Az amerikai Raymond Leo Burke és a német Walter Brandmüller bíboros öt kérdéssel (dubia, magyarul kétely) fordultak Ferenc pápához.
Felvilágosítást kértek az isteni kinyilatkoztatás értelmezésével, az azonos neműek életközösségének megáldásával, a szinodalitással mint az egyház konstitutív dimenziójával, a nők pappá szentelésével és a bűnbánattal mint a szentségi feloldozás szükséges feltételével kapcsolatban. A pápának küldött hivatalos levélen a két bíboros neve mellett a mexikói Juan Sandoval Íñiguez, a guineai Robert Sarah és a Hong-Kong-i Joseph Zen Ze-kiun bíboros neve is szerepel, aláírásuk azonban hiányzik róla. A bíborosok olasz nyelvű kérdéseit és a szentatya spanyol nyelvű válaszait október 2-án tette közzé honlapján a Hittani Dikasztérium.
Az alábbiakban magyar fordításban – a Magyar Kurír tolmácsolásában – közöljük a Hittani Dikasztérium prefektusának a válaszok felhasználására vonatkozó engedélykérését, a bíborosok kérdéseit és a pápa válaszait.
Víctor Manuel Fernández prefektus levele:
Ferenc Őszentségének
Kedves Atyám! Miután megkaptam Öntől annak a 2023. július 11-én kelt levelének a másolatát, amelyben Burke és Brandmüller bíboros öt kérdésére válaszolt, kérem engedélyezze, hogy ezeket a válaszokat a Hittani Dikasztérium figyelembe vehesse és adott esetben néhány bekezdésüket idézhesse a szóban forgó témák alaposabb tisztázása végett.
2023. szeptember 25.
Víctor Manuel Fernández
prefektus
A bíborosok kérdései:
1. Kétely azzal az állítással kapcsolatban, hogy az isteni kinyilatkoztatást a divatos kulturális és antropológiai változásoknak megfelelően újra kell értelmezni.
Egyes püspökök kijelentései után – melyeket nem korrigáltak és nem vontak vissza – felmerül a kérdés, hogy újra kell-e értelmezni az isteni kinyilatkoztatást az egyházban korunk kulturális változásainak és az ezen változások által előidézett új antropológiai látásmódnak megfelelően; vagy az isteni kinyilatkoztatás örökre kötelező, megváltoztathatatlan, s ezért nem lehet tagadni – a II. vatikáni zsinat tanításának értelmében –, hogy a kinyilatkoztató Istennek „a hit engedelmességével” (Dei Verbum, 5) tartozunk; hogy amit Isten mindenkinek az üdvösségére kinyilatkoztatott, annak „minden időkre csorbítatlannak” és elevennek kell maradnia, és azt „minden nemzedéknek tovább kell adni” (7), és hogy a megértés fejlődése nem vonja maga után a dolgok és szavak igazságának megváltozását, mert a hit „egyszer s mindenkorra átadatott” (8), és a tanítóhivatal nem áll Isten szava fölött, hanem csak azt tanítja, ami áthagyományoztatott (10).
Ferenc pápa válaszai:
Kedves Testvéreim!
Bár nem tartom bölcs dolognak, hogy az egyenesen hozzám intézett kérdésekre mindig válaszoljak, és lehetetlen is lenne mindegyikre válaszolni, ebben az esetben a szinódus közelsége miatt helyénvalónak tűnt, hogy ezt tegyem.
Ferenc pápa válasza az első kérdésre:
a) A válasz attól függ, milyen értelmet adnak az „újraértelmezés” szónak. Ha „jobb értelmezést” értünk rajta, akkor a kifejezés helyes. Ebben az értelemben állította a II. vatikáni zsinat: szükséges, hogy az exegétáknak – én hozzáteszem: és a teológusoknak – a munkájával „az egyház belátása érettebbé váljon” (II. vatikáni zsinat: Dei Verbum dogmatikai konstitúció, 12).
b) Ezért, bár igaz, hogy az isteni kinyilatkoztatás megváltoztathatatlan és mindig kötelező érvényű, az egyháznak alázatosnak kell lennie, és el kell ismernie, hogy soha nem meríti ki az isteni kinyilatkoztatás mérhetetlen gazdagságát, és növekednie kell annak megértésében.
c) Ezért annak megértésében is növekszik, amit tanítóhivatalában maga kijelentett.
