Idén július 23-án ünnepeljük a nagyszülőket és az időseket. A pápa által három éve kezdeményezett világnap segédeszköz kíván lenni, és nem pusztán egy vastaggal kiemelendő betűsor az aktuális kalendáriumunkban. Figyelmeztet is: az, hogy jelen tudunk-e lenni, figyelni és szeretni, időt adni és tapasztalatot szerezni az időseinkkel tölthető pillanatokban, csakis rajtunk múlik. Hogy a generációs szakadékot át akarjuk-e hidalni és szeretnénk-e közösségben lenni egymással, idős a fiatallal és fordítva, szintén csupán rajtunk áll. A reménység gyöngéd kis jele e nap – éljünk vele bölcsen nemzedékről nemzedékre.
Dr. Weber Mária kardiológus főorvossal, festővel Ferencz Emese beszélgetett az időskor kihívásairól, a kikristályosodó tapasztalatokról. Az alábbiakban a beszélgetés szerkesztett változatát olvashatják, amely megjelent a Vasárnap hetilap július 23-ai lapszámának Fókusz rovatában.
Hogy tekint önmagára?
Dr. Weber Mária: Néha sajnálattal, hogy eltelt az idő. Mennyi mindent láttam, hallottam, regisztráltam magamban, tanultam belőlük, vagy épp nem tanultam… De hogy így elteljen az idő! És annyi mindent kéne még csinálni, és már az ember nem képes rá, nincs fizikai ereje, mert esetleg szellemileg ha nincs is tönkremenve, hogy mondjuk alzheimeres legyen, akkor is előfordul, hogy nem jutnak eszébe dolgok, nevek. Borzasztóan rossz dolog. Én például nagyon szerettem mesélni is, és hallgatni is másokat, mivel mindenből lehet tanulni, le lehet szűrni a konzekvenciákat. Borzasztóan rossz tehát így, hogy az ember áll és áll, gondolkodik, és egyszerűen nem jutnak eszébe szavak, nevek. Az egész élet nem más, mint tanulás, tulajdonképpen…
Sokszor hallottam páciensektől, hogy: drága doktornő, maga a szavával gyógyít. Nekem pedig ez volt maga a fizetség tulajdonképpen. Nagyon szerettem, hogy emberek között voltam, és a folyamatosan párbeszédben levés velük nagyon sokat számított nekem. De hát eltelt az idő…
Mi a legnehezebb ebben?
A legnehezebb az, hogy bizonyos szavak nem jutnak eszembe, melyik utcán is van ez vagy az, hogy is hívják azt, akinek ezzel és ezzel segítettem… Szóval a leghétköznapibb dolgok megnevezése „veszett el”.
Mit érez, ha arra gondol, amit elért?
Meg vagyok elégedve! Édesanyámmal nevelkedtem, jó tanuló voltam, mindig az elsők között elsőtől tizenkettedikig, egyből bejutottam az egyetemre is. Persze, nem a magyar egyetemre kerültem be. Akkoriban már csak Marosvásárhelyen volt magyar orvosképzés, s mire mi odaértünk, a tiszta tízeseknek fenntartott helyek beteltek. Édesanyám kérdezte, miért nem megyek román egyetemre. Mi annak idején a református leánylíceumban tanultunk románt heti két órában, ami bőségesen elég volt a hétköznapi kommunikációhoz, de csak ahhoz. Az első két év nagyon nehéz volt, amíg belejöttem annyira a román nyelvbe, amennyire kellett. Később aztán nagy hasznát láttam annak, hogy román egyetemre jártam, mivel Kalotaszegen voltam orvos, Keleceltől Kalotáig, Bélisig, vegyes falvakban, városokban, és nagyon méltányolták, hogy akármelyik nyelven szóba tudtam állni a pácienssel. Arra emlékszem, hogy akárhol is voltam, nagyon sok szeretetet és tiszteletet tapasztaltam.
Ön szerint mi a titka a szakmájának?
Egyszerű a „titok”, a gyakorlat, azaz látni a beteget, hogy hogy néz ki a seb, a kiütés, a szülés, a nehéz esetek. A gyakorlat teszi a mestert. Hiába, hogy a modern orvostudomány, a laborok sok mindent meg tudnak mondani az embernek… Gyakorlat nélkül nem biztos jól lehet érteni, mert a leleteredmény is tévedhet.
Mi a legszebb időskorban?
Az emlékek! Képzelje el, amikor – régen nem volt ennyi differenciált osztály, kint falun, szülőotthonokban körzetisként szülést is vezettünk le – kijött az a gyermek, amikor nekifogott sírni, én azt hiszem, hogy boldogabb voltam, mint az anyja. És volt egy esetem, amire mindig emlékezni fogok: született egy egykilós tízdekás gyermek, és életben maradt. De a rosszakra az ember nem gondol vissza már.
