A Gyulafehérvári Főegyházmegyei Papi Továbbképzési Program idei nyolcadik rendezvényének a Megtestesült Bölcsességről nevezett Gyulafehérvári Papnevelő Intézet (Seminarium Incarnatae Sapientiae) adott otthont szeptember 4–7. között. A segédlelkészek számára tartott továbbképzőről az egyik résztvevő élménybeszámolóját közöljük.
Idén második alkalommal vettem részt a káplántovábbképzőn, amelyről összegzésképpen azt tudom elmondani, hogy évről évre csak jobb lesz!
Két dolgot tudnék kiemelni, amelyek így most a végén, aztán pedig még hosszú időn keresztül felidéződnek bennem.
Először is különös megtapasztalni, ahogyan a korábbi elöljáróink és tanáraink fogadnak bennünket. Amíg papságra készülő diákok voltunk, addig nyilván akarva-akaratlanul volt egyfajta tartás bennünk a papságra felkészítő papjainkkal szemben, holott azokban az években is atyai és féltő gondoskodással tartották rajtunk a szemüket és igyekeztek mindent megtenni a javunkért. Mégis ott volt az a tanár-diák viszonyra jellemző magatartás, ami valójában természetes dolog. Most egészen más a helyzet, hiszen paptestvérek vagyunk és úgy kell újra visszaülnünk az iskolapadba, mint diákok a tanárok óráira, de egy sokkal-sokkal másabb helyzetben. Pap pappal találkozik és az oktatás magába foglalja a gondolatok és tapasztalatok cseréjét. Most már egymástól tanulunk, mind tanár, mind diák számára egyformán hasznos módon az egyenlőség jegyében. Arról az örömről nem is beszélve, amely jól megfűszerezi, ahogy a pap a pappal találkozik. Megmaradt az az atyai gondoskodás részükről és úgy várnak,,haza”, mint édesapa fiait egy hosszú utazás után. Még otthonosabban mozogtunk ott, ahol hét évig az otthonunk volt. Mindezt megkoronázta, hogy együtt imádkozhattunk, együtt mutathattuk be a szentmiséket, egymást biztathattuk és erősíthettük meg a szentbeszédek által. Bensőséges hangulat uralkodott, olyan, amelyet diákéveinkben nem érezhettünk át, hiszen akkor még nem klerikusokként gyűltünk össze nap mint nap.
A második dolog mindaz, ami közös bennünk: fiatalok vagyunk és ugyanazt akarjuk mind. Elvezetni a ránk bízottakat Istenhez. Ami igazán érdekessé teszi ezt, hogy ki-ki más és más helyen teszi ezt. Van, aki nagyvárosban, van, aki kisvárosban, nagyközségben, olyan vidéken, amely egyedülálló szokásait, hagyományait illetően, olyanok is vannak, akik több helyen teljesítenek szent szolgálatot vagy különböző rétegekben látnak el rendkívüli pasztorációs feladatokat. A pár nap során jó ezeket megosztani egymással. A fiatal káplánok ezáltal nemcsak tanáraiktól, hanem egymástól is sokat tanulhatnak. Jobbnál jobb tapasztalatcseréket hallgattak végig azok a falak, amelyek közt ezeknek a tapasztalatoknak a megszerzésére készültünk.
Kiemelném, hogy sokan feltehetnék a kérdést, hogy ha ezek az emberek hét éven át tanultak a teológián, amíg papok nem lettek, akkor még mit kell tanulniuk utána is? Ezt közvetlen környezetünk is meglepődve szegezi nekünk. Lehet, nehéz elhinni, de igaz, hogy mindig van új információ és mindig szükség van arra, hogy bővítsük ismereteinket. Ebben az évben a tizenkilenc résztvevő az egyháztörténelem, a szentírástudomány és lelkipásztorkodástanban gazdagodhatott, szélesíthette és élesíthette tudását.
Külön élmény és jóleső érzés volt a négynapos továbbképzésnek az a pontja, amikor főpásztorunk, Kovács Gergely érsek (aki már a társaság nagyrészének szentelő püspöke) egy délutánt töltött velünk, amikoris elsősorban hogylétünk felől érdeklődött nagy figyelemmel és lehetőséget adott nekünk kérdések feltételére egy családias légkörben eltöltött beszélgetésben.
Végezetül azt is hozzátenném, hogy jó volt kiszakadni kicsit a mindennapokból és csak ,,papokul ellenni”, felért egy lelkigyakorlattal, amelyben testileg-lelkileg sikerült feltöltődni és így megerősítve visszatérni mieinkhez! Istennek legyen hála érte!
László Zsolt
Fotó: Mazai Tihamér, László Zsolt
