Az ezüstmiséjüket ünneplő papok élete szolgálati helyeiktől függően sok érdekességet, áldást és elhivatást mutat. Folytatjuk sorozatunkat, melyben az idén jubiláló papokat szólítjuk meg, hálatelt szívvel visszatekintve papságuk elmúlt 25 évére. Emberközelben Matieș Marin szörényi esperes és karánsebesi plébános, aki életéről, hivatásáról és a temesvári egyházmegyében végzett áldozatos szolgálatáról vall.
Milyen családi háttérrel rendelkezik? Honnan a vallási kötődés a családban?
Bákóban születtem, de eredetileg klézsei vagyok. Idén ünnepeltem 50. életévemet és 25 éves papságomat. Ötgyermekes családból származom, az öt fiú közül én vagyok a második. Mindkét szülőm római katolikus volt, sőt az egész település római katolikus volt és az is maradt. A hivatalos román nyelv mellett, melyet a környezetemben, az iskolában beszéltek, a családban mindig magyarul beszéltünk, használva a csángó nyelvet is.
A szüleim gyakorolták hitüket, különösen az édesanyánk, ahogy visszagondolok, volt egy lelki, belső finomsága a lelki élet felé, gyakran beszélgettem vele erről. Édesapám ebben a tekintetben nem volt a szavak embere, de mindig kész volt segíteni, ha kellett, alázatos és jószívű volt. Gyermekkorom közössége gyakorló katolikus volt és az is maradt.
Isten népének példája és a szent ünnepek vonzottak engem az Isten-kereséshez. Azt gondolom, hogy az elsőáldozás volt az a pillanat, amikor az Úr magához vonzott, és az évek során folyamatosan, különböző örömökön, belső vonzalmakon és életem különböző pillanatain keresztül magához húzott, amelyek elvezettek ahhoz a döntéshez, hogy elinduljak ezen az úton. Az én esetemben az Úr ezt a döntést más emberek által vetette fel, mint például édesanyám, aki így fogalmazott: Milyen szép lenne, ha te is pap lennél!, vagy ismerőseim: Nem gondoltál arra, hogy pap legyél? Mertem igent mondani. Hivatásunk története mindig sok ember által kovácsolt hívás.
25 éve szentelték pappá. Milyen volt akkor az elképzelése a papi életéről és milyen most? Hogyan tekint vissza ezekre az évekre?
Huszonöt év papság. Sok-sok elképzelésem volt a papságról. Bizonyára azon az érzésen kívül, hogy valami rendkívüli dolgot kaptam, hogy elégtelen vagyok egy ilyen magasztos hivatáshoz. Úgy tűnt számomra, hogy szinte minden tőlem függ, hogy mindenki lelkéért felelős vagyok, ami alázatossá tett. Ma ugyanezt gondolom, csak egy kicsit másképp, megtanultam, hogy az Úr velünk dolgozik, és ő folytatja a szívekben azt a keveset, amit mi vetettünk. Az Úr mindig velem volt, hűséges volt hozzám, és mindig segített, erősített, bátorított, semmiben sem éreztem hiányt. Hálás örömmel gondolok sok embertársamra, akik különböző módon megérintették az életemet. Hála, hogy az Úr fáradhatatlanul dolgozik és naponta hív minket, hogy vele legyünk.
Szentelési ünnepségének mely mozzanata a legemlékezetesebb az ön számára?
A pappá szentelés napja fényes, örömteli nap volt, tele kegyelemmel és reménnyel. A négy másik fiatalemberrel együtt szentelt fel minket a boldog emlékű püspökünk, Kräuter Sebestyén akkori temesvári megyés püspök. Sebestyén püspök számomra, mint fiatal szeminarista, Isten atyaságának igazi képmása volt. Melegszívű ember, szelíd és nagylelkű főpásztor, magatartása megérintett és ma is motivál. A szentelés napján körbevett a család, a barátok, a pécsi szeminárium rektora, ahol tanultam, több magyarországi pap, barátok a szülőfalumból.
Szülőfalumban tartottam a primíciás misét, ahol az egész falu nagy lelkesedéssel ünnepelte a pappá szentelésemet. A vakáció hónapjai alatt vártam, hogy megérkezzen a kinevezés, hol szolgálhatok első alkalommal. Akkoriban egy ének szövege állandóan visszhangzott a szívemben: „Jelen vagyok a szolgálatodra, hívj és meghallgatlak. A mezők tele vannak aratással, de a munkások oly kevesen vannak, én teljes egészében az Úrnak adom magam, hogy a tövisek között arassam be az aratást!”
Mi a papi jelmondata és miért azt választotta? Mit jelentett ön számára akkor és mit jelent ma?
Papságom jelmondata: „Alakítsd életed Krisztus keresztjének misztériuma szerint!” Ezekkel a szavakkal ér véget a papszentelés rítusa. Ezek a szavak egyszerűen megérintettek, mert arra gondoltam, hogy ezt az eszményképet kell elérnem, Krisztust, aki a megfeszített, ahogy Pál apostol fogalmaz. A megfeszített Krisztus erőt ad nekem mindenhez, az örömökhöz és a megpróbáltatásokhoz, amelyek nem hiányoznak életünkből. Ezek a szavak azt jelentik, hogy nem kell elveszítenem életem célját, minden gyengeség ellenére sem veszíthetem szem elől az eszményt, vagyis Jézus Krisztust, aki a hivatásunk tökéletesítője és beteljesítője. 25 év elteltével visszatekintve életemre, úgy éreztem, hogy ki kell egészítenem a jelmondatot, megnevezve a hálát és a bizalmat az irgalmasság Istenében, aki oly jó és irgalmas volt hozzám. A 103. zsoltár első versét választottam: „Áldjad, lelkem, az Urat!”, és soha ne feledkezz meg jóságáról. Ez a zsoltár, ha olvassuk vagy imádkozzuk, megmutatja, milyen az Isten, és reménységgel és hálával tölt el bennünket.
