GOZNER ARTÚR is egyike azoknak, akiket Böcskei László megyés püspök állandó diakónussá szentelt Nagyváradon. Hittantanár, aligazgató, családapa, és hitében megerősödve most már diakónus is. Életéről és e hivatás megéléséről kérdeztem, olvassák szeretettel!
Mutatkozzon be, hol született, milyen a családi háttere, neveltetése, hitbeli kötődése, foglalkozása, életpályája.
Tasnádon születtem és nőttem fel, a helyi általános iskolában, majd a szatmárnémeti Hám János Római Katolikus Líceumban végeztem tanulmányaimat, ezt követően a kolozsvári Babeș–Bolyai Tudományegyetem Római Katolikus Teológia Karán végeztem didaktikai teológia szakon 2012-ben. Édesapám és édesanyám katolikus hitre neveltek, valamint van egy testvérem, akivel együtt nagyon sokat ministráltunk a helyi templomban. Feleségemmel két gyereket, egy kislányt és egy kisfiút nevelünk. Hitoktató vagyok a Tasnádi Általános Iskolában, ahol aligazgatóként is dolgozom 2022-től. Ezt megelőzően Szalacson, Érskörtvélyesen és Érsemjénben is tanítottam.
Mikor találkozott először az állandó diakónusi szolgálattal? Mikor érezte a hívást, hogy erre az útra kell lépnie?
Első alkalommal fiatalon a helyi plébánia és a németországi Kolping szoros kapcsolatának köszönhetően találkoztam egy német állandó diakónussal, ekkor tudtam meg, hogy mit is jelent ez, de ekkor még csak felületesen. Valahol itt kezdődhetett az érdeklődés és az első gondolatok megjelenése e hivatás felé. Az Úr szolgálatának a gondolata mindig bennem volt, mellette pedig egy keresés a szolgálat megfelelő és Isten által nekem szánt formájához.
Miben más egy diakónus, mint egy elkötelezett hívő? És miben más, mint egy felszentelt pap?
Egy diakónust elsősorban a felszentelés ténye különbözteti meg egy elkötelezett hívőtől. Az elköteleződés és a szolgálatra való vágy sokakban megvan, a diakónusi hivatás pedig, úgy gondolom, Isten ajándéka. Biztos vagyok benne, hogy a közös feladat keresése sokkal fontosabb a különbségek kihangsúlyozásánal, ami nem más, mint az Isten és az egyház szolgálata. Természetesen a felszentelt paptól a különbség talán legegyszerűbben a szolgálatokban és az életállapotban érhető tetten, hiszen a pap szentmisét mutathat be, gyóntathat, míg a diakónus ezt nem teheti meg, életállapotunk viszont teljesen más, hiszen mi felszentelt állandó diakónusok családosként éljük az életünket.
Milyen felkészülés előzi meg, amíg valaki a szentelésig elér?
Haton: hárman a nagyváradi egyházmegyéből, hárman pedig a temesvári egyházmegyéből kétéves előkészületen vettünk részt a váci és az esztergom-budapesti egyházmegyék közös képzésén. A diakónussá válásnak feltétele egy teológiai alapképzettség volt. Ez alatt a két év alatt képzőink próbáltak bennünk egy egészséges és egyházba gyökerezett diakónusi identitást kialakítani, olyan papok segítségével, akik elkötelezettek a diakonátus ügye mellett, valamint olyan állandó diakónusokkal, akik már akár több évtizede élik ezt a hivatást és rengeteg teológiai ismerettel rendelkeznek. Szeretnék külön köszöntet mondani Paszternák Tamás igazgatónak, valamint Molnár Ferenc diakónusnak, akik a képzésünk megszervezésében a legnagyobb részt vállalták, valamint a többi képzésünkben részt vállalt papnak, illetve diakónusnak, akik nélkül nem kaphattunk volna átfogó képet a diakonátusról.
A nagyváradi egyházmegyében ez az első alkalom, hogy állandó diakónusokat szentelnek. Miben látja ennek az eseménynek a fontosságát? Miért van szükség erre a szolgálatra? Az egyházmegye papjai hogy fogadták az állandó diakonátus rendszerének megjelenését?
Különleges dolog számunkra elsőnek lenni a sorban. Személy szerint nagy felelősségnek élem meg, hiszen valamilyen szinten a mi példánk, életünk és szolgálatunk meghatározhatja a diakonátus jövőjét az egyházmegyében. Úgy gondolom, leginkább azért van szükség erre a szolgálatra, mert ezáltal is egy sokkal teljesebb egyházkép tárulhat a hívek elé, ahol mindenkinek megvan a saját feladata. Az egyházmegye papjaival kapcsolatban leginkább a saját plébánosom és hozzám közel álló pap véleményéről tudom azt elmondani, hogy a fogadtatás teljesen pozitív volt. Maga az a tény is, hogy szentelésünkön nagyon sok pap volt jelen, bennem azt mondja, hogy várják és szeretettel fogadják a szolgálatunkat.
Mit gondol, a hívek, a társadalom mennyire felkészült az állandó diakónusok megjelenésére, szolgálatára? Szokatlan még ennek a szolgálatnak a jelenléte Erdélyben?
Helyi közösségemben, plébánosunkkal közösen már a képzés megkezdésekor elkezdtük a diakonátust a hívek felé „magyarázni”. Úgy látom, hogy bár sok a kérdés, de a fogadtatás pozitív és örömteli. Például tudom azt, hogy rengetegen imádkoztak és még most is imádkoznak értem és szolgálatomért.
Hogyan lehet elkerülni, hogy a diakónusokban ne a papok pótlóit, sem pedig ellenségeit lássák?
Úgy gondolom, hogy a kérdés kicsit provokatív, hiszen a papok és a diakónusok nem ellenfelei egymásnak, hanem a diakónus a pap segítője, nem pedig pótléka az oltár mellett és a hívekkel való közösség építésében. A közösség építése a cél és Isten népének szolgálata. Természetesen, mint minden kapcsolatban, munkakapcsolatban, ott van az ellentétek, feszültségek lehetősége, viszont a közös cél keresése a fontos.
Az állandó diakónusok hogyan élik tovább eredeti foglalkozásukat az egyházi hivatásuk mellett?
Mindannyian családos emberként kötelesek vagyunk a családunkról gondoskodni, ezért eddigi feladatainkat úgyanúgy ellátjuk, mint eddig a munkahelyünket. Számomra meghatározó az a hármas lépcső, amelyet már a képzésünk elején megtanultunk: család, munka és szolgálat. Ebben a sorrendben kell élnünk diakónusként életünket. Valamint egyelőre egyeztetés alatt van az a feladat, amellyel majd püspökünk fog megbízni minket az egyházmegyén belül.
Személy szerint hogyan tudná megbarátkoztatni ezt a szolgálatot a hívekkel?
Legfontosabbnak a hitelességet és a szolgálatban való elköteleződést gondolom. Ha ez a kettő megvan a diakónus, így az én életemben is, akkor biztos vagyok benne, hogy a hívek is érezni és látni fogják, hogy fontos és jó, amit teszünk.
Az interjú a Vasárnap hetilap 31. számában jelent meg.
