A Gyulafehérvári Caritas arról közismert, hogy születéstől halálig az ember mellett áll, ott segítve, ahol erre szükség van, és úgy segítve, hogy az ellátott erőre kapjon, képessé váljon az önállóbb életre. A fogyatékkal élő gyerekek és idősek számára sok éve létezik segítségnyújtás, ám a fiatal felnőttek, középkorúak támogatására, fejlesztésére nem volt lehetőség idén márciusig. Akkor nyílt meg Gyergyószentmiklóson, a Márton Áron utca 22. szám alatt a Fogyatékkal élő felnőttek nappali foglalkoztatója.
„Autóbalesetem volt csigolyatöréssel, gerincvelő-sérüléssel, ami mellkastól lefelé bénulást mutatott, sőt, a kezek számos funkciója is kiesett. Műtétsorozat javított a helyzeten, a fogásjavításban segített, a kerekesszék használata viszont elengedhetetlen maradt. Tizenhat éve volt a baleset, két évet voltam kórházba, öt évet idősotthonban, és kilenc éve már, hogy megnősültem, Gyergyószentmiklóson lakom” – sorolja életállapotának főbb jellemzőit Kozma Albert. Feleségével, Edittel március óta járnak a fogyatékkal élő felnőttek nappali foglalkoztatójába, és állítják, azóta több bizakodásra lett okuk.
Adott volt a tér és a szándék, ehhez keresett finanszírozási lehetőséget Péter György ágazati igazgató. Számba vették a szakembergárdát, András Ildikó pedig mentorként segítette az engedélyeztetést, az előírások betartását. „Márciustól szól a szerződés tizenkét emberre, decemberig finanszírozza az ellátottak költségeit a Hargita Megyei Szociális és Gyermekvédelmi Igazgatóság. Minden hónapban ellenőrzés van, és reméljük, lehetőség lesz, hogy jövőre is meghosszabbítsuk a támogatói szerződést” – fogalmazott András Ildikó, aki azt is elmondta, olyan felnőtt személyeket fogadhatnak a központban, akik nyilvántartott fogyatékkal élők, és fejlesztésük érdekében javasolt a központban zajló tevékenység.
A kliensek toborzásakor, mivel korábban is volt közös tevékenység a Caritas és a Gyergyói Mozgó-Sérültek Egyesülete között, kézenfekvő volt a civil szervezet vezetőinek a lehetőség felkínálása. „Örvendtem, amikor kiderült, támogatással foglalkoztatót nyithatunk a felnőtt fogyatékosok számára, mert nagy igény van rá. A Gyergyói Mozgó-Sérültek Egyesületének vezetőjét, Kozma Albit keresve meg, javaslataikat beiktatva a mi elképzeléseinkbe, kiderült: ez egy hasznos együttműködés tud lenni. Világosan látszott: akkora nyitottság van bennük, mint bennünk a tettvágy” – emlékszik vissza a kezdetekre Gáll Gabriella, a fogyatékkal élő felnőttek nappali foglalkoztatójának vezetője.
„András Ildikó hívott fel, hogy gondolkodjunk el, csatlakozunk-e egy olyan csapathoz, akik mozgásfejlesztésben és egyéb foglalkozásokban vesznek részt rendszeresen. Azt is ajánlotta, hogy szóljak másoknak is, a Mozgó-Sérültek közösségének. Pár éve van egy egyesületünk, próbáljuk összefogni a gyergyószéki mozgássérülteket, tartozzanak egy szervezethez. Azért is adtuk a Mozgó-Sérültek nevet az egyesületnek, mert az igaz, hogy mozgássérültek vagyunk, de a szándékunk az, hogy mozogjunk, hogy kimozduljunk ebből az állapotból. Mert hajlandóak vagyunk még annyit sem mozogni, amennyire képesek vagyunk” – mondja Albi, akinek a sorstársak segítése mellett a személyes igenje is megvolt: „Én próbáltam otthon tornászgatni, de ugye, otthon az ember nem annyira kitartó, azt csinálja, ami eszébe jut, vagy megnéz egy-két videót, de hamar abbahagyja, ha valami egyéb teendő fontosabbnak tűnik. Ezért járt az a fejemben, hogy elmegyek egy konditerembe, ott emelgetem majd a súlyokat. Úgy voltam, bármilyen torna is legyen, arra nekem szükségem van, mert végre tudok mozogni.”
„Amikor a férjem elmondta, hogy van egy ilyen lehetőség, nagyon örvendtem. Mindig maximálisan támogatom, mert tudom, a mozgás mennyire jó számára. Tudtam, ha igent mondunk, ez egy plusz kihívás, egy feladat, amit be kell a mindennapokba iktassunk, de vállaltuk. Megpróbáljunk, és eddig sosem csalódtunk” – mondja Albi felesége és személyi asszisztense visszatekintve a döntésükre.