Melyek voltak papi pályája meghatározó mozzanatai? Legfontosabb sikerek, esetleges kudarcok? Helyek, emberek, élmények?
Több közösségben is kaptam küldetést. Káplánként Lugoson kezdtem, utána Temesváron folytattam. Erzsébetvároson, Gyárvároson, Józsefvároson, majd Arad-Segán voltam segédlelkész, összesen hat évig. Megannyi arc és megannyi találkozás emberekkel és eseményekkel. Ezt követően Lovrinban voltam plébános, 14 évig, egy hat filiával rendelkező plébánián, mely időszak is gyümölcsöző volt, beteljesedett, amit egy szerzetesnővér mondott nekem: „Atya, virágozz ott, ahová Isten ültetett!” Kezdetben izgultam, de Isten igéjének ereje meghozta gyümölcsét. Kértem az Urat, hogy legalább egy személyt ébresszen fel a hitre és az Úr teljesítette az imát, ez a személy minden nap ott volt a szentmisén és szolgálatot vállalt.
A szórványközösség hite fellendült, és örömmel élték meg hitüket az adott helyzetben. Ekkor tanultam a szolgálatot, segítve a különböző házasságok rendezését. Voltak bizonyos csalódások, de jelentéktelenek, nem tudok csalódni úgy, hogy elveszítsem a bizalmamat, hisz tudom, hogy az Úr mindenben mindent cselekszik.
Minek örül leginkább lelkipásztori szolgálatában?
Papi életemben annak örülök a legjobban, hogy az Úr elhívott, hogy rajtam keresztül munkálkodjon, azzal a kevéssel, amit véghezviszek, és annak, hogy rajtunk keresztül az Úr meg tudta érinteni testvéreink szívét.
Melyek a pasztoráció súlypontjai az ön számára?
A legfontosabb vagy legáltalánosabb az lenne, hogy mindig ott legyek figyelmes, ahol az Úr kéri, hogy abban a konkrét helyzetben az emberek megtalálják őt. De emellett fontos számomra a hívek identitástudatának kialakítása, a tudatos és örömteli, reménységgel és bizalommal teli hovatartozás, hogy az Úrhoz és az egyházhoz tartoznak. Természetesen fontos egy lelkipásztornak megszólítani minden korosztályt, gyermekeket, fiatalokat, családokat, időseket.
Milyen, az életén átszűrt tapasztalatot, bölcsességet kötne a szentelendő papok lelkére?
Azoknak, akik papnak készülnek vagy meghallják az Úr hívását, azt mondanám: bízzanak és bátran mondjanak igent, mert az Úr mindig velünk van és elkísér minket, ő hűséges. Ez az öröm, hogy hozzá tartozunk, az öröm, hogy az ő eszközei lehetünk az emberek számára, betölti a szívünket. Érdemes kihasználni a felkészülés idejét mind lelkileg, mind szellemileg.
Hogyan szokott töltekezni?
A papnak is szüksége van a feltöltődésre, hogy életet, pozitívumot, reményt és örömöt tudjon adni. Mondhatnám, hogy sokféleképpen töltődöm fel. Természetesen az Úr jelenlétében végzett ima, akár breviáriummal, akár rózsafüzérrel, akár szentségimádással, egyedül vagy a hívekkel együtt. De Isten igéje is, amelyet naponta kapok, akár olvasom, akár a médián keresztül hallgatva. Nagy segítségemre van azoknak az embereknek a példája, akik teljesen átadják magukat Jézusnak, akár a múltban vagy a ma élők példája. Ha néha elcsüggedtem vagy elveszítettem a kedvem, elolvasom egy szent életét, ami helyreállít, visszaadja a bátorságomat és az örömömet. De az aktuális szentek élete is, a szomszédban, a mellettünk élő szenteké, ahogy Ferenc pápa mondja, segítenek nekem, visszaadjál az örömömet és az inspirációmat. Nemrég halt meg egy olasz remete, Biagio Conte, aki gyalogosan járta Olaszországot, tanúságot téve Krisztusról a fiataloknak és mindenki számára. Elhagyott embereket gyűjtött össze és emelt fel. Bátorított ennek az embernek az elkötelezettsége. Vagy Elvira Petrizelli nővér, aki nemrég halt meg. Ő alapította a Cenacolo közösséget, reménytelen fiatal drogfüggőket gyűjtött össze, és a Krisztusban való reménységre nevelte őket.
Emellett jólesik egy jó túra, általában egyedül, de valakivel együtt is, a természetben, az erdőben, a hegyekben. Itt intenzíven Isten jelenlétében találom magam, imádkozom, önvizsgálatot tartok és megújulok.
Miért tud ma, 25 év távlatában hálás lenni a hivatásával kapcsolatban?
Ma hálás vagyok az Úrnak mindenért, az életemért, életem történetéért, hivatásom útjáért. Minden emberért, akivel életem során találkoztam, papok, tanárokért, elöljárókért, jótevőkért, helyekért, találkozásokért. Olyan sok mindennel gazdagított az Úr, hogy azt mondhatom nagyon nagylelkű volt hozzám! Olyan utakra vezetett, amelyeket csak ő ismert. Eleinte nem értettem és sokszor csenget bennem a Miért?! Viszont ma már meg vagyok győződve arról, hogy a legjobb és legmegfelelőbb utakat választotta ki számomra. Hála legyen neki! Köszönöm! Isten áldja a Vasárnap hetilap minden olvasóját.
Az interjú a Vasárnap hetilap 39. számában jelent meg.
