A mostani püspöki szinódus kapcsán már kezdettől fogva annyira polarizálódtak a vélemények, mint soha az eddigi szinódusok alkalmával, és nem csak azért, mert első ízben kaptak meghívást és szavazati jogot világi krisztushívők, papok, szerzetesek és szerzetesnők. Érthető, ha maguk a résztvevők is kíváncsian, kérdésekkel érkeztek meg Rómába – még azok is, akik korábban már több ízben vettek részt püspöki szinóduson, nem csak azok, mint én, akik első ízben vesznek részt.
Újdonságnak számít, hogy a szinódust háromnapos lelkigyakorlat előzte meg. Ez nemcsak a lelki ráhangolódást szolgálta, hanem megtanultuk és gyakoroltuk a conversazione nello Spirito-t, a Lélekben való beszélgetést, amely tulajdonképpen a mostani szinódusi munkálatoknak a módja. Mindenkinek ugyanannyi ideje van szabadon elmondani a véleményét, nincsenek a szót magukhoz ragadó, másokat túlbeszélő tagok. Senki nem szól(hat) közbe, nem kommentál, de későbbi körökben lehetőség van az érvek és vélemények tisztelettel való ütköztetésre, sőt kötelező a mások által elmondottakra reflektálni. Mindezt átszövi a Szentlélek hangjának figyelése: a beszélgetés közben számos imaszünet van. Dicséretes lenne egyházmegyé(i)nkben is meghonosítani ezt az egymásra-figyelést, a másiknak tisztelettel való meghallgatását.
A szinódus nyelvei szerint és az interneten is elérhető munkadokumentumban (Instrumentum laboris) részletesen bemutatott témák alapján 35 kiscsoportba beosztva dolgozunk. A csoportok összetétele modulonként változik, így folyamatosan új tagokat ismerhetünk meg, gazdagodva tapasztalataiknak, helyi egyházaik sajátosságainak megismerése által.
Újdonság, hogy nemcsak a kiscsoportos munkák alatt, hanem az általános gyűlések közben is kerek asztalok körül ülünk. Munkánkat megkönnyíti a technika: mindenki előtt táblagép, amely által nemcsak követhetjük a napirendet, nemcsak háttéranyagot és információkat kapunk, hanem a szavazásokhoz, felszólalásokhoz is praktikusak.
Asztalainkon monitorok, webkamerák. Felhő (cloud) áll rendelkezésünkre, megszakítás nélkül működő titkárság. Minden körülmény adott a jó és eredményes munkához. A munkához, melyet jól észlelhető kettősség jellemez. Leegyszerűsítve úgy fogalmaznám meg, hogy a kint és a bent. Kint az egyes médiák és érdekek által gerjesztett várakozás, amely alig két-három kulcskérdésre van kiélezve és beállítva, mintegy előre „eldöntve”, hogy mi kellene legyen, szerintük, a jó döntés. Bent szó sincs döntésről (hisz ez nem a szinódus dolga); ehelyett mély beszélgetések, átimádkozott állásfoglalások és kérdésfelvetések, örömben és harmóniában való együttlét, még akkor is, ha néha ugyancsak eltérőek a vélemények. Egyről meg vagyok győződve: nincs köztünk olyan szinódusi tag, aki ne hallana időnként olyat, amivel nem ért egyet és meg ne fogalmazná magában, hogy „ezt aztán nem”. Kézzel fogható az Egyház sokszínűsége: lépten-nyomon megtapasztaljuk, hogy néha még körvonalazni is nehéz válaszokat vagy megoldásokat, mert nemcsak földrészekként, nemcsak országonként, hanem esetenként még egy egyházmegyén belül is teljesen eltérő helyzetek vannak.
A beszélgetések által lassan megismerjük, „megtanuljuk” egymást. Nagyon fontos számomra az, hogy nem egy esetben olyan helyzetekről, kihívásokról, nehézségekről hallok, amelyeket eddig mellékesnek tartottam vagy tudomásom sem volt róla. És ahogy én tanulok a mozambiki, a bolíviai, a ghánai szinódusi tag szavaiból, hasonlóképpen csodálkoznak rá sokan a mi részegyházunk életére, hitére, sajátosságaira. Napról napra gazdagabb leszek. Nagyon értékes találkozásoknak vagyok az alanya napról napra, még a szünetek is a remek beszélgetések alkalmai.
A szinódus felér egy lelkigyakorlattal társított továbbképzővel. Talán csak most kezdem igazán, teljes mélységében megérteni, hogy mit jelent a szinodális folyamat – és úgy tapasztalom, hogy ezzel nem vagyok egyedül a jelenlevők közül. Korábbi szinódusokon meghatározott témákat vitattak meg, most maga a mód, a stílus a kérdés: hogyan legyünk Egyház: „Egy szinodális Egyházért: közösség, részvétel és küldetés”. Az a kérdés, hogy miként járunk együtt a közös úton. Jézus mindannyiunktól azt várja, hogy a vele való találkozásunk örömét továbbadjuk.
Téves a szinodalitásnak az a megközelítése, hogy ez a világi krisztushívők papok irányában megfogalmazott elvárásainak teljesítését jelenti. Nekünk közösen, együtt kell Jézust adnunk mindenkinek, róla kell tanúságot tennünk. Hogyan tudjuk ezt jobban, megfelelőbben tenni? Első követelmény és feltétel mindannyiunk, papok és hívek számára, az állandó megtérés. Egyre jobban meg kell ismernünk Jézust, folyamatos képzés szükséges mindenki számára, legyen az püspök, pap, szerzetes, szerzetesnő, világi hívő. Együtt kell járnunk, együtt kell gondolkodnunk, imádkoznunk és dolgoznunk. A pap legyen pásztor: legyen az övéi között, ismerje őket. De nemcsak az ő dolga a közösség terhének viselése, nem „szolgáltatást” nyújt kérésre és szükség alapján, hanem a hívők közössége kell élővé váljon, minden tagnak be kell töltenie a ráeső részt, feladatot. Ez a szinodalitás. Az alap Jézus, az általa hirdetett örömhír. Ehhez kell mérni mindent, ehhez kell folyamatosan alakulnunk, nem pedig saját igényeink, elvárásaink és tetszésünk szerint csavarni az ő tanítását. „Egy szinodális Egyházért: közösség, részvétel és küldetés”. Élő közösségé, élő Egyházzá kell válnunk. Egyetlen testet kell alkotnunk, amelynek minden tagja teljesíti a saját feladatát: a kar ne szív, hanem jó kar akarjon lenni. Küldetésünk tanúságot tenni Jézusról, elmondani, hogy ő a legnagyobb kincsünk, ő a mi örömünk, aki nélkül semmit sem tehetünk (Jn 15,5). Nem keveset, nem valamicskét, hanem semmit.
Dr. Kovács Gergely gyulafehérvári érsek
Fotó: Kovács Gergely, Pál József Csaba, Lola Gomez/CNS, Vatican Media
