2023 augusztusától dr. Kovács Gergely érsek Csíki Szabolcs főegyházmegyei ifjúsági főlelkész utódaként Simon Imrét nevezte ki. Az alábbiakban közöljük Csiki Eszternek az új főlelkésszel a Csíksomlyói Ifjúsági Találkozó keretében készült interjúját.
Új ifjúsági főlelkészként érkeztél közösségünkbe, ha mondhatjuk, egyenesen „bele a sűrűjébe”, egyházmegyénk legnagyobb ifjúsági rendezvényére, a CSIT-re, amelynek hosszúra visszanyúlik a története. Mikor volt számodra az első CSIT vagy az első ifjúsági rendezvény, amin részt vettél, és mit tapasztaltál meg általa?
A 2011-es erdélyi Madrid volt az első, amire benéztem egy napot kispap koromban, még Tamás Barniék idejében [ifjúsági főlelkész 2009–2020 között – szerk.], programokon részt vettem. Gyergyó szélén volt, nagyon jó hangulata volt, ez maradt meg, ez volt az első CSIT-em. Azután nem minden évben, de kispapként visszajártam. Teljes programon a tavaly vettem részt először, Csíki Szabi [ifjúsági főlelkész 2019–2023 között – szerk.] meghívására a 14–15 éves korosztály előadója voltam. Hirtelen elvállaltam, és így a tavaly teljes résztvevője voltam a CSIT-nek, s úgy néz ki, hogy idén is.
Bizonyára ismerős számodra is a mesterségem címere játék. Honnan származol, és mi lenne az a dolog, amit életedből mesterséged címerére rajzolnál?
Igen, ismerem a játékot. Ditróból származom. Amit rárajzolnék, ugyanaz lenne, amiben most vagyok. De ha rajzolhatok három dolgot, amiről fel kellene ismerjenek, akkor az autóm visszapillantó tükréről emelnék ki három dolgot, szimbólumot: az egyik illatosító kazetta formájú – nem tudom, a te generációdnak mennyire ismerős, gyerekkoromban még kazetta volt. A másikat sem az illata miatt, hanem azért vettem meg, mert tetszett: egy smiley, bolondos, szíves, mosolygós embléma, a harmadik pedig egy kereszt. Ez a három együtt jellemez engem, a mesterségem címere valami ilyesmi lenne. A kazetta számomra a múlt, az már teljesen a tradíció, amik fontosak nekem, a gyökerek. A smiley a jelen, a humor, ami mindig meg kell legyen, ami megtart. A kereszt – egy nagyon szép, kötélből font kereszt: a jövő – a Cél, amerre tartunk, az Isten.
Gyakran megfeledkezünk arról, hogy a pap is ember, nem csak pusztán pap. Sokunk számára, akikkel most először találkozol a FIF-nél, személyiségedből a nyugodt, békés, humoros jelenléted ragad meg. Mi a titkod?
Még nyugodt [nevetve – szerk.] – egyrészt még az elején vagyunk, másrészt ennek a CSIT-nek a terhét és a nehézségét nem én viszem. Érsek atya amikor megkeresett, és beszéltünk arról, hogy a FIF-et elvállalnám-e, akkor – nem tudom, hogyan nézhettem, de – rögtön hozzá is tette, „de a CSIT-et Szabi még levezeti!” A nyugodtságom megőrzésében szerintem még az is benne van, hogy úgy érzem, az a nagy felelősség még nem hárul rám, nem jött át teljesen, és hát ennek a szabadságában élem meg ezeket a napokat. És ha meg tudom őrizni jövőre is, és jövőben is úgy gondolod majd, hogy megvan még a nyugodtságom, akkor valószínű, hogy Isten erejéből tudtam valamit meríteni. De ismerem magam, tudom, hogy nem lesz meg minden nyugodtságom.
Egyébként hogyan fogadtad a kinevezést, milyen gondolat vagy érzés kerített hatalmába, amikor megkaptad?
