Október idusa a katolikus naptárban Avilai Szent Teréz liturgikus emléknapja, a világi kalendáriumban ma ünneplik a fehér bot (vakok és gyengénlátók) világnapját. Összeállításunkban az utóbbi jeles napra, pontosabban arra, ha úgy tetszik, láthatatlan világra és az abban élőkre, a fehér bottal járókra összpontosítunk.
Budapesten évekig működött, és ha megtalálja új helyszínét, minden bizonnyal ismét kinyit a Láthatatlan kiállítás. Ugye, milyen elképzelhetetlen, egymásnak ellentmondó a kifejezés? Hiszen a kiállítást nézni szoktuk, tehát látjuk a tárgyakat, hogy is lehetne egy kiállítás láthatatlan, hacsak nem a császár új ruhája módján? Nos, ez a kiállítás máshogy láthatatlan. Nem a tárgyak „átlátszóak” vagy hiányzanak, hanem a szemünket vonják ki a forgalomból nagyjából egyórás időtartamra.
Mindannyian azt hisszük, tudjuk, mit jelent a sötét. Amikor éjjel felhős az ég, esetleg esik is, nincs közvilágítás, nem járnak autók sem, hogy lámpáik fénypászmával megvilágítsanak valamit a feneketlennek tűnő sötétségből, de még elektronikai kütyüink működésjelzői sem pislognak, világítanak orientációs pontot szolgáltatva… De mindez nem jelent igazi sötétséget. Az egészséges szem a legkisebb és leghalványabb fényt is receptálja, érzékeli, felbukkan egy-egy körvonal, tudunk ennek alapján tájékozódni. Amikor tehát azt hisszük, hogy koromsötétben vagyunk, és úgy kell átmenjünk mondjuk a szobán éjszaka, mert valami miatt nem tudunk lámpát kapcsolni, még ha nem is így érzékeljük, valamennyit látunk. Az igazi és tökéletes sötétséget a Láthatatlan kiállításon lehet átélni, garantáltan felülírja minden, a sötétről addig alkotott fogalmunkat. Nem véletlen, hogy szemüveget és értékeket, amelyeket elveszíthetünk, és telefont vagy egyéb fényforrást tilos bevinni.
A kiállítás elején és végén egy-egy félhomályos pici váróhelyiség van kialakítva, ahol előbb fényelvonón, majd egy óra benti kiállítás-nem-nézés után a fényhez való hozzászoktatáson megyünk át. Bent gyengén vagy egyáltalán nem látó tárlatvezető fogadja a csoportokat. Ez ugye a teljesen és tökéletesen fénymentes kiállítóteremben mondhatni mindegy is, hiszen valószínűleg a látók és nem látók ugyanúgy át tudják vezetni az embert az élményen. Abból a szempontból viszont igenis releváns, hogy előbb-utóbb – inkább előbb – elhangzik egy kérdés, ami nagyjából arra vonatkozik, hogy így hogy lehet élni. Aki bemegy a kiállításra, amiről még mindig nem mondtam semmit, de ígérem, fogok, még ha pillanatnyi pánikot él is át, hiszen a legfontosabb érzékszervét nem tudja használni, biztos lehet abban, hogy egy órát kell így végigcsinálnia, utána pedig újra a megszokott hétköznapjait élheti. Kis szerencsével nem kötelező csoportfoglalkozáson jut el oda valaki, hanem önszántából, és akkor garantált, hogy ha nem is kimondottan önismereti, de belső utazáson, fogalomátalakító és talán világnézeti kiállítás-nem-nézésen fog részt venni. Mert egy dolog megtapasztalni az igazi sötétséget, és még az is elmegy, hogy végigbukdácsolunk, esetleg falnak koppanunk az egyes tereken, de kénytelenek vagyunk felfogni azt is, hogy a látásunk mi mindent nyújt nekünk. Amikor az ember mögött a fényelvonó kis tér ajtaja becsukódik, és libasorban, az előtte lévő vállára tett kézzel bevonul az első helyszínre, hogy megnézze azt, máris gondban van. Még tart a belső pánik a látás elvesztése miatt, és óhatatlanul előbukkan valami túlélési és teljesítési inger, esetleg vágy is. Részint azért jött, hogy a kiállítást „megnézze”, tehát akkor ezt most meg kell „nézni”, elvégre nem lehet oly bonyolult körbetapogatni pár tárgyat, részint pedig míg egy apró fénypászmát is képesek vagyunk érzékelni, még a legempatikusabb emberben is ott van az a kérdés, hogy ugyan, mi lehet ebben olyan nehéz, hiszen „csak” nem lát, és persze tudat alatt a legtöbb emberben ott munkál a teljesértékűség tudata, és ha már ő lát egyébként, és akkor teljesíteni kell…