Vitte a hírt a Kozma-házaspár, a Caritas-munkatársak is sorban keresték fel a fogyatékkal élőket, és hamar kialakult a tizenkét fős társaság, akik hetente háromszor részesülnek a szolgáltatásokból. Amint Gáll Gabriella elmondta: „a szolgáltatáscsomagban van lehetőség arra, hogy eljöjjenek otthonról, vannak olyan felületek, melyek tanulási környezetként szolgálnak számukra, hogy jelenlegi helyzetükben lehetőség nyíljon a változásra. Bejönnek a központba, ahol a kinesztetika-trénereink a mozgásfejlődésben segítik őket, lelki támogatásukról a pszichológus gondoskodik, a mentor és szociális munkás a törvény adta lehetőségekről tájékoztatja. És mindezek mellett ez egy nagy lehetőség arra, hogy találkozzanak olyan emberekkel, akik szintén fogyatékkal élők. A legszebb ebben az, hogy ezek tényleg találkozások, egymásból építkeznek, és ez egy jó lehetőség a továbblépésre.”
András Ildikónak meggyőződése, hogy „akik ide járnak, érzékelik, együttérzünk velük, de nem sajnálkozunk. Emberként tekintünk rájuk. Ez a legfontosabb, mert nekik nem a sajnálat kell. És végre jó a törvénykezés is. Rájuk figyel. Itt volt az ideje. Ezért nem púp a havi ellenőrzés sem számunkra.”
Bár a törvénykezés egyre pártolóbb, az ügyintézés és papírmunka terén még lenne, mit finomítani rajta. Az önkormányzatok szociális osztályán dolgozók túlterheltsége csak egyik része a nehézségnek, de nyűg az is, hogy a fogyatékkal élőkkel súlyos kérdéseket kell megválaszoltatni. Albi és Edit állítja, a kérdőívek összeállítói aligha láttak élő fogyatékost. „Nem voltak bántó kérdések, megszoktuk már, hogy válaszolni kell. Egy mozgássérült fel kell legyen övezve, hogy vannak a kérdések között sértők, bántók, túlanyáskodók is. De felmerült bennünk, hogy annak az illetőnek, aki összeállította a kérdéseket, van-e fogalma arról, milyen mozgássérültnek lenni?” – mondja Edit.
Nehéz a válaszadás, de nehéz a kérdezés is. Hompoth Terézia szociális munkásként érzi és éli ezt. Ő, munkaköréből adódóan, kapocs az intézmények és a fogyatékosok között, segítő az eligazodásban. Azt állítja, sok kérdés felzaklató, és mindenkit más érint fájón. „Rá kell kérdeznem a családi előzményekre, a születés körülményeire, gyerekkori betegségekre, és ha az anya a szülészeten hagyta a gyerekét, apa agresszív alkoholista volt, feltépődnek a sebek. Mindannyiunk életében vannak olyan események, amikre nem akarunk emlékezni, és jön valaki, aki emlékeztet. Meg kell kérdeznünk azt is, hogy a napi tevékenységekből mit tudnak elvégezni, és ahogy soroljuk, kiderül, mennyi mindenre képtelenek. Mind-mind olyan kérdéseket kell feltenni, melyek a betegségre, a bajra vonatkoznak, a rosszra emlékeztetnek. Sokszor kapom azon magam, hogy ilyenkor sietek. Sietek azért, hogy legyek túl rajta én is, ő is. Az a dolgunk, mindezek ellenére, hogy jó beszélgetések legyenek, és amikor az állapotváltozást mérjük fel, pár hónap elteltével, akkor tudjuk a sikereket előtérbe helyezni.”
A mozgásfejlesztő foglalkozásokra, ahová Csiki Cristina, Dezső Erika és Sebestyén Lázár várja őket, családtagok is járnak, és nekik is helyük van a pszichológiai kabinetben is, ahol Szabó Erzsébet pszichológus nyújt lelki támaszt ahhoz, hogy a kliensek elhiggyék, van lehetőségük a fejlődésre, nincsenek leírva, eltemetve.