Nem is tudom, hogy akkor mi tud megfogalmazódni bennem – feladat, kihívás, és őszintén, ha már érzést is ki kell emelnem, akkor nem csak feladat, kihívás, hanem megtiszteltetés. És szolgálat – ezek kavarogtak bennem. De minden egyes feladat, amivel megbíztak, nemcsak mióta pap vagyok, hanem egész életemben – mindig a feladatot, mindig a szolgálatot láttam benne, és mindig a kihívást. Tehát bárhova kerültem papnak, én mindig azt láttam, hogy egy közösséget fogok szolgálni: mindig benne volt a kihívás, az emberek, a lehetőségek. Én ilyen értelemben mindig és most is pozitívan és örömmel fogadtam.
Kanyarodjunk kicsit vissza, néhány évvel a kinevezés előttig… Mi vezetett el téged a papi hivatásig?
Ez olyan hosszú út! De megpróbálom röviden, in medias res: gyerekkoromban ministráltam, és akkor elhatároztam, hogy pap leszek, viszont később, tudod, jön ez is, az is az ember életében, és akkor feladtam: nem leszek pap. Egyszer igen, egyszer nem, majd a sorsfordító pont az érettségi volt: érettségi előtt elhatároztam, hogy szerzetes leszek. El is mentem felvételizni egy szerzetesrendhez, nem vettek föl, azt ajánlották, hogy itthon kezdjem el a teológiát. Érettségi előtt sokat tanultam és imádkoztam, mivel ez a kettő együtt jár – imádkozzál és dolgozzál –, és nem sikerült a román érettségim, románból elvágtak. Ez akkora csalódás volt, és nem értettem, hogy Isten ezt miért engedi meg, mikor én elhatároztam, hogy pap leszek, tanultam is és imádkoztam is, és mégis ezt megengedi. Ez nagy krízis volt az életemben, és ekkor kezdett a hitem igazából fejlődni. Azzal, hogy én nagyon nagyot szakítottam Istennel, és elhatároztam, hogy amiért románból nem sikerült az érettségim, még az országot is elhagyom. Ősszel sikerült a pótérettségi, de azt mondtam: nemhogy pap nem leszek, még az országból is elmegyek! Kimentem Magyarországra, három évig úgy éltem ott, hogy templomba se mentem. Száműztem, és nagyon-nagyon lázadtam Isten ellen és nagyon harcoltam. Azt mondtam, Uram, te nem az vagy, aki mellettem lennél. Utólag olyan szépen látom, hogy ennek milyen fontos szerepe volt abban, hogy személyes élő hitem legyen Istennel, és levetkőzzem azt az Istent, akiben gyermekkoromban hittem. Három évet húztam le így, majd megszületett a döntés, hogy mégiscsak vissza Romániába, és mégiscsak papnak. Így kezdtem el 2008-ban a teológiát.
Mi lett a jelmondatod?
Hát, természetesen az életutamat végignézve a jelmondatom Izajás prófétától van: „Örökre szóló irgalommal megkönyörülök rajtad.” (Iz 54,8) Ez egy visszafogadás. Azok után, amin átmentem az istenkapcsolatomban, az, hogy gyakorlatilag száműztem út, és visszatérhettem a hároméves vergődés, keresés, lázadás és minden után… Egy nagyszombat éjszaka felolvasandó perikópában van, és annyira megérintett. Annak idején Ilyés Zsolt spiri atya jött oda, pont én olvastam fel, majd másnap, húsvétvasárnap odajött, és mondta, hogy ez annyira hitelesen hangzott az én számból, és annyira érthetően jött át az üzenete. Ezt soha nem felejtem el. Akkor ütött szöget bennem, és tényleg egyre gyakrabban merengtem, elmélkedtem, imádkoztam vele. E mellé társult még Rembrandt festménye, A tékozló fiú hazatérése, a primíciás képekre ezt is nyomtattam. Az irgalmasság nagyon sokat jelent az életemben, Isten irgalmasága. Ezért ez a papi jelmondatom is. Valamint ez is azon szándékok közé tartozik, amiért szentelés előtt és utána is imádkozom – én csak egyet szeretnék: ha az emberek rajtam keresztül Istennek az irgalmát meg tudnák tapasztalni, akkor nagyon hálás lennék.
