Ferenc pápa Bartholomaiosz pátriárkával, Welby canterburyi érsekkel és más keresztény felekezetek vezetőivel együtt részt vett szeptember 30-án a Szent Péter-téren tartott ökumenikus imán, amelyet a taizéi közösség kezdeményezett. Beszédében a szentatya arról elmélkedett, hogy mennyire fontos a csend a hívő ember életében, az egyház életében és a keresztény egység felé vezető úton. Részleteket olvashatnak a beszédből.
Together. Együtt. Mint az őskeresztény közösség pünkösd napján. Mint az egyetlen pásztor, Jézus által szeretett és egybegyűjtött nyáj. Mint a Jelenések könyvében szereplő népes sereg, úgy vagyunk itt, testvéreim és nővéreim, „minden nemzetből, törzsből, népből és nyelvből” (Jel 7,9), akik különböző közösségekből és országokból érkeztek, de ugyanannak az Atyának a leányai és fiai, akiket a keresztségben kapott Lélek vezérel, akik ugyanarra a reménységre kaptak meghívást (vö. Ef 4,4–5).
Köszönöm, hogy eljöttetek, hogy imádkozzatok értünk és velünk, Rómában, a püspöki szinódus rendes közgyűlése előtt, az azt megelőző lelkigyakorlat előestéjén. „Szinódus: szün-hodosz”: együtt járunk, nemcsak a katolikusok, hanem az összes keresztény, a megkereszteltek egész népe, Isten egész népe, mert „csak az együttes egész lehet mindenkinek az egysége” (Johann A. Möhler: Symbolik oder Darstellung der dogmatischen Gegensätze der Katholiken und Protestanten nach ihren öffentlichen Bekenntnisschriften, II, Hegner, Köln–Olten, 1961, 698).
A csend fontos, hatalma van: kimondhatatlan fájdalmat fejezhet ki, amikor baj ér bennünket, de szavakba nem foglalható örömöt is kifejezhet, amikor boldogok vagyunk. Ezért szeretnék röviden elgondolkodni veletek a csend fontosságáról a hívő ember életében, az egyház életében és a keresztény egység felé vezető úton. A csend fontossága.
A csend lényegi fontosságú a hívő ember életében. A csend áll ugyanis Krisztus földi létezésének kezdetén és végén. Az Ige, az Atya Igéje „csenddé” tette magát a jászolban és a kereszten, karácsony éjjelén és húsvét éjszakáján. Ma este mi, keresztények csendben megálltunk a Szent Damján-feszület előtt, mint hallgató tanítványok a kereszt előtt, mely a Mester tanítószéke. A mi csendünk nem üres hallgatás volt, hanem várakozással és készenléttel teli időzés. A mai zajos világban már nem vagyunk hozzászokva a csendhez, sőt néha nehezen viseljük, mert szembesít bennünket Istennel és önmagunkkal.
Az igazságnak egyébként nincs szüksége erőszakos kiabálásra ahhoz, hogy eljusson az emberek szívéhez. Isten nem szereti a kiáltozást és a zajongást, sem a fecsegést és a lármát: Isten inkább – mint Illés esetében – „enyhe szellő suttogásában” (1Kir 19,12), „csendesen súgva” szeret beszélni. Ezért nekünk is, mint Ábrahámnak, mint Illésnek, mint Máriának, meg kell szabadulnunk a nagy zajtól, hogy meghalljuk az ő hangját. Mert csak a csendünkben hangzik fel az ő szava.
A csend lényegi fontosságú az egyház életében. Az Apostolok cselekedetei szerint Péter beszéde után a jeruzsálemi zsinaton „az egész gyülekezet elhallgatott” (ApCsel 15,12), így készült fel arra, hogy meghallgassa Pál és Barnabás tanúságtételét azokról a jelekről és csodákról, amelyeket Isten művelt a népek között. Ez arra emlékeztet bennünket, hogyaz egyházi közösségben a csend teszi lehetővé a testvéri kommunikációt, amelyben a Szentlélek összehangolja a nézőpontokat, mert ő a harmónia. Szinodálisnak lenni azt jelenti, hogy így fogadjuk egymást, annak tudatában, hogy mindannyiunknak van miről tanúságot tennünk és van mit tanulnunk, együtt figyelve az „igazság Lelkére” (Jn 14,17), hogy megtudjuk, mi az, amit „mond az egyházaknak” (Jel 2,7). A csend éppen a megkülönböztetést teszi lehetővé, a Lélek „kimondhatatlan sóhajtásainak” (Róm 8,26) figyelmes hallgatása által, melyek – gyakran rejtve – felhangzanak Isten népében.
A csend lényegi fontosságú a keresztény egység felé vezető úton. Alapvető fontosságú ugyanis az ima számára, amelyből az ökumenizmus kiindul, és amely nélkül az egységre való törekvés meddő marad. Jézus ugyanis azért imádkozott, hogy tanítványai „egyek legyenek” (Jn 17,21). Az imává vált csend lehetővé teszi számunkra, hogy az egység ajándékát „úgy fogadjuk, ahogy Krisztus akarja”, „azokkal az eszközökkel, amelyekkel ő akarja” (vö. Paul Couturier: Preghiera per l’unità), nem pedig egyedül saját erőfeszítéseink gyümölcseként és tisztán emberi kritériumok szerint.
Ezért, testvéreim és nővéreim, kérjük – közös imában –, hogy tanuljunk meg újra elcsendesedni: hogy meghalljuk az Atya hangját, Jézus hívását és a Lélek sóhajtását! Kérjük, hogy a szinódus a testvériség kairosza legyen, olyan hely, ahol a Szentlélek megtisztítja az egyházat a fecsegéstől, az ideológiáktól és a klikkesedéstől!
Fordította: Tőzsér Endre SP
Fotó: Vatican Media
Forrás: Magyar Kurír
