Felidéződik bennem a Miskolci Egyetemen töltött éveim alatt alaposan megismert selmecbányai diákhagyományok egyik leghangulatosabb pillanata, a szakestélyek elmaradhatatlan eseménye, a számokat egytől tizenkettőig sorba vevő katekizmusi ének lelkes kántálása, amely eredetileg a legalapvetőbb vallásos ismeretek memorizálását szolgálta játékosan, kérdés-felelet formájában. Mestereknek mestere… – szól minden strófa elején a megszólítás, és önkéntelenül ezt kezdtem el magamban dúdolni, amikor kezembe vettem Sáry Pál, a fentnevezett universitas jogtörténet professzorának legfrissebb munkáját, amely a Szent István Társulat gondozásában jelent meg.
De nemcsak a miskolci összefüggés indokolja a könyv tanulmányozása során fellépő dallamtapadást, hanem az is, hogy a szerző tavasszal részesült az egyik legrangosabb, egyházi kötődésű kulturális elismerésben, a Stephanus-díjban, így minden fenntartás nélkül nevezhetjük immár a mesterek mesterének. Alább tárgyalandó kötete pedig éppen ennek a kitüntetésnek az apropóján látott napvilágot, nemcsak a szerző előtti tisztelgésként, hanem mindannyiunk szellemi épülésére.
A mindannyiunk hangsúlyozása azért különösen fontos már az elején, mert az író mindent megtett annak érdekében, hogy a gyanútlan könyvvásárlót megtévessze: a címválasztásban a rá jellemző szakszerűséggel és szerénységgel palástolja munkája tudományos szempontból igényes, aktuális és hiánypótló, ugyanakkor az olvasó számára izgalmas és közérthető voltát. Az ókeresztény állambölcselet vázlata véleményem szerint mindenképpen szerencsésebb lett volna alcímként, a kötet élén pedig állhatna valami provokatívabb gondolat, hogy a tekintet megakadjon rajta.
Az érdeklődő, ám laikus szemlélő számára ugyanis az ókeresztény azt jelenti, hogy régi és idejétmúlt, az állambölcselet azonos az életidegennel és a spekulatívval, a vázlat pedig az érthetetlenségig tömörrel és szárazzal, ami előismeretek garmadáját követeli meg célközönségétől. Pedig ennél nagyobbat nem is tévedhetnénk, és ez már a tartalomjegyzék elolvasása után nyilvánvalóvá válik számunkra, amikor abban csupa olyan témára bukkanunk, ami napjaink politikai, közéleti, gazdasági, végső soron azonban morális vitáinak középpontjában áll. Az ezekben való állásfoglalás egyszerre személyes és társadalmi jelentőségű kérdés, megválaszolásában pedig nagy hasznunkra lehet az a hatalmas és tiszta, máig érvényes tudás, amit a kereszténység első évszázadaiban elődeink már írásba foglaltak.
Mit gondoltak az ókori keresztények az államról? Sáry Pál a lényeget egyetlen mondatban így foglalja össze: „Az államot az isteni gondviselés eszközének tekintették, melynek tisztségviselői az embereket alapvetően a jóra ösztönzik és a bűntől visszatartják.” Ennél többet ma sem várunk tőle, de kevesebbet sem. Még úgy is, hogy ilyen ideális esettel aligha találkozunk a történelemben. Fontos feladat ugyanakkor választ találni arra a kérdésre, hogyan értelmezhető a keresztény tanítás keretei között a zsarnokság létezése? „A rossz emberek hatalomra kerülését Ágoston (…) a nép bűneiért járó büntetésnek tekintette, amit el kell viselni. A zsarnoki uralom így tulajdonképpen nem más, mint Isten figyelmeztetése: a népnek meg kell javulnia és többet kell imádkoznia vezetőiért és az állam jólétéért. Az igazak számára Ágoston szerint a rosszak uralma az erények (…) próbatétele” – szól a szerző precíz magyarázata.