Ezzel az irgalommal teli visszafogadás, ha mondhatom, száznyolcvan fokos fordulat után, amit vett az életed, milyen változást tapasztaltál?
Nem is tudom, hogy föltétlenül változásról beszélhetünk-e, mondható-e, hogy én változtam. Ezekkel a nagy fordulatokkal az van, hogy soha ne feledjük el, hogy én attól még ember maradtam, és ugyanaz maradtam. És bármennyire elhatároztam, hogy én soha többé bűnt el nem követek, mint ahogy a többségünk egy jó gyónás után, hogy hú, soha többet – és tudjuk, hogy ez nem igaz. Legyünk őszinték, hogy ez nem működik. És ezért van az, hogy örökre szóló irgalommal megbocsátott – még akkor is, amikor a jó Isten előre tudja, hogy ó, dehogynem, lesz ott még botlás, lesz ott még hiba. De én most is ugyanazzal a szeretettel bocsátok meg, mint két hét múlva, vagy mint ahogy egy évvel ezelőtt megbocsátottam. A megtérés sem egy lezárt folyamat, hogy azt mondom, á, hát én voltam a CSIT-en és megtértem. Itt nem adunk senkinek bizonyítványt, hogy te megtértél. Az egy folyamat. Megtértél, de ugyanúgy lesznek hibáid. Nekem is ugyanúgy továbbra is vannak hibáim, gyengeségeim, bűneim. Tehát nem szeretek erről a száznyolcvan fokos fordulatról beszélni, mert ugyanaz az ember maradtam, de beépítem az életembe, elfogadom a bűnös, az emberi oldalamat, és elfogadom, hogy ott működik bennem az isteni is. Igazából gyakorlom és tanulom ezt az is-ist: jó is vagyok, és rossz is vagyok, egyik oldalamat sem akarom letagadni. Ez hozzám tartozik. Ez az önszeretet gyakorlatilag: szeretem magamat, elfogadom magamat. Nem értek egyet akkor, amikor úgy cselekszem, de nagyon fontos, hogy ne azt mondjam, hogy én száznyolcvan fokos fordulatot vettem, és kész, pap lettem. Nem, én nem vagyok tökéletes, ahogyan mindannyian tudjuk magunkról, hogy nem vagyunk tökéletesek. És ezért nagyon fontos nekem az Isten irgalma, mert egyedül ő tökéletes.
Ebben a folyamatban vannak-e, voltak-e példaképeid?
Persze, hogy vannak példaképeim. Konkrét személyeket tudok kiemelni. Ott van a lelki vezetőm, több pap, és mindig ki kell emelnem a ditrói papi közösséget. Mert gyerekként, amikor ministráltunk, nekünk mindig ott voltak ők mint kispapok. Amikor ők hazajöttek, és ahogy ők hozzánk viszonyultak, kollegialitást, szép működést, közösséget láttunk bennük. Ezenkívül főleg licis koromban, akár egy imádság, ami nagyon meg tudott fogni, és őszintén el tudtam imádkozni, s évek múltán visszanézek, és látom, hogy tényleg, amit én akkor imádságban mondtam, az most valahol vissza-visszaköszön.
Tekintsünk most röviden vissza előző szolgálataidra. Hogyan élted meg korábbi szolgálati helyeiden a pasztorációt, illetve a hivatásgondozást, ha főként az iskolalelkészi szolgálatodra gondolunk?
