Barátok érkeztek a Gyulafehérvári Caritashoz Ukrajnából, a Nagyszőlősi Caritas képviseletében: Német Sándor, a szervezet vezetője, a felesége, Német Katalin és P. Bán Jónás OFM plébános. Egy segélyszállítmány ügyében kaptak kiutazási engedélyt, így megragadták az alkalmat, hogy viszonozzák a látogatást, amelyet dr. Márton András, a Gyulafehérvári Caritas vezetője és Molnár József kommunikációs igazgató tettek Nagyszőlősön tavaly novemberben.
Az akkori kiutazás célja annak az adománynak az átadása volt, amelyet nagylelkű erdélyi emberek, szervezetek és cégek jóvoltából gyűjtöttek a Gyulafehérvári Caritas munkatársai az Erdély Fm, az Erdélyi Magyar Televízió és a Marosvásárhelyi Rádió közreműködésével. A gyűjtés összege 61 750 lej volt, amelyet a szeretetszolgálat a magyarországi Katolikus Karitászon át használt fel, többségében speciális ágyak, tárolószekrények helybéli elkészítéséhez. A bútordarabok olyan fogyatékkal élő gyerekek, fiatalok és felnőttek számára biztosítottak lakókörülményeket, akiket a háborús övezetből kellett a nagyszőlősi árvaházba áttelepíteni. Az erdélyi Caritas munkatársai emellett tartós élelmiszert, meleg takarókat, minőségi hálózsákokat és a Szent Gellért Alapítvány által ajándékozott dunyhákat is adtak át.
A kárpátaljai vendégek látogatásának szavakba nem öntött célja a hála kifejezése, a barátság ápolása volt. Miközben egynapi együttlétbe szerették volna belesűríteni tíz hónap történéseit, tartalmas beszélgetések születtek. Szó volt a Nagyszőlősi Caritas által működtetett vagy felkarolt intézményekről és azok fönntartási lehetőségeiről; arról, ahogyan a fronton harcoló katonákat és a háborús övezetben maradt embereket támogatják, ahogyan ellátják a Nagyszőlősre érkező menekülteket; kirajzolódott a ferencesek segítő szolgálata és a kitartóan mondott imák megtartó ereje is. Az alábbiakban ezekből a beszélgetésekből olvashatnak részleteket.
Orbán Júlia: Úgy tudom, ételadományokkal is segítik a menekülteket a Nagyszőlősi Caritas ingyenkonyhája által. Mesélne erről?
Német Sándor: Igen. Napi 170 adag meleg ebéddel támogatjuk a helyi rászoruló családokat, egyedülállókat, nyugdíjasokat, rokkantakat, sérülteket. Zömében eljönnek és elviszik az ebédjüket. Vannak, nagyon kevés százalékban, akik helyben fogyasztják el, illetve még egy másik, kisebb százalék, akiknek hozzátartozóik, esetleg az ismerőseik, szomszédjaik szállítják házhoz az ételt. Ha valaki tud a szomszédjában olyan öreg néniről, aki nem tud elmenni az ebédjéért, akkor megteszi neki azt a szívességet, hogy elviszi neki. Ez a létszám télen mindig növekedni szokott. 190 adag meleg ebéd szokott elfogyni télen egy nap alatt. Viszont az elmúlt egy évben ez a téli létszám megmaradt nyáron is. Ide számoltuk a menekülteket is, de azt tapasztaltuk, hogy a helyiek sem mertek elmaradni a konyhától, mintha attól féltek volna, hogy elveszítik a helyüket, vagy esetleg valaki más foglalja el azt, holott, ha bejelentkeztek hozzánk, ha szerepelnek a nyilvántartásunkban, akkor egészen biztos, hogy az adagjuk meglesz minden nap.
Milyen forrásokból sikerül előteremteni az élelmiszert a konyha fenntartásához?
