Visky András Kitelepítés című könyvéről, a könyv margóján az igazságosságról beszélgetett a szerző, valamint Sulyok Tamás, a magyar alkotmánybíróság elnöke és Várszegi Imre Asztrik bencés szerzetes, emeritus pannonhalmi főapát Bethlendi András kisebbségi jogász moderálásával a kolozsvári magyar főkonzulátus szervezésében a #főtér23 egyik, sokak által várt programján.
Nem könyvbemutató vagy könyvismertetés volt ez az alkalom, hanem olyan emberek párbeszéde, akik hasonló élethelyzeteket éltek meg, tapasztaltak hittel, hitben. Az alkotmánybíró rácsodálkozott a hitét hozzá nagyon hasonlóan megélő íróra, a könyv annyira megérintette, hogy meg akarta ismerni. A főapát az írásai mellett személyesen is ismerte már az írót, új könyvét mint szerzetesi közössége számára alkalmas lelki olvasmányt nyugtázta. A moderátor az új, az 1989 után született generáció tagja a korról saját élményekkel nem rendelkezvén kifejezetten a szövegből kiinduló, ugyanakkor a jogrendszerrel összefüggő, olykor provokáló kérdéseket tett fel, amelyekre válaszul a beszélgetés résztvevői a hallgatóságnak is megvilágították a jogász, a szerzetes és az író kapcsolódását. Ugyanakkor a nehéz téma, hit, sors, döntések, választások összefüggése és következménye a hallgatónak tükröt is tartott, önreflexióra is teret adott. Lehet-e Ábrahám és Izsák története mai változatában az igazságosság kérdését firtatni, és kinek az igazsága az? Igazságos-e egy apa hitéhez, Istenéhez való ragaszkodása következtében hét gyermekének és feleségének a száműzetése? Hol a szabadság, ki a szabad, és hogyan válik valóban szabaddá? A hatalom szabadság, vagy a kitelepítésben, börtönben, lágerben van a szabadság? Hogyan is kell a jog, méltányosság és szeretet útvesztőjében eligazodni?
A nagy érdeklődéssel kísért beszélgetés után lehetőség nyílt néhány kérdést feltenni Várszegi Asztriknak, aki augusztus 20-át is a kincses városban ünnepli a helyiek társaságában. Részben Erdélyhez fűződő gondolatokra, tapasztalatokra kérdeztem, részben a hit megélésének mai alapkérdéseire, amennyi 10 percben elbeszélhető.
Mióta nem járt Kolozsváron?
Ez nagyon jó kérdés, én sem tudom megmondani, de talán 10-12 éve. Utoljára a kolozsmonostori ünnepségekre hívtak meg. Jakabffy Tamásnak remek képei is készültek élő bizonyítékként. Akkor voltam utoljára sajnos. Erdélyben közben többször voltam. Nagyváradon részben rokonlátogatóban, részben a szentjobbi apátsághoz Böcskei püspök úr hívott meg. Volt két pannonhalmi növendékünk, akiket 1996-ban Gyulafehérváron diakónussá szenteltem, velük is szoktam beszélgetni, egyikük, Fábián Laci, befutott hozzám ma reggel. Voltam itt, és közben én a püspök atyákkal általában Budapesten vagy Pannonhalmán szoktam találkozni, tehát élő a kapcsolatom.
Pont arra vagyok kíváncsi, mennyire követi és ismeri, hogy látja a mi erdélyi katolikus vallási helyzetünket.
Abból indulok ki, hogy van bennem egy erős nyitottság és szeretet Erdély, az erdélyiek sorsa iránt, ez kisgyerekkorom óta kísér. Általában abban nyilatkozik meg, hogy nem szavakat mond az ember, hanem ahol lehet, cselekszik. Szeretettel, támogatással, vendégfogadással, kapcsolatteremtéssel. Megéli az ember, amit úgy mondunk, hogy Magyarország, (helytelenül anyaország).
A kommunizmus után egy új szekularizációs hullám söpör végig rajtunk. Ez nem a vallásosságnak a kedvező szelét hozza, hanem rombol, csak másként rombol, mint a diktatúra. Némi időbeli hátránnyal Erdélyt is ugyanez eléri. Bennem mindig az volt, akár a megyés főpásztorokkal találkoztam, akár a fiatalokkal, mindig próbáltam tudatosítani bennük, hogy kedveseim, ez a vihar ver végig rajtunk, ezt tudnunk kell, de megijedni nem kell, sőt, ha lehet elébe menni, meg kell változtatni azt, amit meg lehet változtatni, amit el kell hagyni, azt elhagyni.
