Reggel nyolc óra. A szolgálati autó hátsó ülése már zsúfolásig meg van pakolva. A pelenkák, a steril géz és a kötszerek sűrűjében még épp befér a caritasos otthoni beteggondozó, aki az aznapi ellátásra szorultak listáját tanulmányozva, a reggeli álmos idő ellenére is frissen és mosolygósan indulásra készen áll. Az évek alatt megszokta már a korán kelést, a gyergyószentmiklósi gödrös utakat, az idősek kedves üdvözlését, és azt a kiszámíthatatlan állapotot is kénytelen volt elfogadnia, hogy nem tudhatja, a beteg otthonába lépve, milyen látvány vagy szag fogadja.
Nyolc óra harminc. Nekem még sejtésem sincs arról, hogy merre tartunk, de Erőss Réka otthoni beteggondozó, a mai kalauzom, kívülről tudja nem csak a következő állomás felé vezető utat, hanem ismeri az ott élő betegnek a családját, az élettörténetét és még a háziállatának a nevét is. Magabiztosan belép a kapun, majd a ház felé igyekezik, a magas fű között kitaposott ösvényen haladva. Kettőt koppant, ajtót nyit. Mosolygós bácsi fogad. Eleinte meglepődik, hogy a megszokottól eltérően most ketten érkezünk, aztán a legnagyobb természetességgel, hellyel kínál és mesélni kezd. Rosszul aludt az éjjel, de nem mutatja fáradtságát. Aztán mintha egy jól begyakorolt koreográfiát mutatna be, először az egyik lábát teszi a Réka által kikészített székre, majd a másikat, aztán hasra fekszik, úgy tűri a kötözés kellemetlenségét. Ezután a kamrába igyekszik, hogy a tökéletes pillanatban csokoládét rejthessen a gondozó táskájába. Érződik, hogy nem első alkalommal hajtja végre ezt a mozdulatsort, rutinja van benne.
Lassan kilenc óra. Egy másik kapuban állunk, egy másik beteg, egy másik sorstörténet előtt. Benyitunk, itt csend fogad. A beteg nem újságolja el, hogyan aludt az éjjel, nem sóhajtott, ha fájt a kötözés, csak csendben feküdt. Nem is kellett a visszajelzés, Réka tudta, hogy ha a beteg nem is beszél, már sokkal jobb az állapota, tudta, hogy szépen gyógyul a sebe, és azt is tudhatta, hogy mindez neki és kollegái munkájának köszönhető.
Még hosszú a lista, akik mind a piros caritasos autó érkezését várják. A kapujuk előtt leparkolt kocsi annak a segítségnek a megérkezését jelenti, ami a családok számára megkönnyíti az otthoni ellátás terhének viselését, olyan módon, hogy közben az ellátásra szorultak ne érezzék tehetetlen állapotukat olyan nagy nehezéknek.
Gondolkodtam, hogy vajon miből meríthet erőt az az otthoni beteggondozó, aki a hét minden munkanapján, újra és újra beül reggel a szolgálati autóba, sorra látogatja a listáján szereplő otthonokat, mindenhol maga után hagyva az ellátás mellett még néhány jó szót, mosolyokat, és biztatást, aztán ismét beül az autóba és a papírmunkával foglalkozik, hogy másnap minden ugyanilyen gördülékenyen telhessen. Erre a kérdésemre azt a magyarázatot adták, hogy csakis a segítés iránt érzett elhivatottság működtetheti ezt a folyamatot. Ez az érzés rendíthetetlenül beleívódott a dolgozók mindennapjaiba, ez ad erőt minden nap újra útnak indulni, és a tizedik kapun is ugyanolyan lelkesen bemenni.
Az otthoni beteggondozók irodai munkatársaival együtt, a terepre járó kollégák is mind azon munkálkodnak, hogy segítsenek annak, akinek szüksége van rájuk, és mindezt úgy tegyék, hogy közben egymás munkáját is megkönnyítsék. A kapun való belépést rengeteg irodai munka előz meg, a papírok, biztosítások rendezésétől kezdve a kiszállítandó csomagok sterilizálásáig és összepakolásáig. Ezt a háttérben zajló folyamatot a beteg nem látja, de az irodában zajló fáradhatatlan munka biztosítja, hogy minden alkalommal begurulhasson otthona elé a várva-várt segítség, felszerelve a jobbuláshoz szükséges eszközökkel.
Ismét reggel nyolc, a papírok már lefűzve állnak, a lista elkészítve, a gondosan összerakott csomagok bepakolva, indul az autó. Egy gödör, két gödör, egy kapu, két mosoly. Így zajlanak az otthoni beteggondozó kollegák mindennapjai.
Pintér Anita Caritas-önkéntes
Forrás: Gyulafehérvári Caritas