N. S.: Mi teljes egészében adományokból és pályázatokból működünk. A helyi önkormányzat 2020-ig fenntartott bennünket – ha lehet így mondani – úgy, hogy évente elvállalt egy hónapot. Akkor a Caritasnak az egy havi működését átvállalta az önkormányzat, de sajnos az önkormányzati struktúra változott. Ez azt jelenti, hogy Nagyszőlős városához csatoltak még tizennégy falvat, az ő költségeiket is át kellett vállalnia az államnak, tehát a helyi önkormányzatnak, és mivel az önkormányzat vállára hullott ez a teher, megvonták tőlünk azt az egy hónapnyi támogatást is. Ez 2020 óta így maradt, hiába kopogtattunk többször is, eddig sikertelenül. Tehát pályázatokból és adományokból működünk. Általában év elején pályázunk, a januári hónap teljesen rámegy erre. Amit nyerünk, azt nagyjából február közepéig már látjuk, abból tervezzük meg az egész évet. Természetesen az előző évet úgy zárjuk, hogy hagyunk elegendő tartalékot a következő év első két hónapjára is, hogy legyen miből fenntartanunk magukat a pályázatírás ideje alatt is. A legnagyobb támogatónk a Franzhilf – a bécsi ferencesek –, a másik támogatónk pedig a Kárpátaljai Ferences Misszió Alapítvány Budapesten, és vannak egyéni támogatóink is. Ott van még a magyar Katolikus Karitász, de ők már csak igény szerint jönnek, és hoznak valamit. Eddig úgy volt, hogy kérdés nélkül hoztak, amit csak tudtak. Most megkérdezik, mire lenne szükségünk, azt próbálják előteremteni, elhozni. Magyarországról nem szabad kihozni lisztet, olajat, cukrot, és ezek amúgy alapélelmiszerek. Szerencsére a Gyulafehérvári Caritas biztosítja ezt nekünk, legalábbis az elmúlt egy évben biztosította. Hatalmas értéke van ennek a segítségnek, mert elmondhatom, hogy a keletre elküldött élelmiszercsomagoknak a hetvenöt százaléka a ti adományaitokból áll össze. A tisztálkodószerek még nem teljesen, de az élelmiszer igen. Higiéniai eszközökre lenne még szükségünk. Eddig oly mértékben el voltunk látva tisztálkodószerekkel, hogy mind a mai napig eltartott. De legutóbb már úgy küldtünk élelmiszerszállítmányt, hogy nem tudtunk mellé tenni higiéniai csomagot, csak egy tusfürdőt. Fogkrém, fogkefe, szappan, szalvéta, nedves törlőkendők – mind elfogytak. Csak júniusban 500 csomag élelmiszeradományt küldtünk, és olyan anyagunk van, amelyből vissza lehet követni, ahogyan a Nagyszőlősi Caritas konyháján áll az élelmiszer, összerakják a csomagokat, autókba pakolják, kiviszik a frontra, és ott helyben osztják a hosszú sorban álló embereknek.
P. Bán Jónás: Az adományozókra visszatérve, Sándor említette a Ferences Alapítványt. Ebből kettő is van. Az egyik a Kárpátaljai Ferences Misszió Alapítvány, amely egy régebbi, és van a ferences rendnek egy saját alapítványa, amely mindenféle Magyarországon történő ferences projekteket támogat, legyen szó iskoláról, oktatásról, továbbtanulásról, gyerekek fölzárkóztatásáról, és van ennek egy kárpátaljai zsebe is.
Milyen a jelenlegi helyzet? Körülbelül hány menekült érkezik? Kérdezem, hiszen mi, akik távol vagyunk a háború helyszínétől, el sem tudjuk képzelni, milyen állapotban érkezhetnek önökhöz az emberek. Meséljen erről.
N. S: Ahogy megkezdődött a háború, gyakorlatilag másnap, a helyi vállalkozókból és a helyi képviselőkből létrejött egy önkéntescsoport. Tehetséges, szakképzett, diplomás emberekből állt, akik nagyon összefogtak. Természetesen a Nagyszőlősi Caritast is felkérték, vegyen részt ebben a csoportban, amit mi el is fogadtunk. Azóta együttműködünk. Azóta ez az önkéntescsoport kialakított önmagából egy sofőrökből álló kis csoportot. Amúgy több csoportot hoztak létre, de van egy sofőrös-buszos csoport, akik személyesen szállítják az adományt keletre. Találkoznak a kárpátaljai osztaggal, az ottani rászorulókkal, akik óvóhelyeken laknak, emberekkel, akik úgy döntöttek, hogy maradnak, mert a körülmények nem adattak meg számukra a kiutazásra, kimenekülésre, emberekkel, akik ottragadtak. Őket keresik fel, és igyekeznek havonta elszállítani számukra legalább azt a minimumot, amely által létezni tudnak. Nem élni, hanem létezni. Nagyon ügyesen működik ez az önkéntescsoport. Mint említettem, több más csoport is alakult. Van például egy autószerelő csoport, egy női csoport, amelynek tagjai hálót szőnek a katonáknak. Van egy csapat, akik töltöttkáposztát és különféle tésztaféléket készítenek, ezeket lefagyasztják vagy konzerválják, elrakják, így ezeket is lehet szállítani. Szóval több csoport működik egy nagy hálózatban.