Nem szabad sértőnek tekinteni, de ténykérdés az, hogy mi a mi kelet-közép-európai országainkban még feudális gondolkodásmódban létezünk. Ebből nagyon sokat el kell hagyni. Nem mindig szívesen halljuk Ferenc pápa szavait, de a szinodális úton kell járnunk. Azt szoktam mondani, Jézus Krisztusban hívő keresztényeknek, katolikusoknak el kell kezdenünk egészségesen, normálisan és természetesen viszonyulni önmagunkhoz és ehhez a nagyon beteg világhoz.
Nem azt kell mondani, hogy beteg ez a világ, hanem gyógyítani kell. Megcsodáljuk Szent Istvánunkat, teljes joggal, de ő azt üzeni nekünk, hogy gyermekeim, én felülről építettem az egyházat, ti meg kezdjétek el alulról. Más irányba kell haladni most ezer év után.
Pannonhalma nagyon kitartóan követi az ökumené, a párbeszéd útját.
Igen. Itt van a mi gondolkodásunkban, távolságtartásunkban ez a feudális gondolkodásmód, azt őrizzük. Ez nem polgári örökség, hanem korábbi, a reformáció és ellenreformáció időszakából megmaradt örökség. Nekünk nem az intézményeket kell néznünk, hanem a híveket az evangélikus közösségekben, a református meg a katolikus közösségekben. Nagyon élénken tud valaki protestánsellenes lenni, csak éppen nem hívő. A reformáció nem a levegőből jött, hanem abból, hogy az egyház valamit nem úgy csinált, ahogy kellett volna. A reformáció a kezdeteket idézte meg. Azt mondják ma sokszor a katolikusok, hogy mi nem áldozunk két szín alatt, mert az protestáns szokás. De Jézus Krisztus két szín alatt etette meg az apostolait. A reformáció kezdeteire visszanézve Luther olvasta az evangéliumot, amit mi nem mindig szoktunk.
Pannonhalma nem is csak az ökumené kérdését tartja fontosnak, hanem a párbeszédet általában, párbeszédben lenni a nem hívővel is, amitől sokan elzárkóznak.
Az elzárkózás oka a félelem. Az fél, aki nem biztos a dolgában. Pedig milyen csodálatos az, hogyha a másiknak egy szikra istenélménye van, amin el tud indulni. Ha abban tudok egy jó szót, egy bátorítást mondani, az sokat jelent neki. A vallás nem a fejünk fölött van, hanem vagy a szívünkben, vagy sehol. Ezek ilyen gyakorlati kérdések is. Nekünk szép elméletünk van, de gyenge gyakorlatunk is van.
Ferenc pápa járt itt nálunk, Csíksomlyón, aztán két ízben is Budapesten, legutóbb kifejezetten a magyarokat látogatva. Mondott néhány szenzációs beszédet. Milyen a lecsengése, mennyire lehet azt érezni, hogy valamilyen falakat sikerült áttörni?
Azt még annyira nem érezzük, ahhoz túl közel vagyunk az ő látogatásához. De az mindenképpen kézzelfogható, hogy az országot, még a nem hívőket is megnyerte, és ez a csodálatos dolog. Úgy mondanám, ez az idős főpap nagypapa-gesztusokkal gyereket, értelmiségit, mindenkit megnyert, a belőle sugárzó békével és szeretettel mindenkit megérintett. Nagyon jó hatása van. Az ember azt mondja, adná Isten, hogy veszekedéseink is maradjanak abba, mert ugye a torzsalkodások sokszor aztán zavartalanul mennek tovább.
Aki odafigyel a pápa megfogalmazásaira, az nagyon sokat tanulhat. Ő nem magas dogmatikát hirdet, hanem egy gyakorlati emberszeretetet, megszólítási lehetőségeket, tehát szerintem egy pasztorális pápa, aki az egyház megújítását a zsinat szellemében, az adott körülmények között nagyon aktívan elkezdte. Persze, valljuk meg őszintén, még a kis háztartásokban is minden változtatástól félünk. De hát ezt tudnom kell legyőzni, mert másképp nem fogunk előre menni.
Azt kéne komolyan venni, amit a pápa mond, mert az nem szociológia, hanem az, hogy szeressük önmagunkat normálisan, szeressük a másikat normálisan, a környezetünket, törődjünk mindezekkel. Nos, ezek olyan valóságok, hogy ezekkel nem lehet filozofálni. Ezt vagy megteszi az ember, vagy nem teszi meg. A többi mellébeszélés.