Nagyjából ilyesfajta belső tudott vagy tudatlan ingerek nyomán a tökéletes sötétségben megérkezünk egy konyhába, az a Láthatatlan kiállítás első tere. Szűk is, zsúfolt is, és érzésem szerint itt töltenek a látogatók a legkevesebb időt. Amikor a csoportvezető szól, hogy az ő hangját követve jussunk el hozzá, a kinti sebességre kapcsol az ember, és koppan. Nyilván, félre ne értsen senki, ez nem része a kiállítási élménynek. Ők figyelmeztetnek, a csoportvezető mindig elmondja, hogy lassan és előre nyújtott kézzel vagy éppen milyen módon közlekedjünk. De az ember már csak olyan, hogy szokva van saját magához, saját tempójához. A kiállításon lévő bútorok sarka és a kialakított ajtófélfa pedig arról nem tehet, ha az ember azt hiszi, tudja, mi van előtte. A kiállítás egy másik kiváló élménye a piac. A látogatók csoportja összegyűl a vezető köré, az eltévedteknek a határozott hang segít hozzá találni, majd a tökéletes sötétben megkapjuk az instrukciót. Egy járdán állunk, szemben a piac, előttünk átkelő. A piac mellett autó áll, és egy motorkerékpár is. A feladat csak annyi, hogy biztonságban eljussunk a zöldséges standig, hogy a friss betevőt megvegyük. Lehet indulni. Legkésőbb itt az emberben már kétségek vannak, és ha eddig csak pro forma létezett benne a vakokkal és gyengénlátókkal való együttérzés, egészen biztosan rászakad teljes súlyával. Tudom, hová mennék, de hol az átjáró? Tudom, hogy van egy lámpaoszlop mellette, de HOL van? A látogatók persze teljes biztonságban kelhetnek át az úgynevezett úton, hiszen értelemszerűen nincs ott forgalom. Csak egy pár pillanatra megállított motorkerékpár, amit oly könnyedén ki lehet kerülni, hát nem? Hát nem. És ha odaértünk a standhoz, akkor máris lehet vásárolni friss zöldséget, gyümölcsöt. Találd meg a citromot! Talán ez volt a játék első része, a második pedig, hogy fogj meg valamit, és mondd meg, mit vettél el a standról. A citrom könnyű feladvány volt, mert egészen kellemes és erős illatút készítettek be, teljesen más dolog a célzott keresés. A kiállítás-nem-nézőknek fogalmuk sincs, milyen standdal van dolguk, azon a zöldségek, gyümölcsök hogy vannak elhelyezve, gúlába vagy csak laposan, egymás mellé rendezték őket. Mivel a kiállítás nem a látogató megszívatását célozza, ezért csak néhány darabot helyeznek el egymás mellé… Legkésőbb ezen a ponton mindenki rádöbben, hogy pillanatnyi tapasztalataival és állapotában konkrétan képtelen lenne megejteni egy piaci bevásárlást. Arról nem is beszélve, hogy a kiállítás valóban védett környezetben, „laborban” nyújtja a tapasztalatot, nincs zsúfoltság, nincs rohanó emberáradat, türelmetlenség, és még arra is lenne idő, hogy megtaláljuk a különböző címletű bankjegyeinket. Apropó, kedves Olvasó, ha a kezébe adnának néhány lejes bankjegyet, ki tudna számolni csukott szemmel mondjuk 67 lejt? És ugyanezt gyorsan is meg tudná tenni? A kialakuló belső feszültséget játékosan oldotta a kiállításkalauz, ki lehetett találni a tilosban parkoló autó márkáját. Közben persze arról folyt a szó, hogyan tud bevásárolni egy nem látó ember, hogyan közlekedik egyáltalán…
A Láthatatalan kiállítás másik kiemelkedő mozzanata egy erdei túra, fahíddal, lépcsővel, pihenővel, lankával és emelkedővel, mohos kérgű fákkal. Tényleg idilli a környezet imitációja, és ugyanakkor a látó ember szomorúsága szinte garantálható. Tudja, hogy mit láthatna esetleg. És itt már azt is tudja, hogy ha nem haladhatna libasorban, az előtte járó vállára tett kézzel, garantáltan testközelből tapasztalhatná meg a mohapárna puhaságát és az alatta lévő talaj egyenetlenségét.
A kiállítás végén van egy vendéglőrész, ahol kávét és ropit lehetett venni pénzérméért, mert azokat könnyedén meg lehet különböztetni egymástól. A csoport akkor csak egy ropiba mert belevágni, talán a sűrű élmények miatt, talán mert mindenki teljesen elbizonytalanodott abban, hogy mire is képes látás nélkül, csak hallás és tapintás, szimatolás, egyensúly-érzékelés alapján. Utólag racionálisnak tűnik, hogy egyébként minden működik vizuális ingerek nélkül is, ha átalakítja az érintett a világhoz való hozzáállását, a tájékozódásának és hétköznapjainak a viszonyulási pontjait, ugyanúgy teljes élet élhető. Csupán élesben tapasztalni, látóként volt döbbenetes.
Levezetésképpen pedig, visszatérve a fénybe, egy gyengén látó tanít Braille-írást, persze leginkább informatív jelleggel és érdekességképpen. Nyilván, mint minden új írásmódnál, a végén legépelheti mindenki a nevét egy darab papírra. Ennél viszont sokkal maradandóbb élmény ez a látogatás.
Az írás megjelent a Vasárnap 2023/43. lapszámában.