Ebből az okfejtésből az is világossá válik számunkra, mennyire veszélyes az újszövetségi vagy patrisztikus iratokból önkényesen kiragadott részletek önmagukban történő értelmezése. A szövegek egymást magyarázzák, és csak az összefüggések felismerésével válhat lehetővé a tanítás teljességének megismerése. A kötet ezt a módszertani alapelvet alkalmazza következetesen, és ez válik hitelességének minden kétséget kizáró próbájává. Bár az előszóban Sáry Pál szerényen fogalmaz az általa feldolgozott anyag mennyiségéről, a forrásjegyzék meggyőz bennünket arról, hogy a felrajzolt kép nagyon is kiegyensúlyozott, következetes és pontos – aligha vázlat, még ha a terjedelem valamelyest indokolhatja is a műfaji megjelölés szerénységét.
Mert amit elveszítünk a vámon, megnyerjük a réven: a monografikus teljesség hiánya a kézikönyvekre jellemző könnyű használhatóságban nyer ellentételezést. Az ókeresztény atyák államelméleti fejtegetései a kötet oldalain olyan praktikus elrendezésben jelennek meg, amely nemcsak sajátos katekizmusként teszi használhatóvá a munkát, hanem apologetikai – hitvédelmi – útmutatóként is. Modern világunk és magyar társadalmunk aktuális kérdései sorakoznak ugyanis a kötet lapjain, amelyek a közbeszéd, a baráti és családi eszmecserék tárgyát képezik napjainkban még annál is gyakrabban, mint a megelőző évtizedekben.
Gondolkodásunk ugyanis átalakulóban van számos téma vonatkozásában. A hatalom eredete, gyakorlásának helyes módja és a hatalmat gyakorló személy felelőssége mindennapos vitakérdés, csak éppen más megfogalmazásban: hatékony kormányzati forma-e a demokrácia, mit tehet meg a politikus és mit nem, hogyan lehet megbüntetni egy korrupt adminisztrációt? Szó sincs tehát lila gőzös filozofálásról, nagyon is húsba vágó kérdések kerülnek terítékre, amelyek jelenünket és jövőnket egyaránt meghatározzák, legyen szó belpolitikáról vagy éppen az Európai Unió működéséről.
A migrációs folyamatok felerősödésével legalább ennyire aktuális kérdés a határok védelme, az ukrajnai háború árnyékában pedig az erőszak szükségessége, illetve a hadviselés etikája. Ha viszont napjaink individualizációja és mind erőteljesebb szekularizációja áll vizsgálódásunk középpontjában, jól tesszük, ha fellapozzuk az „alattvalók” kötelességeiről, az engedelmesség határairól, valamint a kritika és az ellenállás jogáról szóló alfejezeteket.
De mit mondhatnak nekünk, a 21. század embereinek ezekről a kérdésekről majd’ két évezreddel ezelőtt élt gondolkodók? Talán meglepő lehet, de szinte mindent. Ahogyan Alfred North Whitehead (1861–1947) angol származású amerikai gondolkodó megfogalmazása szerint az egész európai filozófia nem más, mint egy sor, Platónhoz fűzött lábjegyzet, úgy a keresztény szellemiségnek is mindmáig alapvető forrása az egyházatyák munkássága. És ez korántsem azt jelenti, hogy a szóban forgó szerzők mindig mindenről ugyanúgy gondolkodtak volna. Az őket körülvevő társadalmi, politikai és kulturális közeg természetszerűleg más volt Itáliában, a Közel-Keleten vagy éppen Észak-Afrikában. Nem ugyanazokkal a problémákkal küzdöttek, nem ugyanazokból a helyzetekből gyűjtötték tapasztalataikat. Következtetéseik éppen ezért lehetnek ma is az élet sokszínűségének visszatükrözői, a megkülönböztetés révén pedig megfontolásra és elfogadásra méltók.