Említette, hogy élelmiszert és tisztálkodószereket is szállítanak a háborús övezetbe.
N. S.: A kárpátaljai osztagnak van ott egy 128-as brigádja. Így nevezik a kárpátaljai emberekből – többnyire magyarokból – létrehozott katonai csoportot vagy osztagot. Emellett önkéntesstáb is van. Kint van a Caritas, és kint van az önkéntesstáb is, amely nagyobb, mint a Caritas, mert oda több irányból, több csatornán át futnak be adományok. Többek között a katonák hozzátartozói jönnek el, elhozzák a csomagokat, amelyeket a férjüknek, testvérüknek vagy a fiaiknak szeretnének eljuttatni, amelyeket majd ez az önkéntescsoport elszállít, és személyesen kézbesít az illető katonának. Ezek egy-két nagyobb dobozt jelentenek. Az önkéntesstáb tagjai általában hét-kilenc kisbusszal szoktak indulni, amelyek közül minimum öt tele van ilyen csomagokkal. A háború kitörése óta már az első héten kezdtek menekültek érkezni hozzánk is. Olyan létszámban jöttek, hogy fulladt bele a város, egyszerűen nem bírta kezelni ezt a néptömeget. Kihívás volt őket elszállásolni, étkeztetni, meg ugyebár a koronavírus okozta járvány sem ért még véget. Fertőtlenítőszerekre, maszkokra volt szükség. Ebben a Caritas átvállalt egy nagyon lényeges szerepet, mert nekünk voltak tartalékban a magyar Katolikus Karitásztól fertőtlenítőszerek meg maszkok, amelyekkel elláttuk a szálláshelyeket az első menekültek érkezésekor. A Nagyszőlősi Caritasról azt érdemes még tudni, hogy sosem volt annyi élelmiszer-tartaléka, amelyből adományozni is tudott volna, mert az ingyenkonyha nagyon sok élelmiszert igényel, és mindig igyekeztünk legalább az éléskamránkat, a kisebb élelmiszerraktárunkat feltöltve tartani, hogy legyen egy kevés tartalék a konyha működtetésére. Csakhogy, amikor kitört a háború, természetesen élelmiszert kértek mindenhol. Ezt a helyzetet úgy oldottuk meg, hogy amennyi készpénzünk volt, azt igyekeztünk élelmiszer vásárlására fordítani, azt pedig az első körökben a frontra juttatni. Ugyanakkor kopogtattunk a Ferences Alapítványhoz is, onnan kezdtek jönni az első szállítmányok, az első buszok, és gyakorlatilag rajtuk keresztül indult az első támogatás.
Tavaly novemberben, amikor munkatársaim meglátogatták önöket, mesélték, hogy fogyatékkal élő gyerekeket, fiatalokat és felnőtteket várnak a nagyszőlősi gyerekotthonba, akiket a háborús övezetből menekítenek át. Azóta is érkeznek fogyatékkal élők Kelet-Ukrajnából? Van rá kapacitás, hogy elszállásolják őket?
N. S.: Azóta, úgy tudom, nem érkeznek újak, mert a múlt évben annyira lényeges létszámban érkeztek, hogy az épület egyszerűen nem tud befogadni többet. Zsúfoltak a szobák, sokan vannak. Voltak ugyan üres szobák, ahová elhelyeztük az ajándékba kapott ágyakat, de a létszám már megvolt, a rászorulók csak az ágyakra vártak, hogy elfoglalhassák a szabad helyeket.
Az intézmény nappali foglalkoztatóként is működik?
