JAKKEL TAMÁS három éve felszentelt pap, akit máramarosszigeti szolgálata során ismerhettem meg. Társasjátékaival közös hangot tudott teremteni a fiatalokkal, majd ezt kamatozhatta ifjúsági lelkészként is. A szórványban tapasztaltakról és a fiatalokkal való közös munkáról beszélgettem vele.
Milyen családban nevelkedtél? Honnan a vallási kötődés a családban? Mi vonzott a papi pálya felé?
Ahogy talán a vezetéknevem is sejteni engedi, sváb származású, de magyar nyelvű családból származom. Egy olyan családból, mely bár nyelvét és kultúráját elvesztette/elhagyta, ám mély vallásosságát hűen megőrizte. Egy ilyen jó melegágyban, a papi hivatás csírái számára adva vannak a feltételek a jó növekedéshez. Hála a jó Istennek, hogy ilyen áldott jó szülőkkel ajándékozott meg! Édesapám jámborsága és áhítata, valamint édesanyám tettekben ragyogó szeretete mindenképp szépen öntözgették hivatásom palántáját. Mi vonzott a papi pálya felé?! Elsősorban egy megmagyarázhatatlan belső hang, hívó szó, melyet a család vallásossága, a szülők jó példája segített meghallani. Vonzó példaként szolgáltak még gyermekkorom plébánosai, akik irányomban legalábbis valóban a Jó pásztor gondoskodásával fordultak. Akikben felismertem a Jó pásztor alakját, a papok, akik tényleg emlékeztetnek Krisztusra. Hadd emeljem ki őket: Pitó Lajos atya, Szinovátz György atya (emléke legyen áldott!) és Papellás István atya.
Viszonylag frissen felszentelt pap vagy. Előző szolgálati helyed Máramarossziget volt, a szórványban. Milyen a szórványban papként tevékenykedni? Milyen nehézségekkel kellett szembenézni?
Mindössze három éve szentelődtem. Két csodaszép esztendővel ajándékozott meg a gondviselés Máramarosszigeten. Minden szórvány kicsit más, csak abból tudok kiindulni, amit ott tapasztaltam meg. Szubjektív kép, lehet, hogy sokan ezeket a sorokat olvasva el-elmorogják magukat, de én így tapasztaltam: megvannak a nehézségei a szórványpasztorációnak a felekezeti szinkretizmusban, a nemzeti és vallási identitás elmosódásában, ám mégis tapasztalni véltem melegszívűséget, megbecsülést Isten szolgája irányába.
Szórványban ráeszmél a pap Krisztus óhajára: „más juhaim is vannak, amelyek nem ebből az akolból valók. Ezeket is ide kell vezetnem” (Jn 10,16).
Hogy mennyire fontos, mennyire elengedhetetlen a nyitás, a közeledés más nyelvet beszélők felé, a más felekezethez tartozók felé.
A Szatmári Római Katolikus Egyházmegye ifjúsági és ministránslelkésze és püspöki titkár voltál az elmúlt egy évben. Milyen tapasztalat volt ez? Hogyan élted meg a váltást?
Váltásról így írásban talán könnyebb lenne beszélni, mint élőszóban. Mégsem szeretném túlrészletezni. Ragaszkodó embertípus vagyok. Nagyon fájó és nehéz szívvel tudom elengedni, ami egyszer a szívemhez nőtt. Nehéz volt és csöppet sem száraz a búcsú. A KRESZ azt mondja: telefonnal a kézben nem szabad vezetni. És mi van a könnyes szemekkel… csodálkozom, hogy nem okoztam balesetet eljövet. Alig láttam valamit a könnyektől. Nagy igazsága van a bölcs mondásnak: „aki a Tisza vizét issza…”, és tessék, máris túlrészleteztem! Na ilyen „rossz” szórványban, Máramarosszigeten!
Ha az ifjúsági és ministránslelkészségre gondolok, azt kell hogy mondjam, sajnálom, hogy csak egy év adatott. Minden ifjúsági vagy ministránsprogramból csupán egy jutott. Mire odajutottam a gyerektábort felvezető próbatáborban, hogy már nem kellett bemutatkoznom, már jelentenem kellett a távozásom.
Bár csak egy év volt, embertípusom ismét szenvedésre utal. Mégis nagyon hálás vagyok ezért a tapasztalatért! Hálás vagyok a jó munkatársakért, akikkel, úgy érzem, nagyon jól tudtunk összedolgozni. Hálás vagyok azért a sok-sok gyerekért, ministránsért, fiatalért, akiket közelebbről is megismerhettem.
Az ifjúsági iroda sok tevékenységet biztosít az egyházmegye fiataljai számára, hogy lélekben is növekedjenek. Milyen a fiatalokkal együtt dolgozni? Hogyan lehet bevonzani a fiatalt az egyházi életbe? Mivel lehet megtartani hitében és közösségében?
Közvetlen tapasztalatot szerezve a fiatalokkal való együttműködésben nagyon sok előítéletet dönt le, mint a kártyavár az ember lelkében. Az ifjúsági csoportvezetőkkel nemrég töltöttünk egy hetet Nagyszokondon és készültünk a gyerektáborokra. Nagyfokú lelkesedést, áldozatvállalást, szeretetet, kreativitást, leleményességet tapasztaltam irányukból. És igenis, amikor képes voltam a bizalom légkörét megteremteni, meglepően mély lelki beszélgetések is születtek.