Az iskolalelkészi szolgálatom nagyon rövid volt, eddig a legrövidebb, egy év. Úgy vagyok, hogy első évben csak tapogatózom, ismerkedem. Amikor új helyre kerülök, nem szeretek belekantárkodni, belenyúlni a meglévő dolgokba. Kell nekem egy kis idő, amíg megismerem a helyzetet. Azelőtt Gyimesbükkben szolgáltam két esztendőt, szintén segédlelkészként Segesváron öt esztendőt. És ezt már említettem, hogy valahol mindig a szolgálatot láttam, de azt a fajta szolgálatot, hogy én ott legyek, velük legyek. Reni (Dezső Renáta, FIF munkatárs – szerk.) említette, hogy örült, hogy beálltam a játékokba és mondtam, hogy nekem az a fontos, hogy ott legyek, köztük legyek.
A nemrég lezárult Ifjúsági Világtalálkozón fiatalok százezrei együtt képviselték a nemzetek nagy családját. Azokból az eseményekből, tudósításokból, amelyekbe távolról bekapcsolódtál, mi fogott meg téged igazán?
Tudósításokból a miénket követtem, amin te is jelen voltál, a RomKat-ot és a szeminárium megosztását. Igazából ott is a jelenlét – most jövök rá, hogy ez számomra egy nagyon fontos kulcsfogalom kezd lenni –, a szentatyának a jelenléte. Tehát egyszerűen azt mondom, hogy ott van az a rengeteg program, vagy ahogy mondtad, a nemzetek nagy családja, de ezt is szép volt külön látni, hogy külön minden nemzetnek szentmise, hogy megvan ennek a lehetősége. Ez is elgondolkodtatott, hogy egy nagy család vagyunk, de tiszteletben tartjuk, hogy ez a tiétek, ez a magyarok miséje.
Milyennek láttad a szentatyát, így a fiatalok közt?
Nem tudom, hogy le kell-e szűkíteni, hogy így a fiatalok közt hogy látom. Így összben egy keresőnek látom. Egy keresőnek, egy állandó kereső, egy állandó kutató a szó pozitív értelmében. Én úgy látom, hogy ő egy kereső ember. Az utakat keresi, a járható utakat, a megoldásokat. Egy kereső pápának látom, a szó pozitív értelmében. És ez olyan jó, amikor az ember tényleg nem a parancsoló, utasító és irányt szabó, hanem együtt járó, együtt kereső.
A szentatya a lisszaboni záró szentmisét követően a fiatalokról úgy fogalmazott, hogy ők „Isten szent, hűséges népe, amely az evangélium örömében jár!” Hogyan látod te újonnan érkező ifjúsági főlelkészként a fiatalokat?
Én tökéletesen egyetértek, ha csak a CSIT Önkéntes Napok tegnapi nyitó estéjére gondolok, a fiatalokban nagyon nagy öröm és lelkesedés volt. A feladatok kiosztásakor az emberek bemutatásánál örömujjongással tapsoltak. Ha szólt a vezető, hogy most nincs taps, akkor azon ujjongtak, és azt tapsolták. Holnap este nem lesztek szabadok – akkor meg ezt tapsolták. Ha az evangélium örömére gondolunk, ami tényleg a fiatalban még ott tud lenni, az tényleg megvan. Igazából a belső szabadságot és örömet, én ezt látom. Ebből most fel kell töltekezni, mert aztán úgy idővel majd, amikor jönnek nehezebb napok, évek, akkor majd úgy is fog lennébb hagyni. De akkor legyen, amiből, nekik van még tartalék, ez nagyon fontos.
Mit gondolsz, mint ifjúsági főlelkész, milyen módon tudsz legjobban hatni rájuk és mely kihívásokkal kell szembenézned?
