A szentatya köszönetét fejezte ki a mongol híveknek barátságuk ajándékáért és örökre szívébe zárta őket. Teilhard de Chardin francia jezsuita imájával búcsúzott a hatalmas ország kicsiny nyájától: „Istenem, leborulok Jelenléted előtt, mely az izzóvá lett Mindenségben dolgozik”.
A szertartás végén Giorgio Marengo bíboros, Ulánbátor apostoli prefektusa köszöntötte Ferenc pápát, aki hálát adott Istennek mongóliai zarándoklatáért, amelyre nagy várakozással indult el. Köszönetet mondott Istennek a mongol hívőkért, akik jó keresztények és becsületes állampolgárok. Arra buzdította őket, hogy szelíden és félelem nélkül folytassák útjukat, érezzék az egész egyház közelségét és bátorítását, mindenekelőtt az Úr gyengéd tekintetét, aki senkiről sem feledkezik meg és szeretettel tekint minden gyermekére.
Ferenc pápa nagy szeretettel köszöntötte a püspököket, a papokat, az Istennek szentelt férfiakat és nőket, a különböző országokból, különösen a hatalmas ázsiai kontinens régióiból érkezett zarándokokat. Háláját fejezte ki továbbá mindazoknak, akik lelki és anyagi támogatásukkal segítik Mongólia helyi egyházát és akik útját előkészítették, illetve imáikkal kísérik. A szentatya köszönő szavakat intézett a szívélyes fogadtatásért az ország elnökéhez, a hatóságokhoz, a kormányzati delegációk tagjaihoz, akik részt vettek minden eseményen, majd a következő buzdítással fordult a különféle keresztény felekezetekhez és vallásokhoz tartozó hívekhez: „Növekedjünk közösen a testvériségben, mint a béke magvai egy olyan világban, amelyet sajnos túl sok háború és konfliktus sújt!”.
Utalva Marengo bíboros szavaira, aki arra emlékeztetett, hogy a mongol nyelvben a „köszönöm” szó az „örülni” igéből származik, a pápa megköszönte, hogy betekinthetett a helyi nyelvbe, amely örömmel van teli. Köszönetet mondott a mongol emberek barátságának ajándékáért, azért a képességükért, hogy értékelni tudják az élet legegyszerűbb aspektusait, hogy bölcsen ápolják hagyományaikat, gondosan és figyelmesen ápolják a mindennapi életet.
Ferenc pápa ezután kifejtette, hogy a szentmise a kegyelem cselekedete, „eucharisztia”. A szentmise bemutatása ezen a mongol földön emlékeztette Pierre Teilhard de Chardin francia jezsuita imájára, amellyel pontosan száz évvel ezelőtt fordult Istenhez a nem túl távoli Ordosz-sivatagból és ami így hangzott:
„Istenem, leborulok Jelenléted előtt, mely az izzóvá lett Mindenségben dolgozik. S mindannak vonásai mögött, amivel csak találkozom, ami velem történni fog, vagy amit megvalósítok ezen a napon, Téged vágylak és Terád várok”.
Teilhard de Chardin geológiai kutatásokat végzett ezen a környéken és nagyon vágyott arra, hogy szentmisét mutasson be, de nem volt nála sem kenyér, sem bor. Így írta meg Mise a világ fölött című misztikus elmélkedését, amelyben így fejezte ki a felajánlást: „Uram, fogadd el ezt a teljes Ostyát, melyet a vonzásodra ébredező Teremtés ajánl fel ezen az új hajnalon!”. Hasonló ima már megszületett benne, amikor az első világháborúban a fronton hordágyvivőként szolgált – emlékeztetett rá a szentatya.
Ez a gyakran félreértett pap megérezte, hogy „az eucharisztiát bizonyos értelemben mindig a világ oltárán mutatjuk be”, „a világegyetem életközpontja, a szeretet és a kimeríthetetlen élet túlcsorduló központja” (Laudato si’, 236) még a miénkhez hasonló, feszültségekkel és háborúkkal teli időkben is – idézett Ferenc pápa Laudato si’ kezdetű enciklikájából, majd Teilhard de Chardin imájának szavaival zárta üdvözlő beszédét: „Szikrázó Ige, izzó Hatalom, Te gyúrod meg a sok-sokféle dolgot; hogy életedet leheld belé. Kérlek, terjeszd le ránk hatalmas kezedet: jó előre gondoskodó, mindenható, mindenüvé elérő kezedet!”. Végül mongol nyelven köszönte meg a hívők tanúságtételét: bayarlalaa, Isten áldását kérve rájuk. Arról biztosította a mongol híveket, hogy örökre szívébe zárja őket, majd búcsúzóul azt kérte tőlük, hogy emlékezzenek meg róla imáikban és gondolataikban.
Forrás: Vertse Márta/Vatican News