N. S.: Ez egy állami, bentlakásos központ. Olyan gyerekek, ifjak és felnőttek laknak itt, akikről szó szerint lemondtak. Az állam gondozza őket. Folyik ott oktatás, foglalkoztatás, de nagyon minimális szinten.
P. B. J.: Nekünk is van egy rehabilitációs központunk, ahová naponta behozzák, majd hazaviszik a sérült gyerekeket. Itt is maximumra nőtt a befogadóképesség, mert érkeztek sérült, menekült gyerekek, és olyan felnőttek is, akik később a munkatársaink lettek.
N. S.: Igen, a Szent Teréz Rehabilitációs Otthon. Az nem bentlakásos. Ennek a Nagyszőlősi Caritas az alapítója, és oda is érkeztek fogyatékkal élő, menekült gyerekek, hogy nappali foglalkoztatásban részesüljenek. Viszont vannak – ahogyan Jónás atya említi – kollégák, akik szintén menekültek, de akik szakmunkások, ezért pályáztunk számukra fizetésre, hogy dolgozhassanak.
P. B. J.: Igazából ez mind a Caritas gyermeke. Igen, mi voltunk az alapítók, majd a fönntartók is, de aztán amiatt, hogy jobban lehessen pályázni Magyarországon, meg más alapoknál, külön kellett válni. Így most mindenik saját fönntartású intézményként működik, lásd: az óvoda, a rehabilitációs központ, a lelkigyakorlatos ház, ahová befogadtunk menekülteket a háború azon szakaszában, amikor ez volt a legfontosabb.
Jelenleg melyek a legnagyobb nehézségek, kihívások? Mire lenne szükség?
N. S.: Legjobban békére lenne szükség. Mert már nagyon kezdünk elfáradni. Látom az embereken: még jönnek, önkénteskednek, de azért érezhető már, hogy mindenki kezd nagyon-nagyon belefáradni. A Caritasnak két különálló önkéntescsoportja van: egy három-négy fiatalasszonyból álló csoport, és egy fiúkból, fiatalemberekből álló héttagú csoport, akik még mindig első hívásra jönnek. De lassan megtanultak nem a háborúban élni, hanem a háború mellett. S ez valahol jó az ember számára, ha a mentális egészségét nézzük, hiszen egészségesnek kell maradni, másrészt nem jó, mert közbejön a közömbösség. A menekültekre visszatérve, annyit szeretnék még elmondani, hogy jelenleg 267 menekült van nyilvántartásba véve a Nagyszőlősi Caritasnál. Ezek közül hatvanöt-hatvanhét család, vannak egyedülállók is, akik havi szinten kapnak tőlünk élelmiszer-egységcsomagot, illetve egyéb támogatást: ruhát, pelenkát, gyerekholmit, kinek mire van szüksége. Voltak köztük olyanok, akik eljöttek, hogy igénybe vegyék a támogatást, ha már adják. Őket igyekeztünk kiszűrni. És vannak, akik felhívnak – mint például ma délután –, hogy holnap reggel hét óra előtt, a munkanap kezdete előtt szeretnének eljönni, hogy átvegyék a csomagot, mert ők a mezőn dolgoznak, késő délután térnek vissza, és aggódnak, nehogy ne kapjanak csomagot. Őket igyekszünk támogatni. Jobban is becsüljük, mert iparkodnak. Nem teszik össze a kezüket. Ezek az emberek szeretni hagyják magukat. Néha-néha eljönnek, és elmesélik a történetüket: honnan jöttek, mivel foglalkoztak addig. Akkor rádöbben az ember: mennyi keresztbe húzott élet, mennyi áthúzott sors…Vannak köztük orvosok, jogászok, tanárok, akik most senkik. Ott ülnek az óvóhelyeken vagy az albérletben. Ez szomorú, de tény.
Ferencesként hogyan tudja támogatni a Nagyszőlősre menekülteket és a helybélieket?