Hát, kihívás az, hogy habár nem szeretem, és nem szeretek megfelelési kényszer alatt dolgozni és teljesíteni. De biztos, hogy új kihívásokat fog hozni az új szolgálat. Hogy miben tudok hatni a fiatalokra? Úgy, hogyha önmagam adom, ha nem akarok más lenni. Ha nem akarok én sem föléjük kerekedni. Tényleg úgy gondolom, ha az ember önmagát adja, akkor biztos, hogy szerethető. Ha önmagát adja. Ezt a három év alatt megtapasztaltam Magyarországon, amíg kint dolgoztam, mert akkor jöttem rá arra, hogy erdélyi magyarként kint Magyarországon, ott két réteg van: van, aki románnak tart, mert Romániából jöttél, vagy van, aki igazi magyarnak, mert Erdélyből jöttél. Van, aki pont azért utál, aki vagy, és aki pont azért szeret, aki vagy. És akkor jöttem rá arra, hogy itt nincs más út. Van, aki azért jön hozzám és azért keres engem, mert én milyen ízesen beszélek, és pont ezért szeret. A másik embert meg pont az zavarja, ahogy beszélek. Akkor jöttem rá, hogy aki szeret, pont azért szeret, amilyen vagyok, aki meg utál, az pont azért utál, amilyen vagyok. Úgyhogy itt nincs mese. Önmagam kell adjam. Akinek ez jó, jó, akinek nem, nem. Ami még nagyon fontos, hogy nekem jó legyen és akkor tud nekem jó lenni, ha önmagam vagyok. Ha nekik is önmagamat adom, akkor azt gondolom, hogy nekem is jó lesz és a közösség számára is.
Nyilván mindig lesz az, hogy nem vagyunk megfelelőek mindenkinek, viszont Jézus is kereszten végezte, ugyanezen okból, mert ő sem volt mindenkinek megfelelő. Ezek jó fejlődési fázisok: én önmagam vagyok, és akkor el tudom fogadni a másikat, és nem kell olyan legyen, mint én. Jól van ő úgy. Nem baj, ha nem úgy gondolkodik stb. Ezekben a dolgokban úgy érzem, hogy sikerült egy picit fejlődnöm, vagy belátnom, hogy ne zavarjon más embernek más szokása stb. És ha ezt be tudnám hozni így a közösségbe vagy a fiatalok életébe, az önmagunkkal való megbékélésnek a folyamatát – erre épül az egész, az, hogy nem zavar, hogy a másik másként imádkozik, nem zavar, hogy a másik éppen rózsafüzért mond, tehát, hogy nem vagyunk egyformák. Ez annyira fontos. Nagyon sokszor látom és tudom, hogy mennyire tud minket zavarni, ha a másik valamit másként csinál. Mert így jó, ahogy én csinálom, és ez normális, hogy mindenki azért teszi, amit tesz, mert meg van győződve arról, hogy jó. De a másik is azért teszi azt, mert ő meg arról van meggyőződve. Kell ehhez a belső önmagunk.
Milyen jó, hogy ezzel a jelenléttel érkeztél ide. Részünkről is könnyebb így kapcsolódni, hogy nyitott vagy. Milyen ötleteid, terveid vannak a FIF-re és a csíkszeredai Egyetemi Lelkészségre nézve?
Terveimre vonatkozóan azt mondhatom, hogy a jelenlét. A jelenlét, ez a tervem. Ha egy hónap, két hónap múlva kérdezed meg, akkor lehet azt mondom, hogy konkrétan az a tervem, hogy legyen egy ilyen program, vagy legyen egyetemista mise, vagy hasonló. De most még egyelőre nagyon kezdeti fázisban vagyok és ezt már többször is említettem: megismerni azt, ahol vagyok, jelen lenni. Tavaly is, most is ahogy bemutatták a CSIT-nek a mottóját, és beültem a csűrbe este, az jutott eszembe, hogy tavaly ott tartottam a tanítást a 14-15 éveseknek, és azzal kezdtem, hogy „születtem, elvegyültem és kiváltam”, József Attila Kész a leltár verséből, kedvenc költőm. Egyéniség – egység – egyház volt a mottó. Egyéniség, hogy születtél, hogy egyedi vagy. Elvegyülni, egységben lenni, beolvadni a közösségbe, ez nagyon fontos. És ha az megy, akkor kiválni, Egyház, szerepek, amikor megtalálja az ember a helyét. Nem csak az, hogy pap lesz valaki, hanem bármilyen hivatás, amiben megtalálta a helyét, például újságíró lettem stb. Helyem van, kiváltam. De ott van benne az elvegyültem, ez nagyon fontos és szerintem együtt is van. Tervem most konkrétan annyi, hogy jelen lenni. Egy szónak is száz a vége: itt legyek, jelen legyek. Pár hónap múlva lehet, hogy konkrétabb tervekről is tudok beszélni, hogy ezt és azt akarom. De úgy látom, hogy például a FIF munkája nagyon szép, nagyon gazdag, sok minden van. Én most nem azzal jöttem, hogy még kell ez vagy az. Örülök, ha azt meg tudjuk tartani.
