Mérföldkő volt Romániában, hogy idén nyáron elsőként a nagyváradi és a temesvári egyházmegyében három-három állandó diakónust szenteltek fel. Emberközelben rovatunkban korábban a velük beszélgettünk, most az állandó diakonátus elvi és gyakorlati kérdéseiről Böcskei László nagyváradi püspökkel beszélgetünk.
B. M.: Általában a világegyházban hol és hogy áll az állandó diakonátus kérdése, gyakorlata?
Böcskei László váradi püspök: A II. vatikáni zsinat az egyházról szóló dogmatikai konstitúciójában (Lumen gentium) találjuk összefoglalva tömören azt, amit általában tudnunk kell a diakonátusról. Ebből kiindulva, az egyházi hagyomány szellemében, a zsinat utáni időkben, a pápák és az illetékes dikasztériumok újból és újból visszatérnek a témához, többek között azért is, hogy a gyakorlati alkalmazás szempontjaiból még jobban megvilágítsák a diakonátus szerepét és helyét az egyházban. Követve ezeket a megnyilatkozásokat, amelyek bemutatására részletesen is ki lehetne térni, megismerhetjük a diakonátus „gyökereit”, valamint annak kifejlődését és gyakorlását az évszázadok folyamán, eljutva egészen addig, amit a már említett zsinat egyértelműen elénk tár a Lumen gentium 29. pontjában: „a hierarchia alsó fokán állnak a diakónusok. Ők nem papságra, hanem szolgálatra kapják a kézfeltételt…. a diakónusok merüljenek el a tevékeny szeretet és az oltárszolgálat munkáiban, és emlékezzenek meg Szent Polikárp intelméről: Legyetek irgalmasok, serények! Éljetek annak az Úrnak igazsága szerint, aki mindenkinek szolgája lett.” Követve ezt a tanítást, szem előtt kell tartani azt is, amit a Katolikus Nevelés Kongregációja és a Klérus Kongregációja közösen megállapít, miszerint már „a trentói zsinat is elrendelte, hogy az állandó diakonátust a régi időknek megfelelően állítsák helyre saját természete szerint, ti. mint eredeti szolgálatot az egyházban. Ez az előírás azonban ténylegesen nem ment át a gyakorlatba.”, amiért is „A II. vatikáni zsinat egyik gyümölcse az, hogy a diakonátust mint a hierarchia önálló és állandó részét akarja visszaállítani”. Ismét az említett dikasztériumok hivatalos megfogalmazását idézve: „A diakónusokat megillető feladatok szükségesek az egyház életéhez. Ezért illő és hasznos, főként missziós területeken, hogy azokat a férfiakat, akik az egyházban valóban diakónusi szolgálatra hivatottak akár a liturgikus és pasztorális életben, akár a szociális és karitatív munka területén, megerősödjenek az apostoloktól áthagyományozott kézrátétel által.”(Római dokumentumok XVII, Bevezetés).
B. M.: Minek a hatására és mióta tervezte a váradi egyházmegyében bevezetni?
Böcskei László: Két szempontot emelnék ki ezzel a kérdéssel kapcsolatosan. Egyrészt ott van az, amit az egyház tanítása elénk tár. Azt hiszen, nem fáradhatunk bele abba, hogy az egyház tanításából merítve és a Lélek indításait követve, megkeressük és megtaláljuk azokat az utakat, amelyeken keresztül az emberekhez és minden emberhez el tudjuk vinni az evangélium örömhírét. Ez azt jelenti, hogy az egyházban „maradva” kutatjuk azokat a lehetőségeket, amelyeket helyben és időben az Úr feltár előttünk azért, hogy küldetésünknek meg tudjunk felelni. Van ebben az egészben egy bizonyos dinamika, amely nem kellene megijesszen bennünket.
