Pannonhalmán tartják augusztus 25. és 27. között a XIX. Arcus Temporum Művészeti Fesztivált, melynek keretében idén is hangversenyek, beszélgetések, irodalmi előadások és kiállítások várják az érdeklődőket. A fesztiválon résztvevők a bencés szerzetesközösség imaóráiba is bekacsolódhatnak a bazilikában. Az idei fesztivál irodalmi díszvendége Barnás Ferenc író lesz, akivel a program kapcsán készült interjú. Az alábbiakban részleteket közlünk a Pannonhalmi Főapátság honlapján megjelent beszélgetésből.
„A szentendrei Ferences Gimnázium diákjaként jártam először Pannonhalmán több mint negyven évvel ezelőtt – idézte fel az interjúban Barnás Ferenc. – Homályos, de annál erősebb hangulatként maradt meg bennem a monostor elhelyezkedése: a tér tágassága, a távlatok, ugyanakkor a világtól való elzártság, ami nagyon is kapcsolatot tart a világgal.”
„A hely, ahol éppen dolgozok, mindig nagy szerepet játszik a munkámban – fogalmazott az író. – Idézném a Nobel-díjas francia regényírót, Claude Simont, aki egy alkalommal azt írta, hogy az író a művét elejétől a végéig térden állva írja, vagyis imádkozva, és – teszem hozzá – talán könyörögve is. A Claude Simon-i vallomás egy monostorban külön nyomatékot kap. Nem mondjuk ki, mert félünk a kimondott szó súlyától, de a napi munkánk mégis csak a könyörgés egy formája. Adj Uram, erőt és…
A szerző munka közben mindig rájön, hogy a dolog elkészülte nem egyedül tőle függ. Amikor ezt megérti, sokkal több mindenre és mindenkire kezd figyelni. Mindannyian ki vagyunk szolgáltatva magunknak, a képességeinknek, adottságainknak és még sok mindennek. Amikor mélyebben magunkba nézünk (…), akkor ritka, különös pillanatokban azt tapasztaljuk, hogy a magunk az nemcsak magunk, hanem valami más is bennünk. A bennünk lévő más új irányokat jelöl ki számunkra. Most, hogy készülök vissza Pannonhalmára, sokat gondolok arra, hogy a fent említett bizonyos dolgot ezúttal meg tudom-e fogalmazni legalább a magam számára. Leginkább persze az foglalkoztat, hogy a regényeimből kiválasztott szövegrészletek miként illeszkednek majd a fesztivál zenei, képzőművészeti, spirituális programjaiba. (…) Nagy várakozással tekintek utam elé.”
„A kereső ember ténylegesen, de átvitt értelemben is állandóan úton van. Ha állhatatosak, kitartóak és szerencsések vagyunk, akkor az úton levésünk egy napon zarándoklatba fordulhat. Végtére is e földön így vagy úgy, de mindannyian zarándokok vagyunk, ha megértettük, hogy saját életünk felett, alatt, azon túl van valami, amihez rejtett és titokzatos módon közünk van. Ha e felismerés tudatosul bennünk, akkor utunkon az összes nehézség és megpróbáltatás lelki fejlődésünk és tisztulásunk katalizátorává válhat: életünk örömről örömre, szenvedésről szenvedésre transzcendens perspektívákat nyerhet. Fontos helyzetekben és pillanatokban tisztánlátók leszünk. Ha csak pillanatokra is, ha csak rövid időszakokra is, tisztánlátók leszünk. Ebből építkezni lehet. Meggyőződésem, hogy mindenkinek vannak kegyelmi pillanatai; kérdés, hogy észrevesszük, észleljük, megértjük-e, hogy mi történik ilyenkor velünk és bennünk” – fogalmazott az interjúban az Arcus Temporum irodalmi díszvendége.
