A hétszáz éve szentté avatott Aquinói Tamás öröksége

Hétszáz évvel ezelőtt, 1323. július 18-án Avignonban a pápai székesegyházban XXII. János pápa (1316–1334) avatta szentté Aquinói Tamás domonkos szerzetest, aki 1274-ben hunyt el a fossanovai ciszterci apátságban, úton a lyoni egyetemes zsinatra. Jitianu Liviu dogmatikatanár foglalja össze az „angyali doktor” jelentőségét, történeti kontextusba helyezve személyét, gondolatait. Jelen íráshoz szorosan kapcsolódik a Vasárnap 29. száma Nagyító rovatának összeállítása is (11. oldal) – Romkaton ITT olvasható –, amelyben a szerző Aquinói Szent Tamás írásai alapján az Isten – ember, valamint az ebből a kapcsolatból származó helyes életforma milyenségét tárgyalja.

Értelmi alapon alátámasztani a hitet

Minden gondolkodó, még akkor is, ha gondolatai jövőt meghatározóak és hosszú hatástörténetet indítanak útnak, korának és kultúrájának diakónusa. A gondolatbúvár éppen ezért a hajdani életfelületet és az adott kort vizsgáló szemüveget kell hordja, ha valamelyest meg akar valakit vagy valamit a letűnt világból érteni. Így van ez a teológusoknál is. Habár mindenikük a krisztusi örökség és az egyház töretlen hitének gyermeke, gondolkodásuk mégis az adott korszellem keretében mintázódott. Koronként végig lehet követni, hogy milyen gondolatminták, milyen kérdések foglalkoztatták az embereket, mely kultúra köpenyét hordták magukon.

A második keresztény évezred első fele alapvetően egyháztani kérdésekkel foglalkozott (egyház, egyházi rendek, szentségek). A népvándorlások lezárulta után, a társadalmi szerkezetében megváltozott Európában (királyságok létrejötte, hierarchizált társadalmi rend megszilárdulása, meginduló városiasodás, egyetemek, iskolák születése) keresi az egyház a helyét, próbálja pozicionálni hatalmi struktúráit, és igyekszik missziós küldetésének eleget tenni. Alapvetően az egyházatyák gazdag, rendszerező örökségére épült a késő középkor szisztematizáló, avagy rendszerező teológiája (szentenciák és summák), amit nagy általánosságban a skolasztika korának nevezünk. Ezen területen is egyértelmű a nagy görög gondolkodók (különösen Platón) hatása. Új viszont a görög filozófia reneszánsza, ami az egyetemek diskurzuskultúrájának a középpontjába kerül. A kortárs teológiai irodalomban két szerkesztési alapminta ismerhető fel: az egyik üdvtörténeti irányultságú, amelyre nagyszerű példa Petrus Abelardus szentenciás könyve, amelynek hármas alapszerkezetére: hit, szeretet és szentségek épülnek a hitigazságok, az erkölcsi elvek és az egyházi élet. A másik minta a hitigazságok (Apostoli Hitvallás) sorát követi. Csodás munka ebben a keretben Szentviktori Hugó: De sacramentis christianae fidei. (A szentség fogalmát a hittitkokra alkalmazza!) Ezek talaján születnek meg a summák, a teológiai gyűjteménykötetek, amelyek elsősorban apológiai és/vagy didaktikus jelleget kapnak (legjelentősebbek a Summa Halensis és a Summa Theologiae).

Mi volt a kor nagy kérdése? Már a 11. század vége felé fordulópont jelei mutatkoztak a keresztény gondolkodásban: a kegyelemre épülő hit és az isteni kinyilatkoztatás már nem az egyetlen tekintélyek a teológiában, hanem az a meggyőződés kap egyre nagyobb teret, hogy a hit és a teológia összefüggésében az emberi értelemnek is jelentős szerepet kell játszania. Ennek az irányzatnak egyik első képviselője Canterbury Anzelm bencés szerzetes volt. Tekintettel az iszlám és a judaizmus növekvő tudományos és gazdasági jelentőségére, be akarta bizonyítani, hogy a keresztény vallás racionálisan felülmúlja a többi vallást. Az újszerűség sarokköve a régi görög (hellén) gondolkodók kritikus méltatása és értelmezése. Arisztotelész muszlim és zsidó tudósok (köztük Avicenna, Averroës és Maimonides) általi közvetítése és értelmezése képezte a 12. és 13. századi (virágzó) skolasztika legnagyobb kihívását. Arisztotelész írásai a keresztes hadjáratok és a spanyolországi hódítások idején jutottak el a latin Nyugatra, és kerültek az egyetemi értekezések középpontjába.

