A vajdasági magyarságért és a kereszténységért végzett tevékenységéért, szerteágazó lelkipásztori és közéleti, valamint valláspublicisztikai téren végzett munkájáért többször is kitüntették dr. Harmath Károly OFM-et. Az újvidéki ferencest a legtöbben a Poverello Alapítvány, illetve a Lurkóházak megalapítójaként ismerik. A humanitárius munka és a jótékonyság területén a szociálisan hátrányos helyzetű családok gyermekeinek támogatásáért kapott legutóbb elismerést, amit augusztusban vett át, ennek kapcsán készített vele interjút Kasza Jennifer, az újvidéki Magyar Szó munkatársa.
Óbecse község éves díját a Lurkóházak működtetéséért kapta. Ezekről így vall: ,,Az első Lurkóház 2006-ban alakult egy kis faluban, Dreán. Egy ott tevékenykedő nővér, látva a kallódó gyermekeket, Böjte Csaba atyához fordult segítségért. Csaba testvér pedig hozzánk irányította őt, mivel nekünk már megvolt a Poverello Alapítványunk, amely a szegények megsegítésére jött létre. Mi pedig szívesen álltunk a kezdeményezés mellé, s azóta még két házat nyitottunk. Házanként nagyjából tizenöt-húsz gyermekkel foglalkoznak rendszeresen. Ezek a gyerekek a társadalom pereméről kerülnek be. Általában olyanok, akiket idegenként mellőzünk, tehát nehéz családi körülmények között élnek, szegénységben vagy szülői gondatlanságban. Nekik igyekszünk segíteni, a tapasztalatok pedig azt mutatják, hogy nagyon is érdemes ezt a munkát végezni. Ez jó példa arra, hogy egy kis jó szándékkal lehet menteni a menthetőt.”
Díjat, elismerést nem először kapott. Harmat Károly OFM szerint ,,az elismerés Istent illeti. Amit ő adott, azt igyekeztem megfogni. Az én érdemem ebben csupán annyi, hogy felismertem az adott pillanat nyújtotta lehetőségeket. A többi mind tőle jött. Isten nem jön le ide közénk fizikai alakban, nincs fizikai keze, mint nekünk, viszont rajtunk keresztül akar segíteni másoknak, és ezt fel kell ismernünk. Személy szerint nagyon sok mindenért hálás lehetek neki. Rendkívül örültem például, amikor kikerültem Olaszországba egyetemre, mert akkortájt nem az ment tanulni, aki akart, hanem akit kiválasztottak vagy kiküldtek. Ott befejeztem az egyetemet, ráadásul megtanultam az olasz nyelvet is, amelyet nagyon sokszor még a mai napig is tudok használni. Meggyőződésem, hogy a dolgok nem véletlenül jöttek velem szembe. Azt külön fontosnak tartom, hogy ha nem is tudunk megvalósítani mindent, de legyünk pozitívan kíváncsiak. Mindenben meg kell látni a jót. Meg kell látni, hogy egy helyzetből mit tudunk kihozni.”
Mai napig aktív, a tevékenységekről, amelyek kitöltik a mindennapjait, így beszél: ,,Az Agapé Könyvkiadó életében aktívan részt veszek. A Szabadkai Püspökség Teológiai-Katekétikai Intézetében is tanítok. Újvidéken van egy egyetemista kollégiumunk, amelyet szintén a támogatásnak köszönhetően tartunk fönn. Emellett pedig létezik a Domus Pacis ferences lelkigyakorlatos közösségi ház, melynek célja, hogy a rohanó világban megnyugvási és megállási lehetőséget adjon az embernek, hogy önmagával is tudjon találkozni elsősorban lelkigyakorlatok és imák formájában.”
Újvidék lelkipásztori megközelítését így látja: ,,A nemzetiségi problémák, az előítéletek és a nyelvi nehézségek miatt igen sok megértés szükségeltetik ebben a többnemzetiségű és -kultúrájú városban. Aki ide jön papnak, annak tudnia kell szeretni, és elfogadni ezeket a helyzeteket. Továbbá nagy hitre van szükség, itt ugyanis a szemünk láttára fogynak a hívek horizontálisan is, meg vertikálisan is. Ez azt jelenti, hogy mennek fel az Istenhez, amit nem tudunk megakadályozni, horizontálisan pedig távolodnak el az egyháztól, sőt a nemzetünktől is. Úgy érzem, hogy hiányzik egyfajta tartás a híveinkből, a népünkből, mert nagyon könnyen feladjuk a dolgokat. Az is nagy kérdés, hogy mit tartunk értéknek. A pillanatnyi divatot, szokást vagy pedig azt, amiért érdemes megküzdeni és megizzadni is. Azt tapasztalom, hogy az értékfölfogás meg elfogadás nagyon ingatag lábakon áll újabban. Ez abból is látszik, hogy a társadalomban történő különféle behódolások szinte már szokássá válnak. Úgy tűnik, hogy sokan erénynek tartják az ilyenfajta odasimulásokat, ahelyett hogy bizonyos módon kiállnának akár a jog mellett, akár a kisebbségvédelem mellett. Ez a hamis hozzáállás pedig nagyon letöri az embereket. Nem hiszem, hogy ez példa lehet a közösségmentéshez.”
,,Szeretném továbbvinni mindazt, ami pozitív. De biztos, hogy több mindent be is kell csukni vagy abbahagyni. Ezt nem tartom tragédiának. Az én életem is korlátolt, de amit még bele tudok vinni ebbe az időbe, azt megvalósítom. Hogy mi lesz utána, marad-e, vagy nem, azt nem tudom. Arra, hogy mi volt előttem, és mi lesz utánam, nem tudok hatni, de addig megteszem, amit még tudok ebben a környezetben.”
Forrás: Magyar Szó
Fotó: Ótos András
