Országalapító királyunk, Szent István emléknapján Mikóújfalu közössége a templom védőszentjének búcsús ünnepére gyűlt össze. Az ünnepet a hívekkel tele templomba bevonuló Magyarok Nagyasszonya Szent Korona Lovagrend tagjai a Szent Korona hű másolatának az oltárasztal elé való kihelyezésével kezdték. A déli harangszótól kezdődően a lovagok őrt álltak mellette és történeti ismertetőt tartottak a nemcsak hatalmi jelképet képviselő ékszerről.
A legszentebb áldozat bemutatásában tíz pap és öt kis ministráns segédkezett. A főcelebráns a Kovászna-Brassó kerület főesperese, Hajdú János volt. Együtt ünnepelt a közösséggel Boros Károly nyugalmazott főesperes, Tóth József baróti, Gödri István feketehalmi, Faragó István sepsikőröspataki, Takács Dezső és Ilyés Zsolt sepsiszentgyörgyi, Gábos Zoltán málnásfürdői, Bilibók Géza tusnádfürdői plébánosok, valamint a helybéliek lelkigondozásán eredményesen munkálkodó Boldizsár Ferenc plébános. A zenei szolgálatot Ilyés Gyula kántor és segítségei végezték, összehangolva a hívek lelkes éneklését. Az áldozatbemutatás alatt lehetőség nyílott a lelki tisztulásra is. Az évközi 20. vasárnap olvasmányai helyett a Szent István emléknapjához illők kerültek felolvasásra.
A szentbeszédben Faragó István sepsikőröspataki plébános az elhangzott szentírási részlethez (Mt 7,24–29) igazította szavait. Megfogalmazta Szent István királyunk jelentőségét, aki a legértékesebbet tette nemzetünkért, mert kereszténnyé tette azt. Világos látásmódjával, hitével jó és biztos alapra, Krisztusra építette nemzete házát. Tanította népét, hogy ne múló külsőségekre alapozzon, hanem keresse a biztosat, amely Krisztus szeretetéből táplálkozik és a Lélek indíttatásaira, a belsőre figyel. A homokra épült ház, ha jön a vihar, összedől. A beszélő homokfundamentumnak nevezte a pénzt, a boldog házasságot, a jó családi életet, a sok munkával megszerzett tudást, de még a vallásosságot, tisztességet is, ha azok csak a külsőségekben nyilvánulnak meg, vagy ha csak önérdekeket szolgálnak. Ezekre nem lehet életet építeni, mert elmossa a vihar.
Feladatunk Jézus Krisztus szavát fürkészni és meg is cselekedni, mint ahogy azt Szent István is tette. Ebben áll az ő nagysága. Itt érhető utol az ő életében a Szentlélek működése. Ő „látta az idők jeleit”, mert tudott messzire nézni, egy nemzetről gondoskodni. „Az ő sziklára épített háza ezer év távlatában is áll. Kibírta a történelem viharait.” Ő „nemcsak hitt az örök életben, hanem tett is érte”, mert „gondoskodott a hitélet átadásáról”: templomokat építtetett, püspökségeket alapított. „Cselekedeteit Istennek szentelte”, országát „Isten anyja, Mária oltalmába helyezte”. „Jövőbe néző ember” volt, aki népének „örök életre tekintő jövőt” hozott létre. A szónok felhívta a figyelmet a mai fiatalság helyes eszményképek nélküli, téves felfogására. Az internet által eléjük tárt képzeletvilágban élnek, akiket csak a felszín, a magamutogatás érdekel, amelyben nincs Isten akaratának keresése, de annál inkább „az önkeresés nárcizmusa csillog”. „Nincs helye a valóságnak”. Eszményképeiket a valóságtól távol, a virtuális világban keresik. Ezek azzal kecsegtetnek, hogy az ember mindig boldog lehet. Ennek következménye az elszegényedett fiatalság, amely nem keresi Isten akaratát.
A mi feladatunk meghallani Isten hangját és meg is cselekedni azt, mert csak így tudunk „igazi emberek” lenni. Tanuljuk el Szent Istvántól felismerni Isten akaratát. A homíliát mondó tanácsolta, hogy kérjük ezt a látást Istentől. Építsük mi is életünket Krisztusra. Halljuk, valljuk és cselekedjük meg Krisztus szavát. Legyünk odaadó keresztények. Engedelmeskedjünk „Jézus szavának akkor is, ha emberileg őrültségnek tűnne”. Vigyük Isten elé gondjainkat, bajainkat, egész életünket, hogy felismerhessük az ő akaratát és legyen, amit engedelmesen megtegyünk, s akkor Jézus békessége fog eltölteni. Így lehet „a jelenben jövőt tervezni”, ha Jézusra nézünk, ha rá alapozzuk életünket.
