A szentatya augusztus 6-án, a Santa Maria Maggiore-bazilika dedikációs ünnepén Lisszabonban aláírt levelében a római egyházmegye papjaihoz fordul és arra kéri őket, hogy nagy figyelemmel óvakodjanak a „spirituális evilágiság” legnagyobb veszélyétől, a klerikalizmustól. Ennek a veszélynek „mindennapi ellenszere az, hogy a megfeszített Krisztusra tekintünk”.
Levele kezdetén a szentatya köszönti a római papokat, akik most többnyire nyári pihenésüket töltik az elmúlt hónapok lelkipásztori fáradozásai után. A pápa köszöni tanúságtételüket, szolgálatukat, fáradozásukat, és megállapítja, hogy a papi szolgálat „mégsem a lelkipásztori sikerekkel mérhető”. Maradjunk az Úrban, hogy gyümölcsöt hozzunk, mert a „megvigasztaló gyengédség az ő irgalmából ered”. Az „igazi felüdülés nem csak fizikai és lelki pihenésből ered, hanem amikor megnyílunk az egymás közti testvéri találkozásnak”. A pápa közel érzi magát a római egyházmegye papjainak örömeihez és szenvedéseihez, főként közösségi érzéseikhez, mert ők a „szeretetben elnöklő római szent egyház” papjai.
Küzdelem a spirituális világiasság és a klerikalizmus ellen
A levél szerint az Úr azt kéri a pápától, hogy járjon a végére a spirituális világiasság elleni küzdelemnek. A szentatya Henri de Lubac egy szövegére hivatkozik, mely szerint a spirituális evilágiság az „egyház legnagyobb veszélye. Ha ez a spirituális evilágiság behatolna az egyházba, megrontaná azt azáltal, hogy az alapját támadná meg és végtelenül katasztrofálisabb lenne bármi más közönséges erkölcsi evilágiságnál”.
A szentatya tudja, hogy erről már máskor is beszélt, de most prioritásként kezeli. A spirituális evilágiság azért veszélyes, mert az egy életforma, amely a spiritualitást a látszatra redukálja: a „lélek mesterembereivé” teszi a szakrális formákba öltözött embereket, akik a világ divatja szerint gondolkodnak és cselekszenek. Ez akkor történik, amikor hagyjuk magunkat elbűvölni a mulandóság csábításaitól, a középszerűségtől és a rutintól, a hatalom és a társadalmi befolyás kísértéseitől.
A spirituális világiasság egyfajta „kedves, udvarias” kísértés, de emiatt még alattomosabb. Azt sugallja, hogyan kell jól elrejtőzni a jó megjelenés mögé, egyenesen a „vallási motivációkon belül”. És ha felismerve el is utasítjuk, előbb-utóbb más és más módon álcázva magát, visszatér. Belső éberségre van szükségünk, hogy megőrizzük az elmét és a szívet, és hogy tápláljuk magunkban a Lélek megtisztító tüzét.
Ez a világiasság, amikor bekerül a papok szívébe, sajátos formát ölt, ez a klerikalizmus. A pápa mint „öreg ember” ismételten figyelmeztet erre, mert aggasztja, ha visszaesünk a klerikalizmus formáiba, anélkül, hogy észrevennénk, azt a benyomást keltjük az emberekben, hogy felsőbbrendűek, kiváltságosak vagyunk, akik „magasan”, a többiek fölött helyezkednek el, és ezért vannak elválasztva Isten szent népének többi részétől.