d) A kulturális változások és a történelem új kihívásai nem módosítják a kinyilatkoztatást, de minket ösztönözhetnek arra, hogy jobban megfogalmazzuk túláradó, mindig többet kínáló gazdagságának egyes aspektusait.
e) Ez elkerülhetetlenül a tanítóhivatal egyes múltbeli kijelentéseinek jobb kifejezéséhez vezethet, és ténylegesen így is történt a történelem során.
f) Igaz, hogy a tanítóhivatal nem áll Isten igéje fölött, de az is igaz, hogy mind a Szentírás szövegei, mind a hagyomány szövegtanúi olyan értelmezésre szorulnak, amely lehetővé teszi, hogy megkülönböztessük örök érvényű lényegüket kulturális feltételezettségüktől. Ez nyilvánvaló például a bibliai szövegek esetében (pl. Kiv 21,20–21) és a rabszolgaságot eltűrő egyes tanítóhivatali megnyilatkozások esetében (vö. V. Miklós: Dum diversas bulla, 1452). Ez nem kis jelentőségű téma, tekintve, hogy szoros kapcsolatban áll az emberi személy elidegeníthetetlen méltóságának örök igazságával. Ezek a szövegek értelmezésre szorulnak. Ugyanez igaz a nőkre vonatkozó néhány újszövetségi megállapításra (1Kor 11,3–10; 1Tim 2,11–14), valamint a Szentírás más szövegeire és a hagyomány szövegtanúira, melyek ma már nem ismételhetők meg szó szerint.
g) Fontos kiemelni, hogy ami nem változhat, az az, amit Isten „mindenki üdvösségére nyilatkoztatott ki” (II. vatikáni zsinat: Dei Verbum dogmatikai konstitúció, 7). Az egyháznak ezért állandóan különbséget kell tennie aközött, ami az üdvösség szempontjából lényeges, és aközött, ami másodlagos vagy kevésbé közvetlenül kapcsolódik ehhez a célhoz. Ezzel kapcsolatban szeretném felidézni, amit Aquinói Szent Tamás mondott: „minél inkább leereszkedünk a részleges dolgokhoz, annál inkább növekszik a meghatározatlanság” (Summa Theologiae I-II, q. 94, art. 4).
h) Végül, egy igazság egyetlen megfogalmazása sosem érthető meg megfelelően, ha önmagában áll, elszigetelve a kinyilatkoztatás egészének gazdag és harmonikus összefüggésétől. Az „igazságok hierarchiája” azt is megköveteli, hogy minden egyes igazságot megfelelő kapcsolatba állítsunk az egyház központibb igazságaival és tanításának egészével. Ez végső soron ugyanazon tanítás kifejtésének különböző módjaihoz vezethet, bár „azoknak, akik egy monolitszerű és finom különbségtételek nélkül mindenkitől megvédett tanításról álmodnak, mindez tökéletlen szétforgácsolódásnak tűnhet. Ám a valóság az, hogy ez a változatosság segít abban, hogy az evangélium kimeríthetetlen gazdagságának különböző szempontjai jobban kinyilvánuljanak és alaposabb kifejtést nyerjenek” (Evangelii gaudium, 40). Minden teológiai irányvonalnak megvannak a maga kockázatai, de pozitív lehetőségei is.
2. Kétely azzal az állítással kapcsolatban, hogy az azonos nemű személyek közötti egybekelés megáldásának elterjedt gyakorlata összhangban van a kinyilatkoztatással és a tanítóhivatallal (KEK 2357).
A Szentírásban tanúsított isteni kinyilatkoztatás szerint, melyet az egyház „isteni parancs alapján és a Szentlélek vezetésével áhítatosan hallgat, szentül őriz és hűségesen kifejt” (Dei Verbum, 10): „kezdetben” Isten a maga képére teremtette az embert, férfinak és nőnek teremtette őket, és megáldotta őket, hogy legyenek termékenyek (vö. Ter 1,27–28), s ezért Pál apostol azt tanítja, hogy a nemek közötti különbség tagadása a Teremtő tagadásának a következménye (Róm 1, 24–32). Felmerül a kérdés: érvénytelenítheti-e az egyház ezt a „kezdeti elvet”, és tekintheti-e azt – ellentétben azzal, amit a Veritatis splendor 103. pontja tanít – pusztán eszménynek, és elfogadhat-e „lehetséges jónak” objektíve bűnös helyzeteket, mint például azonos nemű személyek közötti egybekelést, anélkül, hogy lemondana a kinyilatkoztatott tanításról?
