„Isten azonban azt választotta ki, ami a világ szemében balga, hogy megszégyenítse a bölcseket, s azt választotta ki, ami a világ előtt gyönge, hogy megszégyenítse az erőseket, s ami a világ előtt alacsonyrendű és lenézett, azt választotta ki az Isten, a semminek látszókat, hogy megsemmisítse azokat, akik valaminek látszanak. Így senki sem dicsekedhet Isten előtt.ˮ (1Kor 1,27–29)
A marosvásárhelyi Keresztelő Szent János-plébánia és a HIFA-Románia Egyesület lelki napot, találkozót szervezett szeptember 27-én, Marosvásárhelyen a Deus Providebit Tanulmányi Házban a fogyatékossággal élők katolikus pasztorációja jövőjéről való közös gondolkodás céljából. Erre az alkalomra meghívtak fogyatékossággal élőket, lelkipásztorokat, egyházi munkatársakat, fogyatékossággal élők hozzátartozóit, valamint ezen szakterületen dolgozó szakembereket. Négy megye képviseltette magát ezen a találkozón (Hargita, Kolozs, Kovászna, Maros).
A találkozót Péter Arthur főesperes-plébános nyitotta meg, ezt közös ima követte és tanúságtételek. A tanúságtételek témái a következők voltak: a szentségek megélése a fogyatékossággal élő életében (eucharisztia, bérmálkozás), a tásadalmi és egyházi integráció, fogyatékossággal élők evangelizációja fogyatékossággal élők által, a személyes istenkapcsolat kialakulásáról a krónikus betegség nyomában, a fogyatékossággal élők aktív részvétele az egyházban, fogyatékossággal élők pasztorációja a papi hivatásban. Ezekben a témakörökben megszólaltak: fogyatékossággal élők, fogyatékossággal élők szülei, lelkipásztorok.
Külön említést érdemel Kovács Árpád plébános, aki ötödmagával vett részt ezen a találkozón (két fogyatékossággal élővel, egy hozzátartozóval és egy szakemberrel érkezett). Nagy szerénységgel számolt be arról, hogy papi hivatása idején, hogy próbált a fogyatékossággal élőket Istenhez vezetni. Mindig arra törekedett, hogy kiálljon a fogyatékossággal élők mellett, függetlenül attól, hogy milyen természetű az érintett állapota. Isten kegyelme és nyitottsága ezen a téren, elvezette őt még a nemhallók világába is, akik a legperemreszorultabbak a kommunikáció hiánya miatt, ezért sokan nem találnak rá Istenre, közösségre és nem részesülnek szentségekben.
Nagyon nagy szükség van olyan lelkipásztorokra, akik nyitottak a fogyatékossággal élők felé, és képesek együttműködni velük, hozzátartozóikkal, és a hitüket gyakorló szakemberekkel. Szükség van a fogyatékossággal élők pasztorációjára, és ebben kifejezhetetlen fontossága van a lelkipásztorok jelenlétének. Csak így van jövője a fogyatékossággal élők pasztorációjának a gyulafehérvári főegyházmegyében.
Továbbá kiscsoportos beszélgetésben folytattuk a találkozót. Próbáltuk felmérni, hogy mire is van szükség pasztoráció terén a főegyházmegye területén, és arra fókuszáltunk, hogy ennek érdekében ki mit tud tenni. Ebédszünet után a kiscsoportos megbeszélés kiértékelése következett a jövőbeli tervek fényében. Rengeteg a tennivaló, és köszönet mindazoknak, akik kiállnak a fogyatékossággal élőkért végzett spirituális és pasztorációs munkában. Ezért hálásan köszönjük Péter Arthurnak és Tuzson Attilának, hogy együtt szervezhettük meg ezt a találkozót, és köszönjük Kovács Árpád és Palkó Ágoston jelenlétét.
Ez a találkozó arra adott lehetőséget, hogy kinyújtsuk kezünket az egyházban az egyház felé, hogy utat mutathassunk a lelkipásztoroknak és egymásnak a fogyatékossággal élőkkel való bánásmód elsajátítására. Csapatmunkára van szükség ahol a fogyatékossággal élőt meghallgatja a lelkipásztor, ezért van szükség arra, hogy már a szemináriumban találkozzanak ezzel a célcsoporttal. Nem mellékes az sem, hogy mennyire fontos a fiatal generációt érzékenyíteni ebben a témában. Már óvodától elkezdeni az érzékenyítő programokat.
Kezdetben negyedévenként, majd havonta próbálunk hasonló találkozókat szervezni, és olyan munkacsoportokat kialakítani (lelkipásztorok, fogyatékossággal élők, hozzátartozók, szakemberek), akik a lelkipásztorok segítségére sietnek, ami a fogyatékossággal élők pasztorációját illeti. Sok hiányosság van e téren, és ezekben próbálunk támaszt nyújtani a főegyházmegye számára.
A napot közös szentmisével zártuk.
Befejezésül, hadd idézzük Marjorie Chapp Fogyatékkal élő ember imája című alkotását:
Áldott,aki türelmesen meghallgatja nehézkes szavunkat, mert így rájövünk, hogy ha kitartóak vagyunk, meg tudjuk értetni magunkat.
Áldott, aki nem szégyell nyilvánosan mutatkozni velünk, és nem törődik a ránk bámuló idegenekkel, mert társaságában mennyei megkönnyebbülés az életünk.
Áldott, aki sohasem siettet, és ezerszer áldott, aki nem veszi ki a munkát a kezünkből, hogy megtegye helyettünk, mert sokszor csak időre és nem segítségre van szükségünk.
Áldott, aki mellettünk áll, amikor valami újba kezdünk, mert számára hibáink eltörpülnek az eredményeink mellett.
Áldott, aki a segítségünket kéri, mert a legnagyobb szükségünk arra van, hogy szükség legyen ránk.
Áldott, aki mindezen cselekedeteivel bizonyítja számunkra, hogy nem a sorvadt izomzatunk, nem a sérült idegrendszerünk tesz minket egyénivé, hanem énünk, melyet ISTEN adott, és amelyből egyetlen gyöngeség sem von le semmit.
Áldottak mindazok, akik tudják, hogy mi is emberek vagyunk, és nem várják tőlünk, hogy szentként viselkedjünk, csak azért, mert sérülten születtünk.
Áldottak mindazok, akik kérés nélkül is megértenek minket.
Áldottak mindazok, akik elfelejtetik testünk tökéletlenségét, és legbensőbb valónkat látják.
Áldottak mindazok, akik teljes embernek látnak, egyedülinek és egésznek, és nem csak egy roncsnak, a Teremtő tévedésének.
Áldottak mindazok, akik olyannak szeretnek, amilyenek vagyunk, és nem gondolnak arra, hogy milyenek lehettünk volna.
És áldottak a barátaink, akiktől függünk, mert ők a mi életünk tartalma és öröme. Ámen.
Simon Judit-Gyöngyi programfelelős