Ezekiel próféta kemény intését idézi
A kísértés leküzdésére Ferenc pápa Ezekiel próféta intését idézi: „Jaj Izrael pásztorainak, akik magukat legeltették! A pásztoroknak nem a nyájat kell-e legeltetniük? A tejet felhasználtátok eledelül, a gyapjút ruházatul, a kövér állatokat levágtátok, de a nyájat nem legeltettétek. A gyengét nem gyámolítottátok, a beteget nem gyógyítottátok, a sérültet nem kötöztétek be. Nem mentetek utána az eltévelyedettnek, nem kerestétek meg az elveszettet. Durván és kegyetlenül hatalmaskodtatok fölöttük” (Ez 34,2–4). A próféta „tejről” és „gyapjúról” beszél, ami táplál és melegít és így azt mondja, hogy önmagunkat és érdekeinket tápláljuk, kényelmes és kellemes élettel ruházzuk fel magunkat. Ferenc pápa Szent Ágoston Ezekiel próféta kommentárját idézi: Persze, a pásztor élhet ugyan a nyáj tejéből, de vegyen részt a nyáj nélkülözéséiben is, mert különben elvész a papi szellem, a szolgálat iránti buzgóság, a népről való gondoskodás vágya, hiszen ekkor a lelkipásztori törődés csak az „én”-re összpontosul, a saját megélhetésre és szükségleteire, saját dicséretére, nem pedig Isten dicsőségére. Ez történik annak az életében, aki a klerikalizmusba esik. Elveszíti a kegyelem érzését, a rácsodálkozást annak az ingyenességére, hogy az Isten szereti őt. Csak ha ebben az ingyenességben élünk, akkor élhetjük meg a szolgálatot és a lelkipásztori kapcsolatokat, ahogy Jézus szavai tanítják: „Ingyen kaptátok, ingyen adjátok” (Mt 10,8).
A klerikalizmus mindennapi ellenszere, hogy feltekintünk a megfeszített Krisztusra
Mindehhez közvetlenül Jézusra kell tekintenünk, arra az együttérzésre, amellyel megsebzett emberségünket látja, arra az ingyenességre, amellyel életét adta értünk a kereszten. Ebben áll a világiasság és a klerikalizmus mindennapi ellenszere: feltekinteni a keresztre feszített Jézusra, minden nap rászegezni a szemünket, aki kiüresítette magát és megalázta magát értünk mindhalálig. Elfogadta a megaláztatást, hogy kiemeljen minket bukásainkból, és hogy megszabadítson a gonosz hatalmától. Így Jézus sebeit szemlélve megtanuljuk, arra vagyunk hivatva, hogy felajánljuk magunkat, megtört kenyérré legyünk az éhezőknek, hogy részt vegyünk a megfáradtak és elnyomottak útjaiban. Ez a papi lelkület: magunkat Isten népének szolgáivá tesszük, nem pedig uraivá, megmossuk testvéreink lábát, és nem tapossuk el őket lábaink alatt.
Virrasszunk tehát éberen a klerikalizmussal szemben – kérte a pápa. Segít ebben Péter apostol, aki a hagyomány szerint a halál pillanatában megalázkodott fejjel lefelé, hogy ne maradjon az ő Ura magasságában. Pál apostol is óvva int bennünket, „aki Urának, Krisztus Jézusnak fönséges ismeretéhez mérten mindent szemétnek tartott, érte mindent elvetett, sőt szemétnek tekintett, csakhogy Krisztust elnyerhesse és hozzá tartozzon” (Fil 3,8). Végezetül a pápa levele megállapítja: Ne csüggedjünk mindebben, gyengeségeinkben és alkalmatlanságainkban, valamint a hit mai válságában! Az idézett De Lubac atya azzal zárja tanítását, hogy az egyház „minden zavarossága ellenére ma is […], a Szűzanyához hasonlóan Jézus Krisztus szentsége. Semmiféle hűtlensége nem akadályozhatja meg, hogy „Isten egyháza”, „az Úr szolgálóleánya” maradjon. Éltessen bennünket ez a remény, támogassa lépteinket, könnyítse meg terheinket, adjon új lendületet szolgálatunknak. Tűrjük fel ehhez az ingujjunkat és térden állva imádkozzunk a Lélekhez egymásért, kérve, hogy segítsen bennünket személyes életünkben és a lelkipásztori tevékenységünkben is, hogy Isten népének igazi pásztorai lehessünk” – zárul Ferenc pápának a római egyházmegye papjaihoz írt levele.
Forrás: P. Vértesaljai László SJ/Vatican News