Albertus Magnus, domonkos szerzetes, majd tanítványa, Aquinói Tamás is igyekeztek Arisztotelész gondolataival szembesülni. Feltett szándékuk volt: értelmi alapon és tudományos módszerrel alátámasztani a hitet. Az ez irányú teológiát hevesen ellenezték a konzervatív teológuskörök, akik eretnekségnek tekintettek minden olyan tanrendszert, amely nem kizárólag a kinyilatkoztatáson alapult. A helyzetet nehezítette az egyházias terep is: szakadás alakult ki a papság és az új kolduló rendek (ferencesek és domonkosok) között, amelyek az új rendek alapításának 1215-ös tilalma ellenére is óriási vonzerővel rendelkeztek. Az akadémiai életben tevékeny szerzeteseket ezért is sok nehézség érte. Maguk a rendek teológusai sem voltak az arisztotelizmust illetően ugyanazon a véleményen: míg a ferences Bonaventura azzal vádolta Arisztotelészt, hogy ő a tiszta keresztény tanítás pogány beszennyezője, Tamás szenvedélyesen küzdött azon téziséért, amely szerint Isten adta lehetőség bármilyen észalapú rendszer hasznosítása a hit megerősítésére.

Munkássága monumentális  

Tamás 1224-ben vagy 1225-ben született a Nápoly melletti Aquinó grófságban. Édesapja a szabadgondolkodó II. Frigyes udvarának fontos személyisége. Tamás a Monte Cassino-i bencés kolostorban nevelkedett (szülei a későbbi apátot látták benne). 14 évesen a nápolyi egyetemre ment tanulni. Itt került először kapcsolatba a görög filozófiával, különösen Arisztotelésszel és az arab csillagászattal. Tanulmányai befejezése után, 1244-ben – családja akarata ellenére – belépett a domonkos rendbe. Párizsba költözött, hogy Albertus Magnusnál tanuljon, akivel hamarosan Kölnbe ment. Albertus javaslatára visszaküldték Párizsba tanítónak. (1256-ban kapta meg a licentia docendit mint magister actu regens.) Ez idő alatt Tamás egy hosszú írássorozatba kezdett, amelyben igyekszik harmonizálni az arisztotelészi filozófiát a keresztény tanokkal. Hét évvel később elhagyta Franciaországot, hogy a római, viterbói és orvietói pápai udvarban tanítson. 1269-ben visszatért Párizsba, főként az ott parázsló averroizmus elleni küzdelem szereplőjeként. 1272-ben iskolát alapított Nápolyban. 49 évesen halt meg, 1274. március 7-én, a lyoni zsinat felé vezető úton. Óriási munkát hagyott maga után, beleértve a két összegzést (a Teológia foglalata/Summa Theologiae és a Pogányok ellen összegzett tanítás/Summa contra gentiles). (Munkásságát, kéziratait kutatni egy külön szakbizottság alakult, A. Doudaine 9 kötetben szerkesztette össze az „Opera omnia”-t. A történeti-kritikai vizsgálat feladata a Commissio Leoninara hárul.)  Csak hogy érzékeljük a monumentális alkotást, néhány munkáját felsorolom: De ente et essentia, Questiones disputatae, Bibliai kommentárok, Boethius-, Arisztotelész-, Dionysius-kommentárok, De rationibus fidei.) Témái: a teológia tudományossága, istentan, szentháromságtan, teremtés, antropológia, kegyelem és megigazulás, teológiai etika, krisztológia, szentségtan, eszkatológia.