P. B. J.: Nekünk, – papoknak, szerzeteseknek – a remény embereinek kell lennünk. Menekülteknek és helyben maradottaknak egyaránt nagy szükségük van a biztatásra. Egy most érkező menekültnek rengeteget számít, ha valaki szóba tud állni, érdemben el tud beszélgetni vele. Én sajnos nem beszélek ukránul, de vannak rendtársaim, akik bírják ezt a nyelvet, például Mario atya, aki külön foglalkozik a Nagyszőlősre érkező menekültekkel. Én inkább a magyarokkal beszélgetek. Ebben a helyzetben is azt gondolom: érdemes kitartani, van remény, van holnap. Hiszen, ha föladunk valamit, az sohasem válasz egy adott nehézségre. A reménykeltés és annak éltetése egy ferencestől várható és elvárható alapállás: van holnap, érdemes kitartani. A háborús helyzet bennem sok mindent elindított. Például azt, hogy gyakran éri az embert olyan kísértés, amely arra sarkallja: olyan dolgokkal foglalkozzon, amelyek eredményeket hoznak, amelyek bizonyítottan megtérülnek, amelyek által fel tudjuk mutatni munkánk sikerét. De a siker sok helyzetben egyáltalán nem, vagy nem így mérhető, például a gyereknevelésnél, egy-egy beteg gyerek nevelésénél, vagy általában véve a karitatív munkáknál. Itt nem is a szó szoros értelmében vett sikerekről beszélünk. Hiszen egy napnak is lehet beteljesülése, ha úgy tetszik sikere. Lehet, hogy egy mosolyban teljesedik ki az egész nap. Nem biztos, hogy az életet ilyen nagy távlatban, felmutatható eredményekben kell nézni mindig, és most sem, a háború idején, ebben a kifordított helyzetben. Én azt gondolom, fontos, hogy higgyük: van holnap, van remény.
Mit gondol, miből tudnak erőt meríteni az emberek?
P. B. J.: Mindenki más-más erőforrásból merít, hiszen mindenkinek más a célja. Ha valaki anyagilag szeretne boldogulni, akkor az anyagi sikerekből fog töltekezni. De ha valaki ezen túllát, akkor lehet, hogy már a mai nap is megvolt. Holnap is velünk lesz a jó Isten. Tegnap is velünk volt, akkor miért ne lenne velünk ma is, holnap is. Paptársaimmal a templomokról beszélgettünk. Érdekes, hogy nem ürültek ki. Pedig nagyon sok hívő elment. Viszont megjelentek mások, köztük olyanok is, akik valamikor másként gondolkodtak, de most érzik: el nem múló dologba kellene kapaszkodni.
Olvastam egy cikket arról, hogy a ferences atyák Nagyszőlősön hittanórákat, nyári táborokat is tartanak. Az írásból az is kiderült: bár a járvány miatt hosszú ideig nem lehetett templomba járni, az élő közvetítések révén mégis rengeteg ember kezdett szentmiséket hallgatni. A hit, a vallás gyakorlása kézzelfoghatóan egy megtartó erő.
B. J.: Igen, egy megtartó erő. A rossz helyzetből, amibe belekényszerültünk, született valami jó is. Sok idős néni, aki eddig csak a televízió vagy a rádió időszakos közvetítései által tudott szentmiséket hallgatni, most örül, mert az okostelefonok révén a saját temploma élő szertartásába kapcsolódhat be. Többen is összegyűlnek egy készülék előtt, mondják a saját templomuk imáit, éneklik a saját templomuk énekeit. Hozzá szeretném tenni, hogy 532 napja minden nap imádkoznak a templomban a békéért egy kijelölt imaórában. Tehát nemcsak várjuk, hogy béke legyen, hanem teszünk is érte. Erről Katica tudna többet mesélni.
Német Katalin: Igen. Én iskolában dolgozom, tanár vagyok, de a plébánia számomra olyan, mint a saját otthonom, mert többekkel ott nőttünk fel. Láttuk, hogy mindenki tesz valamit a menekültekért. Például van, aki a beköltözésben segít. Nekünk eszünkbe jutott, hogy imádkozhatnánk. A rendszeres ima Lucsok P. Miklós püspök ötlete volt. Kérte a híveket, imádkozzák el minden nap három órakor a húszperces irgalmasság rózsafüzért minden templomban. A csoportban kb. öten vagyunk, és egyik csoporttársam hozott egy Szent Mihály rózsafüzért is, azt is elmondjuk.
N. S.: Úgyhogy egyórás lett a húszperces ima.
P. B. J.: Minden nap, hétfőtől-vasárnapig.
Kérdezett: Orbán Júlia
Forrás: Gyulafehérvári Caritas