Ferenc pápa válasza a második kérdésre:
a) Az egyháznak nagyon világos felfogása van a házasságról: a házasság egy férfi és egy nő közötti kizárólagos, stabil és felbonthatatlan életszövetség, mely természeténél fogva nyitott a gyermeknemzésre. Csak egy ilyen egybekelés nevezhető „házasságnak”. Az egybekelés más formái csak „részben és analóg módon” valósítják meg azt (Amoris laetitia, 292), és ezért a szó szoros értelmében nem nevezhetők „házasságnak”.
b) Nem pusztán elnevezési kérdésről van szó, hanem arról, hogy az általunk házasságnak nevezett valóságnak olyan egyedi, lényegi felépítése van, amely más valóságokra nem alkalmazható, kizárólagos nevet követel. Kétségkívül sokkal több puszta „eszményképnél”.
c) Ezért az egyház kerül mindenféle rítust vagy szentségi szertartást, amely ellentmondhatna ennek a meggyőződésnek, és azt a benyomást kelthetné, hogy házasságként ismer el olyasmit, ami nem az.
d) Az emberekkel való bánásmódunkban azonban nem veszíthetjük el a lelkipásztori szeretetet, melynek minden döntésünket és magatartásformánkat át kell hatnia. Az objektív igazság védelme nem az egyetlen kifejeződése ennek a szeretetnek, mely magában foglalja a kedvességet, a türelmet, a megértést, a gyengédséget és a bátorítást is. Tehát nem válhatunk olyan bírákká, akik csak megtagadnak, elutasítanak, kizárnak.
e) A lelkipásztori bölcsességnek ezért kellőképpen meg kell vizsgálnia, vannak-e olyan, egy vagy több személy által kért áldási formák, amelyek nem közvetítenek téves felfogást a házasságról. Amikor ugyanis áldást kér valaki, az Istentől való segítségkérést fejez ki, könyörgést, hogy jobban tudjon élni, bizalmat abban az Atyában, aki segíthet, hogy jobban éljünk.
f) Az is megfontolandó, hogy bár vannak objektív szempontból erkölcsileg nem elfogadható helyzetek, maga a lelkipásztori szeretet megköveteli, hogy ne kezeljünk egyszerűen „bűnösként” olyan embereket, akiknek bűnösségét vagy felelősségét a szubjektív felróhatóságot befolyásoló különböző tényezők enyhíthetik (vö. Szent II. János Pál: Reconciliatio et paenitentia, 16).
g) A döntéseknek, amelyek bizonyos körülmények között a lelkipásztori bölcsesség részét képezhetik, nem feltétlenül kell szabállyá válniuk. Vagyis nem helyénvaló, hogy egy egyházmegye, egy püspöki konferencia vagy bármely más egyházi struktúra állandó és hivatalos jelleggel engedélyezzen eljárásokat vagy szertartásokat mindenféle ügyekben, mivel „ami egy konkrét helyzetben a gyakorlati megkülönböztetés részét képezi, nem emelhető törvény szintjére”, mert ez „elviselhetetlen kazuisztikának adna helyet” (Amoris laetitia, 304). A kánonjognak nem kell felölnie és nem is ölelhet fel mindent, és a püspöki konferenciáknak sem szabad erre törekedniük dokumentumaikkal és előírásaikkal, mert az egyház élete sok más, a szabályozott csatornákon kívüli csatornán is folyik.
3. Kétely azzal az állítással kapcsolatban, hogy a szinodalitás „az egyház konstitutív dimenziója” (Episcopalis communio apostoli konstitúció, 6), tehát az egyház természeténél fogva szinodális.
Tekintettel arra, hogy a püspöki szinódus nem képviseli a püspöki testületet, hanem csupán tanácsadó testülete a pápának, mivel a püspökök mint a hit tanúi nem delegálhatják az igazság megvallását, felmerül a kérdés, vajon a szinodalitás lehet-e az egyház állandó kormányzásának legfőbb szabályozó kritériuma anélkül, hogy az Alapítója által akart alkotmányos berendezkedése torzulna, mely szerint az egyház legfőbb és teljes hatalmát hivatalánál fogva a pápa vagy a püspöki testület a fejével, a római pápával együtt gyakorolja (vö. Lumen gentium, 22).