Hogyan lehet bevonzani a fiatalt az egyházi életbe? Erre az egyházmegyei ifjúsági lelkész életszagú választ nehezen tud adni, ő csak azzal tud együtt dolgozni, akik már eleve aktív tagjai saját plébániai közösségüknek. Mint plébános még nem tudok hozzászólni, csak segédlelkészi tapasztalatomból kiindulva. De ezen a szinten is önerőből lehetetlen bármit is elérni. Ha van egy jó családi melegágy vagy egy, már az egyházi életben aktív barát, akkor ezek jelentik a lelkipásztor számára a kiindulópontot. Ezek felhasználásával tud építeni.
Amivel vonzani lehet a fiatalokat, azok a különféle programok, találkozások, együttlétek. Ezek nézhetnek ki első látásra akár profánnak is, ám nagyon szépen és könnyedén bele lehet ezekbe csepegtetni az imádságos hangulatot, az áhítatot, amelyek alkalomként szolgálhatnak a mélyebb kérdések felmerülésében.
Mivel lehet megtartani? Napjaink másik nagyon fogós kérdése. Mikor mindenre olyan hamar ráununk, mindent oly könnyedséggel leváltunk, ha nem úgy működik, ahogy jólesik, mikor oly könnyen felhagyunk bármivel is, ha az kitartást, következetességet kíván – ezzel a felfogással megbékíteni a megtartást, emberi erőt meghaladó feladat. Az ima egyedül az, ami segíthet. Eszembe jut a zsolozsma egyik könyörgése: „Engedd Urunk, hogy vezetésed alatt éljünk, és a változó időkben mindenkor szilárd erőt adjon nekünk a te változatlan állandóságod”.
Az ima tehát az, amivel meg lehet tartani a fiatalt. Bármennyire is elvontnak tűnik, nagyon is reális.
Hogy tudjátok megszólítani a fiatalokat? Milyen programokon vettek részt leginkább?
Úgy gondolom, hogy a leghatékonyabban ifjúsági csoportvezetőinken keresztül tudjuk megszólítani a fiatalokat. Ők azok, akik már aktív tagjai közösségüknek, akik aktív jelenlétükkel hitelesen példát tudnak mutatni kortársaiknak, akik, ha akár csak baráti szálon is, de hatékonyan be tudnak vonzani új tagokat köreikbe. Ha meg tudják ízleltetni másokkal, hogy őnekik miért fontos ez az aktív részvétel az egyház életében.
Emellett természetesen igyekszünk napjaink technikáját is maximálisan kihasználva vonzóvá, kecsegtetővé tenni programjainkat, ezzel is megszólítva a fiatalokat. Jelen vagyunk a Facebookon, az Instagramon, ahol ifjúsági referensünk profi módon elkészített videókkal és plakátokkal hirdeti minden egyes szervezendő programunkat.
Hogyan tekintesz vissza az elmúlt évre? Mi az, amivel gazdagodtál? Miben fejlődtél?
Hálával és szeretettel. Megismétlem magam, és megköszönöm a gondviselésnek mindazokat az emberi kapcsolatokat, amelyekkel gazdagított az év folyamán. Hálával és szeretettel őrzöm a szívemben közvetlenebb munkatársaimat: az ifjúsági referenseket, Beát és Lórit, és az ifjúsági csoportvezetőket is mind, egytől egyik. Itt most nem sorollak fel név szerint titeket, de mindannyian tanítottatok valamire, csiszoltatok engem.
Miben fejlődtem?! Az ifjúsággal való foglalkozásban. Iskola volt számomra ez az év. Sohasem büszkélkedtem és nem tartottam egyáltalán erősségemnek a pasztoráció ezen területét, az ifjúsági pasztorációt. Nagyon sok jót, áldást és fejlődést hozott életembe a fiatalokkal való gyakori és közvetlen találkozás, beszélgetés.
Te magad is fiatal vagy. Mit üzennél a fiataloknak, mivel bátorítanád őket az élet nehéz helyzeteiben?
A bemutatkozásnál kimaradt, de itt most kiváló helye van ennek: mint gyermek, mint serdülő és fiatal az egyház életébe a közösség által kapcsolódtam be. Magam is aktív tagja voltam a plébániának, ahol nevelkedtem. Hogy csatlakoztam, abban a már említett tényezők játszottak közre: a család közelsége a templomhoz, a befogadó csapat és az én elhatározásom. Egyformán fontos szempontok. Nem voltam sohasem az a legtalpraesettebb gyermek, a legvagányabb, a legek legje, a plébániai ifjúsági csapat volt az, amely mindenestől, ahogy voltam, elfogadott és befogadott, aki megéreztette velem, hogy jó az egyházhoz tartozni, jó Krisztus bárkájában lenni, még akkor is, ha az nem a tökéletesek ligája. Az a közösség ajándékozott meg örök életre szóló emberi kapcsolatokkal, melyek talán halványodnak időközönként, de elpusztulni nem fognak, az a közösség ajándékozott meg élményekkel, szép emlékekkel, tapasztalatokkal, melyekből szüntelen erőt tudok meríteni. Nem volt a tökéletesek ligája, de mindenek ellenére mégis összetartók ligája igen, a szüntelen megbékélés útján keresők ligája igen.
Ezt üzenném tehát minden fiatalnak, ezt kívánnám: hogy szerezzenek ők is enyémhez hasonló tapasztalatokat, a közösséghez, elfogadó közösséghez hasonló tapasztalatot. Hogy keressék és hozzák létre az ilyen egyházközeli közösséget, amelyben jó vagy balsors idején támaszra lelhetnek.