A második szempont az eddigi évek tapasztalatához vezet el engem. A temesvári egyházmegyében teljesített két évtizedes szolgálat és a már majdnem 15 éves nagyváradi tapasztalataim alapján mondhatom, hogy a világ alakulása, amelynek mi is részei vagyunk, szinte kikényszeríti belőlünk azt, hogy átgondoljuk küldetésünk teljesítésének módszereit, forrásait, lehetőségeit és hatékonyságát. Egy ilyen átgondolásnál feltétlenül az emberekre kell figyelnünk és a közösségekre. Hogyan tudjuk megszólítani hatékonyabban az embereket és miként tudunk életképes, magát és másokat is éltető közösségeket építeni és megtartani? És itt már magától adódik a kérdés: kik azok a világiak, aki vállalkozni akarnak és mernek az egyház és a közösség szolgálatában? Találunk-e ilyen elkötelezett embereket híveink között, és ha igen, akkor mit tudunk értük tenni azért, hogy a Lélektől megerősítve tudjanak fáradozni az egyház építésében. A katekizmus szerint az állandó diakónusok szentségi kegyelmet kapnak a szabadon vállalt szolgálatra, amely „megadja az erőt, hogy Isten népének a liturgia, az Ige és a szeretet diakóniájában a püspökkel és presbitériumával közösségben szolgáljanak.” (KEK 1588) Mindezeket mérlegelve az állandó diakonátusi szolgálat gyakorlásában olyan eszközt látok, amelyen keresztül még jobban megvalósulhat az egyház küldetése. Az evangéliumi örömhír közvetítése nemcsak a rendi papság által valósul meg, hanem olyan elkötelezett férfiak bevonásával is, akik a Lélek hatására vállalják ezt az egyre inkább missziós jeleket hordozó küldetést a mi egyházmegyéinkben is. Tehát nem a papi utánpótlás biztosításának nehézségei, de még a lemorzsolódás vagy elöregedés nyomasztó jelensége az, ami indokolja számomra az állandó diakónus szolgálatát egyházmegyénkben. Inkább azzal indokolnám meg, hogy felelősségünk mindent megtenni azért, hogy az emberekhez eljusson az evangélium üzenete. Ehhez pedig biztosítani kell a szükséges csatornákat. A pap, a szerzetes, a diakónus, de még az egyszerű hívő is ilyen csatorna kell legyen: mindenki a maga hivatásában és a kapott kegyelmi ajándékoknak megfelelően.
B. M.: Mennyi előkészületet igényelt a folyamat? Milyen képzésben részesültek, hol?
Böcskei László: Mivel egyházmegyéinknek (akik a Romániai Püspöki Konferenciát alkotjuk) nincs még kidolgozott rendelkezése, illetve szabályzata az állandó diakonátusra vonatkozólag, és miután már több éven keresztül próbáltuk ezt a témát újból és újból tárgyalásra vinni a püspöki kar megbeszélésein, hiszen az általános normák szerint szükségesek az ilyen egyeztetések, végül is olyan eredményhez jutottunk, hogy azokban az egyházmegyékben, ahol a főpásztor alkalmasnak látja, eljárhatunk az állandó diakonátus bevezetése ügyében. Így történt, hogy a temesvári püspök úrral, Pál József püspök atyával együtt a váci egyházmegyéhez fordultunk és az ott már kitaposott előkészítő és felkészítő útra felkérezkedtünk. Örömmel fogadtak bennünket, amiért is nagyon hálás vagyok. Így elkezdődhetett az a folyamat, amely végül is megfelelő teológiai felkészülés után az elengedhetetlen ún. rendi felkészülést is biztosította a jelöltek számára. Ez a szakasz a szemináriumi felkészüléshez hasonlítható, és a lelki, illetve pasztorális szempontok elsajátítását szolgálja. Maga a felkészülés a váci egyházmegye által működtetett felkészítő program szerint zajlott. Ezúton is köszönöm a felkészítő atyáknak és laikusoknak, mindazoknak, akik gondoskodtak jelöltjeinkről a felkészülés ideje alatt.