Ferenc pápa válasza a harmadik kérdésre:
a) Önök bár elismerik, hogy az egyház legfőbb és teljes tekintélyét vagy a pápa gyakorolja hivatalából kifolyólag, vagy a püspöki testület a fejével, a római pápával együtt (vö. II. vatikáni zsinat: Lumen gentium dogmatikai konstitúció, 22), mégis ezekkel a kételyekkel Önök is kinyilvánítják a részvétel, a szabad véleménynyilvánítás és az együttműködés igényét, és így a „szinodalitás” valamilyen formáját követelik hivatalom gyakorlásában.
b) Az egyház a „missziós közösség misztériuma”, de ez a köztünk megvalósuló közösség nem csupán érzelmi vagy éteri, hanem szükségszerűen valódi részvételt feltételez: megkívánja, hogy ne csak a hierarchia, hanem különböző módokon és különböző szinteken Isten egész népe hallathassa a hangját és az egyházi út részesének érezhesse magát. Ebben az értelemben azt mondhatjuk, hogy a szinodalitás mint stílus és dinamizmus az egyház életének lényegi dimenziója. Szent II. János Pál nagyon szép dolgokat mondott erről a Novo millennio ineunte kezdetű apostoli levelében.
c) Egészen más dolog egy bizonyos, valamely csoportnak tetsző szinodális módszertant szakralizálni vagy erővel érvényre juttatni, hogy az legyen a szabály és a kötelező csatorna mindenki számára, mert ez csak a szinodális út „befagyasztásához” vezetne, figyelmen kívül hagyva a részegyházak sajátosságait és az egyetemes egyház változatos gazdagságát.
4. Kétely azzal kapcsolatban, hogy bizonyos pásztorok és teológusok támogatják azt az elméletet, hogy „az egyházra vonatkozó teológia megváltozott”, és ezért nőket is pappá lehet szentelni.
Egyes főpapok – se nem korrigált, se nem visszavont – kijelentései után, melyek szerint a II. vatikáni zsinattal megváltozott az egyház teológiája és a mise értelme, felmerül a kérdés, érvényes-e még a II. vatikáni zsinatnak az a tanítása, hogy „a hívők általános papsága és a szolgálati papság lényegileg és nem csak fokozatilag különböznek egymástól” (Lumen gentium, 10), és hogy az áldozópapoknak „felszentelésük folytán hatalmuk van áldozatot bemutatni és bűnöket megbocsátani” (Presbyterorum ordinis, 2), a közvetítő Krisztus nevében és személyében cselekszenek, aki által a hívők lelki áldozata tökéletessé válik? Felmerül az a kérdés is, hogy érvényben van-e még Szent II. János Pál Ordinatio sacerdotalis kezdetű apostoli levele, mely végérvényesnek tartandó igazságként azt tanítja, hogy nőket nem lehet pappá szentelni őket, tehát ez a tanítás már nem változtatható meg, s nem lehet szabad vita tárgya a pásztorok és teológusok között.
Ferenc pápa válasza a negyedik kérdésre:
a) „A hívők általános papsága és a szolgálati papság lényegileg különböznek egymástól” (II. vatikáni zsinat: Lumen gentium dogmatikus konstitúció, 10). Nem helyes fokozati különbségre gondolni, mely azt jelentené, hogy a hívők általános papságát „másodosztályú” vagy kisebb értékű („alacsonyabb fokú”) dolognak tekintjük. A papságnak ezen formái megvilágítják és támogatják egymást.
