A Katolikus Magyar Bibliatársulat szervezésében a Főegyházmegyei Biblianap újból és sokadjára lehetőséget adott a résztvevőknek (akik Kézdivásárhely, Csíkszereda, Tusnád, Gyergyó, Udvarhely, Kolozsvár, Balázsfalva, Marosvásárhely és ezen helységek környékeiről érkeztek), hogy lelkileg feltöltődjenek, ismeretekben gazdagodjanak, kapcsolatokat ápoljanak, és mint közösség megerősödjenek. Az eseményről Sárosi Éva csíkcsicsói résztvevő számol be.
A nap témája A vándorló Messiás zarándok népe Lukács evangélista kettős művében. Ez kitűnő lehetőség volt arra, hogy a Szentíráson keresztül újraértékeljük küldetésünket, az egyház küldetésének gyökerein keresztül.
A program a Szentírás trónraemelésével kezdődött Darvas Kozma József főesperes vezetésével. Átélhettük, hogy micsoda megtiszteltetés, amikor az Úristen személyesen megszólít, engem és a közösséget, Isten választott népét.
Oláh Zoltán szentírástudomány-tanár mélyreható, történelmi hátteret is feltáró tanítása nyomán az Úr Jézust és Szent Pált követve érdekes utat jártunk be Lukács evangéliumán és az Apostolok Cselekedetein keresztül. Szó volt a szinódus, misszió, küldetés kapcsolatáról, a hívők szerepéről a szinodális úton. Megértettük, hogy Jézus követésében mi is úton vagyunk az örök élet fele.
Jézus mint vándorprédikátor nyomába szegődtünk, aki az egyszerű embereknél kezdte működését, elment a perifériára, ahogyan ma is teszi. Tudtul adta, hogy Isten országa köztünk van. A missziós utazást folytattuk Szent Pál apostollal a nagy városközpontok felé indulva Antiochiából, Ciprus, Filippi, Tesszaloniki, Athén, Korintus, Efezus, Cezárea, Jeruzsálem és Róma fele.
Kíváncsian kerestük a választ arra a kérdésre, hogy ameddig Jézus az apostolokat úgy küldi, hogy ne vigyenek semmit magukkal (Lk 9,3–5) addig Pál nem indul ennyire nincstelenül. Jézus határozottságát, kitartását csodálva (Lk 13,31–35) kutattuk a szenvedés értelmét, értékét. Az emmauszi tanítványokkal együtt találkozhattunk a feltámadt Üdvözítővel, és a mennybemenetelnek is tanúi lehettünk. Szent Pál római tartózkodásából megértettük, hogy nagyobb jelentőséget tulajdonított Lukács az igehirdetésnek mint a vértanúságnak (ApCsel 28,16–3).
A délutáni órákban kiscsoportokban mélyítettük el a szentírási részeket, és saját küldetésünket. Kérdéseinkre igen nyitott és őszinte válaszokat kaphattunk a tanár úrtól.
A nap hálaadó szentmisével zárult, hiszen megtapasztalhattuk, hogy az Ige életre kel és megöntözi a szomjas lelkünket: „Amint az eső […] megöntözi a földet, és termővé, gyümölcsözővé teszi […] úgy lesz szavammal is, amely ajkamról fakad. Nem tér vissza hozzám eredménytelenül, hanem végbeviszi akaratomat, és eléri amiért küldtem” (Iz 55,10–11).
Sárosi Éva
