot találjanak, ahol latinul is bemutatnak szentmiséket.
Hogyan szokott töltekezni?
Töltekezni legtöbbször imával és hivatásom megélésével szoktam, imádkozva a breviáriumot, szentségimádásokon részt véve, rózsafüzér elmondása és a Szentírás olvasása által. Szeretek teológiai írásokat olvasni, de ugyancsak szeretek kirándulásokat szervezni gyerekekkel és fiatalokkal, illetve biciklizni.
Milyen, az életén átszűrt tapasztalatot, bölcsességet kötne a szentelendő papok lelkére?
A fiatalok tartsanak ki áhítatos lélekkel a hitben, ne hagyják magukat a fogyasztói társadalom áramlatai által megtéveszteni. A legőszintébb barátság az Istennel való barátság, aki soha nem okoz csalódást.
Miért tud ma, huszonöt év távlatában hálás lenni a hivatásával kapcsolatban?
Hálás vagyok, hogy Isten segített eljutni idáig, hogy naponta találkozhatok vele az Eucharisztiában. Hogy továbbadhatom az ő igéjét másoknak. Szeretném a napot az Úrral kezdeni és vele befejezni. Soli Deo Gloria! Nos autem servi inutiles sumus. (Egyedül Istené a dicsőség! Mi haszontalan szolgák vagyunk.)