Záró gondolatként a sepsikőrösi plébános Bajorországba kalauzolta a jelenlevőket, a mai Németországba, a Felső-Frankföldön levő Bambergbe. Itt, Budától 800 kilométer távolságban található a korai gótika Bambergi lovasként ismert lovasszobra, amely a bambergi dómba a szentély bal oldalának pillérén áll. Lovasa a messzeségbe tekint. A német néphagyomány szerint Szent Istvánt ábrázolja, aki népét a jövőbe tekintve Krisztus útjára vezette. Tanuljuk meg tőle a messzire látás művészetét és építsük életünket az erős sziklára, Jézus Krisztusra.
A szentmise végén Hajdú János főesperes áldást kért Istentől a felújított harangokra és toronytetőzetre, majd meghintette szenteltvízzel az újkenyereket. A templomkertben felállított nagy sátorban a tűző nap melegétől menedékre találtak a templomból kijövők, akik ásványvízzel olthatták szomjukat. A helybéli közösség házilag készített ízletes süteményei mellett szabad beszélgetésekbe bocsátkozhattak.
A búcsúba jött sokaság mind a hívek részéről, mind a környező papság részéről arról árulkodott, hogy e befogadó közösség bízik Istenében, nyitott mások felé, így a vendégszeretetben is megéli hitét. Öröm volt velük együtt ünnepelni, mert hallgatnak pásztorukra, ki féltő gonddal terelgeti őket az üdvösség felé. A templomkert lassan elcsendesedett. A feltöltődött lelkek visszatértek otthonaikba vagy ki-ki a maga útjára. Szent István jövőbe néző tekintetét a szentbeszédből hallottak alapján, de a rá emlékeztető szentkép által is magukkal vihették az ünneplők, hogy építsék tovább életüket a maradandó, erős kősziklára, Jézus Krisztusra.
Mikóújfalu Kovászna megyében található a Bodoki- és Baróti-hegységektől közrezárva, Sepsiszentgyörgytől északra 23 kilométerre, Tusnádfürdőtől délre, az Olt folyó teraszán, a málnásfűrdői vasútállomás közelében. A település jelenlegi területe 1812-ig lakatlan volt.
1763-ban gróf Mikó Miklós üveghutát létesített. Ez a helyiség az üveg olvasztására alkalmas, kemencével ellátott, műhelyként működő csűrszerű építmény. A gróf német és cseh telepeseket költöztetett az Oltba ömlő Nagy- és Kicsi-patak völgyébe és az üveg megmunkálásával biztosította nekik a megélhetést. Udvartartásában magyarok éltek. A közeli andezit kőbányákba, valamint a vasútépítéshez olasz mesteremberek jöttek, akiktől a kőfaragás művészetét tanulhatták el a helybeliek. A pásztorkodással román testvéreink foglalkoztak.
Ebben a nemzeti sokszínűségben költöztek a falu mostani helyére 1812-ben és sokáig a Gerebencz helységnevet használták, amelyet később a gróf nevéről Mikóújfalu névre változtattak. A munkalehetőségek következtében a falu lakossága rohamosan nőtt. Lelki gondozásuk a ferencesek általi missziók formájában történt. 1819-ben a Boldogságos Szűz tiszteletére templomot építettek. A katolikus hit a lakosság körében megerősödött. Az ott élő magyarságba beolvadtak a vendégmunkások. 1792–1815 között Mikóújfalu Málnásfalu filiájaként szerepelt a történelmi iratokban. A népesedés maga után vonta egy újabb templom építését, amelyhez 1826-ban kezdtek. A régi templomot 1830-ban lebontották. 1832-re elkészült a katolikus templom. 1874-ben a tornyát magasították. Oltárképét, amely Szent István királyt ábrázolja, 1875-ben véglegesítették. Jelenleg a lakosság körében református, ortodox és katolikus vallásúak élnek. A különböző felekezetek saját templomukban közösségben imádkozhatnak: egy kicsi templomban a reformátusok, a régi görögkatolikus templomban az ortodoxok, valamint a Szent István-templomban a katolikusok. Népessége a 2011-es adatok szerint 1805 fő, amelyből 1753 magyar. A katolikusok lélekszáma 1391.
Bíró Jolán-Ilona
