A szentatya is felszólalt a püspöki szinódus plenáris ülésén október 25-én, szerda délután. Spanyolul elmondott beszédének fordítását teljes terjedelmében közreadjuk Tőzsér Endre (Magyar Kurír) fordításában.
Szeretek úgy gondolni az egyházra, mint Isten hívő népére, mely egyszerre szent és bűnös, és amelyet a boldogmondásoknak és a Máté-evangélium huszonötödik fejezetének ereje hívott meg és hívott egybe. Jézus az ő egyháza számára nem vette át korának politikai sémáit: sem farizeusok, sem szadduceusok, sem esszénusok, sem zélóták. Semmilyen „zárt testület”; egyszerűen Izrael hagyományát veszi át: „Te az én népem leszel, én pedig a te Istened leszek.” Szeretek úgy gondolni az egyházra, mint erre az egyszerű és alázatos népre, mely az Úr jelenlétében jár. Isten hívő népe. Ez a mi hívő népünk vallási jelentése. És azért nevezem hívő népnek, hogy ne essünk annak a számos ideológiai megközelítésnek és sémának a csapdájába, amelyekkel Isten népének valóságát „leszűkítik”. Egyszerűen „hívő nép”, vagy másképpen: „Isten szent hívő népe”, mely úton jár, szent és bűnös. Az egyház ez.
Ennek a hívő népnek egyik tulajdonsága a tévedhetetlensége; igen, in credendo [a hitben] tévedhetetlen (in credendo falli nequit – mondja a Lumen gentium 12). Infabilitas in credendo. Ezt így magyarázom: „Ha tudni akarod, mit hisz az Anyaszentegyház, menj a tanítóhivatalhoz, mert a püspökök tanítói hivatala felelős azért, hogy ezt megtanítsa neked, de ha tudni akarod, hogyan hisz az egyház, menj a hívő néphez!” Egy kép jut eszembe: az efezusi székesegyház bejáratánál összegyűlt hívő nép. A történelem arról tanúskodik, vagy a legenda szerint, az emberek a székesegyházba vezető út két oldalán álltak, amikor a püspökök a templomba vonultak, és kórusban ismételgették: „Isten anyja” – így kérték a hierarchiát, hogy dogmaként hirdesse ki azt az igazságot, amelyet Isten népeként már birtokoltak. Egyesek szerint botot tartottak a kezükben, és azokat mutatták a püspököknek. Nem tudom, hogy valós történet-e, vagy csak legenda, de a kép érvényes.
A hívő népnek, Isten szent hívő népének van lelke, és mivel egy nép lelkéről beszélhetünk, hermeneutikáról, valóságlátásról, tudatosságról beszélhetünk. Hívő népünk tudatában van méltóságának, megkereszteli gyermekeit, eltemeti halottait. Mi, a hierarchia tagjai ebből a népből származunk, és ennek a népnek a hitét kaptuk, általában édesanyánktól és nagymamánktól – „nagyanyád és anyád”, mondja Pál Timóteusnak [vö. 2Tim 1,5] –, olyan hitet, amelyet női „nyelvjárásban” adtak át, mint a Makkabeusok anyja, aki „saját nyelvükön” beszélt a gyermekeihez [vö. 2Makk 7,21]. Itt szeretném kiemelni, hogy Isten szent hívő népében a hitet „nyelvjárásban”, általában női „nyelvjárásban” adják tovább. Nemcsak azért, mert az egyház anya, és éppen a nők tükrözik a legjobban – az egyház nő –, hanem azért is, mert a nők azok, akik tudnak remélni, akik fel tudják fedezni az egyháznak, a hívő népnek az erőforrásait, akik a határon átlépve – talán félelemmel, de bátran – kockáztatnak, és egy kezdődő nap félhomályában azzal a megérzéssel – ami még nem remény – közelítenek egy sírbolthoz, hogy talán van élet benne. Az Isten szent hívő népéhez tartozó asszony az egyház tükörképe. Az egyház női, jegyes-feleség, anya.
Amikor a felszentelt szolgálattevők túl messzire mennek szolgálatukban, és rosszul bánnak Isten népével, férfiuralmi és diktatórikus magatartásukkal eltorzítják az egyház arcát (elég, ha Liliana Franco nővér felszólalására emlékezünk). Szomorú látni, hogy egyes plébániákon bevásárlóközponthoz hasonlóan „árlistát” találunk a szentségek igényléséhez. Az egyház vagy Istennek úton járó, szent és bűnös népe, vagy pedig különféle szolgáltatások vállalataként végzi. És amikor a pasztorációs munka felelősei ezt a második utat választják, az egyház az üdvösség bevásárlóközpontjává válik, a papok pedig egy multinacionális vállalat egyszerű alkalmazottai lesznek. Ebbe a nagy vereségbe vezet a klerikalizmus bennünket. És ez nagyon szomorú és botrányos…, elég elmenni az egyházi szabóműhelyekbe Rómában, hogy lássuk a reverendát, kalapot, csipkés albákat és karingeket próbálgató fiatal papok botrányát. ,
A klerikalizmus csapás, ostorcsapás, a világiasság formája, mely bemocskolja és elcsúfítja az Úr jegyesének arcát; rabszolgasorba taszítja Isten szent hívő népét. És Isten népe, Isten szent hívő népe továbbra is türelemmel és alázattal halad előre, elviselve az intézményesített klerikalizmus megvetését, bántalmazását és kirekesztését. És milyen természetesen beszélünk egyházfejedelmekről vagy a püspöki kinevezésekről mint az egyházi pályán való feljebb lépésről! A világ iszonyatai, az Isten szent hívő népével rosszul bánó világiasság!
Fordította: Tőzsér Endre SP / Magyar Kurír
Fotó: Vatican Media
Magyar Kurír