A mostani CSIT mottójához hogyan állsz hozzá?
Már amikor megláttam az idei CSIT mottóját, azt mondtam, hogy szép. Idővel jött az érsek atyával való találkozás és beszélgetés, hogy a FIF szolgálatát kellene vállalni. Akkor már a CSIT mottójára viszont másként tekintettem. És olyan érdekes a jó Isten humora, mert ott volt benne, hogy „nem akarsz félszívű követőt”. Említettem, vannak imádságok gyermekkoromból, amik megmaradtak. Dani és Anna (a 2023-as CSIT főszervezői, Gergely Anna és Balás Norbert Dániel – szerk.) is elmondták, hogy ez a mondat megmaradt nekik egy énekből több éve. Ugyanígy vagyok én is: egy lelkigyakorlatot tartott Szilvágyi Zsolt, temesvári egyházmegyés pap. Azt nem tudom elfelejteni, egy fantasztikus lelkigyakorlatot tartott. Neki volt ott egy olyan mondata, hogy a félig odaadott szív, az fél áldás. A teljesen Istennek odaadott szív, az teljes áldás. A teljesen Istennek adott életen teljes áldás van. A már említett száznyolcvan fokos fordulat, Istennek adott élet, mégis sokszor mennyi visszakérés van benne, mennyi harc és mennyi magamnak akart dolog, mennyi mindent kell legyőzni ahhoz, hogy az ember tényleg megélhesse a teljes átadást. Egyik nap sikerül, másik nap nem. Ez talán így van rendjén. Minden nap egy újrakezdés, mindennap újraindulunk. Ez az idei CSIT mottója, megint egy nagy koppintó talán az első lelkesedésre, a lelkigyakorlatnak ugyanazt a feelingjét, a papságom előtti lelkesedést hozza fel, így a pappá szentelésem után. Érdekes, hogy évek múlva az a kezdeti lelkesedés köszön vissza a CSIT mottójából. Szent Pál is figyelmezteti Timóteust, hogy éleszd fel magadban a kegyelmet.
Végezetül pedig melyik lenne az a kép, gondolat, szentírási szakasz, amivel a holnap felé nézel az új szolgálati helyeden?
Sok van, az az igazság, hogy sok van. Lehetne ez a Szent Pál-i az egyik. Akár kiemelhetném a mottómat is. De nekem mindig a kedvenc: a bűnös asszony, amikor elkezdi mosni az Úr Jézus lábát. Mikor könnyeivel mossa és hajával törli a lábát. Az ott ülők mondják: nem tudja, hogy ki az, mert másképp nem engedne ilyet neki. És akkor az Úr Jézus helyreteszi, hogy akinek sokat bocsájtottak, az nagyon szeret. Mindig ez ad új erőt nekem, vagy ez is új erőt tud adni. Akinek sokat bocsájtottak, az nagyon szeret. Az, aki nagyon tud szeretni, az azért tud nagyon szeretni, mert nagyon megtapasztalta Isten szeretetét, nagyon tud Isten szeretetéből meríteni. Ez minden újrakezdéshez nekem nagyon-nagyon sokat ad hozzá: aki nagyon szeret, az nagyon sokat merít Istennek a szeretetéből.
Kérdezett: Csiki Eszter