Szabó Erzsébet munkája többrétegű: „akinek balesete volt, annak a testével történt katasztrófa kihat a lelkére is. Amije volt, az elveszett, és tanácsadásból kér részt, hogy mit tegyen tovább az életével. Van olyan csoporttag, akinek vannak céljai, csak gyenge még az önállósághoz, számára a támogató jelenlétre van szükség, hogy életlehetőséget találjon a fogyatékosságával együtt. A tanácsadás és támogatás mellett nagy szerepet kap a veszteségfeldolgozás, hogy a szorongásokat lehessen minimalizálni, pozitív gondolkodást erősíteni, hogy merjenek újra bízni… elsősorban önmagukban.” A pszichológus azt állítja, már az is terápiás jelleggel bír, hogy a fogyatékkal élő kikel az ágyából, eljön a foglalkozásokra, és itt hasonló helyzetben lévőkkel találkozik. Egymástól tudják meg, hogy igen, van kapaszkodó, és lehetőség a prevencióra is, hogy állapotuk javulhat. „Én azt látom, az eltelt pár hónapban a csoporttagok lelki immunitása növekedett, tudnak örvendeni apróságoknak, keresik a céljaikat, akarnak jobb életet élni.”
A március óta bekövetkezett változásról egy csoportfoglalkozáson mindenki beszámolt. Albi is szívesen beszél: „Az elmúlt hónapokban sok olyan mozgás került az életembe, amiről nem is gondoltam volna, hogy képes vagyok rá. És még csak most kezdenek igazán kinyílni a lehetőségek… Sokkal többet látok benne most, mint amikor elkezdtük. Azt gondoltam, ha egy kicsi fejlődés lesz, az is elég, de arra nem gondoltam, hogy folyamatos. Óriási szükség van trénerre, mert önmagában az ember nem tud ennyi mindenre figyelni. Nem arra teszik a hangsúlyt, ami tudunk csinálni, hanem arra, amit még kipróbálhatnánk, amiről nem is sejtjük, hogy tudhatjuk. Fejlesztjük, hogy új dolgok is kijöjjenek belőlünk. Egyáltalán nem unalmas, ez nem egy edzőterem. Úgy gondolom, ebből indulhat el egy olyan folyamat, amikor azt érezzük: nem kell leállni” – mondja Albi, Edit pedig megtoldja: „A közösség számára is motiváló, hogy látják, mi megyünk a foglalkozásokra kitartóan. Mi is biztatjuk, ne maradjanak az ágyban, a házban, amikor tudnak, menjenek a friss levegőre, mozogjanak. Ha nem is tudnak jönni az egyéni fejlesztésre, de a csoportos foglalkozásokra meghívtuk, fognak ők is jönni. Örvendek ennek, mert mi többek között azért is megyünk ki az utcára, hogy lássanak, hogy tudjunk bátorítani embereket.”
A Kozma-házaspárnál az egyéni célok és közösségi motiváció minduntalan párhuzamosan van jelen. Ezért is mondja Albi: „Nem tűzünk ki eget rengető célokat, de fontos, hogy tudjunk jó példát mutatni, tudjunk bátorítani, hogy mások ismerjenek lépni.”
Élményben van részük a szakembereknek is, napról-napra megélik, hogy együttműködésük révén miként gazdagodnak a lehetőségek. „Mi a jó abban, hogy létezik ez a központ? Azt, hogy találkozom egy klienssel, és azt mondja, ez csoda, amióta ide járnak sok minden megváltozott a gondolkodásában, az életében. Ez egy lehetőség, hogy meglássák: nem kell lemondani a haladásról, van továbblépés! Azt gondolom, ez a néhány hónap jó bizonyíték arra, hogy igenis létjogosultsága van ennek a központnak, az történik itt, amire mi számítottunk: hogy pozitív változás tud lenni az emberek életében.
A mentor, akinek nincs közvetlen kapcsolata a csoporttagokkal szintén észrevette a változást: „az elején az emberek lehajtott fejjel jöttek, most felemelt fővel érkeznek, embernek érzik magukat, leülnek, beszélgetnek, nem sietnek el, ők ide tartoznak. Eleinte, ha jött, inkább bevonszolta magát, ha fogyott el az ereje is. Most megáll, leül, megpihen, itthon van.”
Minden társadalom öt százaléka halmozottan sérült, további 10 százaléka korlátozott. Ha csak Gyergyószékben gondolkodunk, akkor is 7000 ember járhatna a központba. Albiék a kiváltságosok közé tartoznak, ezért is szeretnék, ha több társuk előtt nyílna meg ez a lehetőség, pontosabban az igény formálta, mindig megújuló lehetőség. Januártól a folytatás a finanszírozáson múlik, a bővítés a jövő kérdése. A központvezető bizakodó: „Ez a központ tizenkét személy számára megfelelő hely. Hogy van-e lehetőség bővíteni a kört? Én bízom benne, hogy igen. Ha mi tudunk álmodni, akkor lehet, mert eddig még nem volt olyan, hogy ne találja meg a Caritas a lehetőségeket hozzá.”
Balázs Katalin, Gyulafehérvári Caritas