Sáry Pál kötetének érdemei közé ezért ugyancsak joggal jegyezhetjük föl, hogy napjaink keresztény emberének figyelmét az államfilozófia hétköznapjainkat átszövő természete mellett ókeresztény örökségünk gazdagságára is felhívja. Az egyes fejezetekben sorjázó, nemcsak idézett, hanem tömören értelmezett szövegrészletek közel hozzák a laikus olvasóhoz annak a kornak a teológiai hagyományát, amely még sokkal közelebb volt időben Jézus földi életéhez, mint mi vagyunk. A friss élmény és az apostolok személyes tanúságtételének tapasztalata olyan sodró lendületet, érzelmi töltetet és gondolati világosságot ad ezeknek a szövegeknek, amelyek meglehetősen ritkák napjaink teológiai irodalmában. Visszatalálni az egyházatyák szellemiségéhez – jó lecke ez nemcsak a laikus olvasóknak, hanem a tudomány mestereinek is.
Sáry Pál munkáját – talán nem túlzás azt állítani – felfoghatjuk egyfajta „antimachiavelli”-ként, azaz a Niccolò Machiavelli (1469–1527) nevéhez fűződő államelméleti traktátus, A fejedelem keresztény cáfolataként. Az itáliai gondolkodó műve tudniillik nem lát kapcsolatot az etika és a politika között, ami egyébként már sok kortársát is zavarta. A fejedelemnek azon kell lennie, hogy könyörületesnek, vallásosnak, becsületesnek és erkölcsösnek lássák, ám a valóságban az uralkodói kötelességek nem teszik lehetővé semelyik előbb említett erény gyakorlását sem – vallotta kora Itáliájának hatalomgyakorlását szemlélve. A keresztény állambölcselet ezzel ellentétben a legtökéletesebb király, azaz Jézus Krisztus személyéből indul ki, és őt állítja követendő példának. „A király tehát annál ideálisabb, minél jobban hasonlít az Istenre. Mivel Isten az uralkodó felett áll, az isteni törvények természetesen az uralkodót is kötik. Ha betartja azokat, számíthat Isten jutalmára és segítségére, ha viszont megszegi azokat, utoléri Isten büntetése” – olvassuk a kötet összegző fejezetében.
Végezetül mindenképp meg kell említeni azt a nagyszerű munkát, amit a Szent István Társulat végzett a kötet kapcsán. Az idén 175 éves kiadó tiszteletre méltó rutinját mutatja, hogy ilyen magas színvonalon volt képes kihozni a művet annak ellenére, hogy – a hasonló ünnepi kiadványokhoz hasonlóan – nyilvánvalóan igen rövid idő állt csak rendelkezésére. A könyv megjelenése elegáns, formátuma kézre álló, tördelése esztétikus és szemet kímélő – minden szempontból méltó a beltartalomhoz.
Amikor a mesterek mestere a hatos számhoz ér abban a bizonyos katekizmusi énekben, így határozza azt meg – némileg kiesve a szigorúan hittudományi megközelítésből:
Hat pohár bor Kánaánból,
igyunk egyet barátságból…!
Hagyománytisztelő emberként én sem tehetek most másként: emelem poharam – korsóm – az ókeresztény állambölcselet vázlatának szerzőjére, megköszönve neki, hogy igazi alapművet tett le az érdeklődő olvasók asztalára. Olyan kézikönyvet, amelynek tartalmát akár egyvégtében, akár részleteiben, egy-egy konkrét kérdés kapcsán fedezzük föl, biztos, hogy fontos szempontokkal gazdagítja teológiai műveltségünket és közügyekről alkotott felfogásunkat egyaránt. Köszönet illeti ugyanakkor a Stephanus-díj kuratóriumát is, hogy Sáry Pál munkásságának elismerésével lehetővé tette ennek a nagyszerű kötetnek a megszületését.
Koncz Attila