b) Amikor Szent II. János Pál azt tanította, hogy a nők pappá szentelésének lehetetlenségét „végérvényesnek” kell tartani, semmiképpen sem becsmérelte a nőket, és nem adott nagyobb hatalmat a férfiaknak. Szent II. János Pál más dolgokat is kijelentett. Például azt, hogy amikor papi hatalomról beszélünk, akkor „a feladatok, nem pedig a méltóság vagy az életszentség területén mozgunk” (Szent II. János Pál: Christifideles laici, 51). Ezeket a szavakat nem tettük még eléggé magunkévá. Arról is világosan beszélt, hogy bár az eucharisztikus ünneplést egyedül a pap vezeti, a feladatok „nem adnak okot arra, hogy az egyik a másik fölé kerekedjen” (Szent II. János Pál: Christifideles laici, 190. lapalji jegyzet; vö. Hittani Kongregáció: Inter insigniores nyilatkozat, VI). Hasonlóképpen kijelentette, hogy ha a papi funkció „hierarchikus” is, azt nem szabad az uralkodás egyik formájaként felfogni, hanem az „teljes egészében Krisztus tagjainak megszentelésére irányul” (Szent II. János Pál: Mulieris dignitatem, 27). Ha ezt nem értjük meg, és nem vonjuk le e különbségtételek gyakorlati következtetéseit, akkor nehéz lesz elfogadni, hogy a papság csak férfiak számára van fenntartva, és nem leszünk képesek elismerni a nők jogait, illetve annak szükségességét, hogy különböző módokon részt vegyenek az egyház vezetésében.
c) Hogy egészen pontosak legyünk, azt is elismerjük, hogy még nem alakult ki kimerítően világos és hiteles tanítás a „végérvényes megnyilatkozás” pontos természetéről. Nem dogmatikai meghatározásról van szó, mégis mindenkinek tiszteletben kell tartania. Senki sem mondhat nyilvánosan ellent neki, mégis vizsgálódások tárgya lehet, ahogyan ez az anglikán közösségben a felszentelések érvényességével kapcsolatban is történik.
5. Kétely azzal a kijelentéssel kapcsolatban, hogy a „megbocsátás emberi jog”, és a Szentatyának azon buzdításával kapcsolatban, hogy a gyóntatónak kötelessége mindenkit és mindig feloldozni, melynek következtében a bűnbánat nem lenne szükséges feltétele a szentségi feloldozásnak.
Felmerül a kérdés, hogy érvényben van-e még a trentói zsinatnak az a tanítása, amely szerint a szentségi gyónás érvényességéhez szükséges a gyónó bűnbánata, mely abban áll, hogy utálja az elkövetett bűnt azzal a szándékkal, hogy többé nem vétkezik (XIV. ülésszak, 4. fejezet: DH 1676), így aztán a papnak el kell halasztania a feloldozást, ha nyilvánvaló, hogy ez a feltétel nem teljesül.
Ferenc pápa válasza az ötödik kérdésre:
a) A bűnbánat szükséges a szentségi feloldozás érvényességéhez, és magában foglalja azt az elhatározást is, hogy többé nem vétkezünk. De itt nincs számolgatás, és még egyszer emlékeztetnem kell arra, hogy a gyóntatószék nem vámhivatal. Nem gazdái, hanem alázatos kiszolgáltatói vagyunk a szentségeknek, melyek táplálják a hívőket, mert az Úrnak ezek az ajándékai nem őrzendő ereklyék, hanem a Szentlélek segítségei az emberek élete számára.
b) A bűnbánat kifejezésének sokféle módja van. Gyakran a súlyosan sérült önbecsülésű embereknél a bűnösnek nyilvánítás kegyetlen kínzás, pedig maga az a tény, hogy valaki gyónni megy, már a bűnbánat és az isteni segítség kérésének szimbolikus kifejezése.
c) Szeretnék arra is emlékeztetni, hogy „néha nagyon nehezünkre esik, hogy teret adjunk a lelkipásztorkodásban Isten feltétel nélküli szeretetének” (Amoris laetitia, 311), pedig meg kell ezt tanulnunk. Szent II. János Pált követve azt mondom, hogy nem szabad túl pontos és biztos elégtételi elhatározásokat megkívánnunk a hívőktől, melyek végül elvontak, sőt önimádást szolgálók lesznek, hanem – ha előrelátható is egy újabb elbukás – „ne kérdőjelezzük meg az elhatározás hitelességét” (Szent II. János Pál: Levél William W. Baum bíborosnak és az Apostoli Penitenciária által évente szervezett gyóntatói tanfolyam résztvevőinek, 1996. március 22., 5).
d) Végezetül, világosan kell látnunk, hogy a gyónáshoz rendszerint kapcsolt valamennyi feltétel általában nem követelhető meg, ha valaki már haldoklik, vagy nagyon korlátozott szellemi és pszichikai képességekkel rendelkezik.
Forrás: Magyar Kurír (Fordította: Tőzsér Endre SP)