„Gyerekkoromban, ifjúkorom elején a kegytársak készítésével és árusításával foglakozó apám oldalán rendszeresen részt vettem búcsúkban, mint szentkép- és rózsafüzérárus. Megtörtént, hogy apámmal a templom kövén aludtunk az ország távoli pontjairól érkező zarándokokkal együtt. Egészen különös volt minden: az emberek ülő vagy fekvő pozícióban elmélyült lelki életet éltek, ami különös módon hatott vissza rájuk, miközben közülük egyesek azért el-elbóbiskoltak, hisz nem mindenki tudta az egész éjjelt virrasztással tölteni. (…) Az én utam legkorábbi családi élményeimmel kezdődött. Aztán ifjúkorom megpróbáltatásaival folytatódott, amikor gyárakban, bányákban, építkezéseknél, vagonkihordásoknál és másutt dolgoztam, egyik helyről a másikra hányódva, saját magamat keresve, mintegy bevezetéseként annak a tágasabb és jóval távlatosabbnak bizonyuló vándorlásnak, amelynek egy része különféle tanulmányokkal, majd külföldi utakkal, később hosszabb külföldi tartózkodásokkal telt. Ekkor már többé-kevésbé tisztában voltam azzal, hogy bizonyos szempontból egy rendhagyónak tekinthető zarándokút meghatározott szakaszait járom. (…)
Továbbra is kereső ember vagyok, amolyan hivatásos zarándok, aki a világban járva-kelve életünk-létezésünk alapkérdésein töprengve próbál gondolataival, elképzeléseivel, hitével és meggyőződésével összhangban élni és cselekedni.”
„A Bagatell főhőse egy budapesti középiskolai irodalomtanár, aki a nyári hónapokban nyugat-európai városok utcáin fuvolázik. A történet a rendszerváltozás előtti időkben indul, amikor még meglehetősen nehéz volt Nyugatra utazni, de hősünk valahogy mindig elintézi, hogy az NSZK-ba vagy Svájcba kijusson, ahol szabadságvágya mellett egy másik olthatatlan szenvedélyének, a zenélésnek is hódolhat. Miközben nap mint nap Bach, Mozart, Vivaldi és Schubert műveit játssza az összeverődött közönségnek, magában elmélkedik. Például arról, hogy zenehallgatás alatt mi minden megy végbe az előtte álldogáló közönsége lelkében és testében. De nem csak képzelgésről és fantáziálásról van szó; a közönség sorai közül egyesek rendszeresen megszólítják, beszédbe elegyednek vele. Ekkor kezd érdekessé válni a történet, hősünk ugyanis már nemcsak magával folytat dialógust a művészet és az élet alapvető kérdéseiről, de a közönséggel is. Nagyon remélem, hogy a felolvasószínházi előadás is hasonló lehetőségeket kínál majd – emelte ki Barnás Ferenc. – Így nemcsak a regény hőse játszik majd a hangszerén, de a közönség is megszólalhat, amikor kérdést tesz fel az előadóművésznek, vagy akár nekem. Örülnék, ha a közönség passzív befogadóból aktív történetmesélővé válna. A párbeszéd a magunkban való elmélyülés lehetőségeit megsokszorozza. A Bagatell az állandó úton levés allegóriájaként is olvasható. Sok mindenkihez szólhat tehát, hisz mindnyájan úton vagyunk.”
„Pannonhalma a Szent Benedek-i örökség élő tere és szent helye, ahol a szakrális együtt él és lélegzik a világival. A világtól való elzártság és a benne való jelenlét szimultaneitását látom itt megvalósulva oly szabadon és bátran, hogy az csodaszámba megy. A hit és a szabadgondolkodás nem zárja ki egymást, a szabad gondolkodást és a lelkekért való felelősségteljes cselekvést nem lehet eléggé értékelni. A legjobb példa erre maga az Arcus fesztivál. A művészetek szakrális gyökerei közismertek. Ezért is van oly nagy jelentősége annak, hogy Pannonhalmán immár 19 éve a szellem a testtel, lélek a lélekkel és az őslélekkel, teremtett a Teremtőjével újra és újra bensőséges körülmények között találkozhat egy több mint ezeréves archaikus térben – a világban lévő transzcendens és a transzcendenssel érintkező világi terek metszéspontjainak számát növelve” – szerepel az interjúban, amely teljes terjedelmében ITT olvasható.
Fotó: Arcustemporum.hu; Pannonhalmi Főapátság
Forrás: Magyar Kurír