B. M.: Hogyan választotta ki a megfelelő embereket?
Nagyon köszönöm ezt a kérdést. Ha nem fogalmazták volna meg, úgy is adtam volna a kérdést érintő választ. Nem választottam ki a jelölteket. Nem mentem egyikükhöz sem oda, hogy kérdezzem: akarsz-e állandó diakónus lenni? Vagy: jöjj, mert most adódik lehetőség! Nem, ezt nem így látom és nem is tartom helyesnek. Inkább egy olyan kapcsolatról beszélnék, amely nem volt túl közeli vagy közvetlen a jelöltek irányába, de elegendő volt ahhoz, hogy lássam életüket, tevékenységüket, elköteleződésüket az egyház ügyében. Valaki a képzésekben és a rendszeres és alázatos szolgálatban tűnt ki, más az evangelizáció eszközeit keresve, vagy az oktatásban és nevelésben, az egyházi közösségben vállalt építő elköteleződésben, az egyház iránti hűségben, az egyház szeretetében, de nem utolsó sorban a szépen megélt családi életben és ennek harmóniájában. Mindez keretezve azáltal, hogy jelöltjeink ismételten vissza-visszatértek hozzám a kérdéssel: Szeretnének állandó diakónusok lenni. Lehetséges-e ez? – A válasz sokszor csak türelemre intette őket, ameddig végül megnyílt a lehetőség. Nagy érdeklődéssel követtem őket a felkészülés ideje alatt: örültem komolyságuknak, kitartásuknak, a hivatás feletti örömüknek, mert végül is erről van itt szó: az állandó diakonátushoz is különleges hivatás kell. A jelöltekben ez bontakozik ki, nekem, nekünk annyi a szerepünk: ismerjük fel és segítsük kibontakozni bennük a hivatás szépségét és örömét.
B. M.: A hívek, a papok hogyan fogadták az állandó diakónusokat? Hol és milyen szolgálatot teljesítenek?
Böcskei László: Azt hiszem, kicsit korai még arról beszélni, hogyan fogadták őket a papok, a hívek. Annyi azonban biztos: újdonságnak számít az ő jelenlétük, de nem annyira tevékenységük. A váradi állandó diakónusok, mert most csak róluk beszélhetek, eddig is tevékenyen részt vettek a közösség életében. Mindazt, amit eddig végeztek, ezután is végezni fogják, a szentségi ajándék azonban még nagyobb buzgalomra és elköteleződésre készteti őket. – A papság felé, a szentelésen kívül, volt már egy ún. hivatalos bemutatkozás is, mégpedig a szentjobbi zarándoklatunk alkalmával, májusban. Fontosnak találom ezt a kapcsolatot tovább építeni, mert az egység közöttünk nemcsak abban kell megvalósuljon, hogy megbízás alapján valahol és valamilyen szolgálatot teljesítenek az állandó diakónusok, az egység ennél többet jelent, mégpedig azt, hogy együtt haladunk az evangelizálás útján. Az ő hivatásuk története most már a papok és szerzetesek hivatásának történetével találkozik, ebből bontakozik ki az a belső erő, amely az első keresztényeket is meg tudta hívni Krisztus követésére. Nagyon szeretném, ha egyházmegyénk papsága továbbra is nyitott maradna Isten ajándékai előtt. A három diakónus Isten ajándéka számunkra! Azt is nagyon szeretném, ha egymást tudnánk lelkesíteni a szolgálatban és a Jézussal való egység megélésében. Egy állandó diakónus, aki lelkiismeretesen, alázatosan és lelkesen végzi feladatát, a plébánosnak is nemcsak segítség lehet, hanem Isten közelségének a jele. Ugyanígy fordítva is érvényes ez. Azt is nagyon szeretném, ha egymást hordozni tudnánk, többet és örömmel beszélnénk egymással hivatásunk szépségéről. Mert nagy ajándék az, amikor meg tudod élni a hivatás magasztosságát: gyarló emberekre tekintett az Úr és kiválasztott, hogy vele és érte cselekedjünk a lelkek megmentésére. Ez kell legyen az a légkör, amelyben úgy az állandó diakónusok, mint a lelkipásztorok és a szerzetesek fel kell találjuk magunkat, ahol otthon kell legyünk. Ennek munkálásán kell folyamatosan fáradoznunk. Az állandó diakónusok pontos tevékenységi területe részben azt a feladatkört fedi, amit eddig is teljesítettek. Természetesen egy-egy plébánia keretén belül is a helyi plébánossal együttműködve. Fontos azonban a szolgálatra való készség, amely által igazán megnyilvánul küldetésük lényege. Előre is köszönöm nekik ezt a készséget a magam és paptestvéreim nevében.
Az interjú rövidebb változata megjelent a Vasárnap katolikus hetilap állandó diakonátusról szóló összeállításában (2023/36.).