Aquinói Tamás teológiájának jelentősége elvitathatatlan, recepciótörténete korántsem problémamentes. Halála után többször is elítélték tanítását (három évvel halála után 219 tézist ítélték el az arisztotelianizmussal kapcsolatosan a párizsi vita során). A tomizmus ellenmozgalmaként a skótizmus (a ferences Johannes Duns Scotusra vezetjük vissza) kap vezető szerepet, amely szerint a vallás és a logika összeegyeztethetetlenek. Tamást halála után 50 évvel rehabilitálták (1309-ben vált kötelezővé a tomizmus a prédikátorok rendjében), és 1323-ban szentté avatták. Teológiai összegzése a domonkosok és jezsuiták rendi főiskoláinak tananyagává vált. 1567-ben egyházháztanítónak nyilvánítják.

A filozófiában azonban a skolasztika egésze, így az ő tanítása is jórészt a feledés homályába merült. Sokkal később, a barokk korban kapott mindkettő ismét erőre, mindenekelőtt Johannes Capreolus és Thomas de Vio Cajetan szorgalmazták a tomizmus elterjedését. Tamás teológiája valójában a 19. században kapott igazi lendületet A neotomizmus a század második felében jelent meg a természettudományba vetett hit és a modern filozófia ateizmusa elleni mozgalomként. Egyházon belüli méltatást kapott, mivel azonban katolikus filozófiaként értelmezte magát, egyre inkább elszigetelte magát a kortárs filozófiáktól. XIII. Leó pápa Tamás tanítását 1879-ben ugyan a katolikus egyház hivatalos filozófiájává nyilvánította, viszont ezzel sem változott meg a helyzet. Neves teológusok, mint Karl Rahner, Hans Urs von Balthasar, Yves-Marie Congar, M-D. Chenu vagy Gottlieb Söhngen, igyekeznek lebontani a differenciálódási tendenciákat, és kritikai szempontból dolgoztak Tamás teológiájával, visszahozva ezzel az új metafizikai értekezések sodrásába. Tamás munkásságáról azonban továbbra is megoszlanak a vélemények: egyesek szerint, általa (is) a hit az ész korszaka felé lépett, míg mások egy ősrégi dogmákba fagyott katolikus attitűd megtestesítőjét látják benne. Mindenesetre, Tamásnak a mai napig szilárd helye van a katolikus teológiában. (Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az a tény, hogy a dogmatika nagy kézikönyvei – M. J. Scheeben, M. Schmaus és a magyar nyelvterületen használatos Előd István dogmatikai kézikönyve is az ő munkáját veszik alapul.)

Az egyházatyák és a görög filozófia szintetizálása

Aquinói Tamás 1265-től néhány hónappal 1274-ben bekövetkezett halála előttig dolgozott fő művén, a Summa theologiae-n. Mint minden más munkája, ez is tükrözi az akadémiákon elterjedt vitagyakorlatot, jegyzetei egy része is az akadémiai tanítási gyakorlatból származik. A pogányok elleni summától eltérően, amelyet 1261 és 1264 között írt a spanyol muszlimok és zsidók megtérítésére, a Summa a keresztényeket célozza meg. Tamás a Biblia, az egyházatyák (különösen Ágoston, rajta keresztül Platón és a középplatonizmus) és Arisztotelész alapján a lehető legátfogóbban akarta megmagyarázni és megvédeni a katolikus tanítást. Második párizsi professzori állása (1269–1272) minden bizonnyal meghatározó volt a munkában, amikor egyszerre két fronton kellett megküzdenie: a neoaugusztinusokkal szemben, akik őt a hit fényének figyelmen kívül hagyásával vádolták, míg az averroisták azt állították, hogy Arisztotelész tanítását „megkeresztelte”. Tamás szándéka az egyházatyák és a görög filozófia szintetizálása volt. A szinte olvashatatlan, kézzel írt eredeti szöveg arra utal, hogy hosszú éveken át mániákusan dolgozott. Amit nem ő írt le, azt sokszor (egy időben!) titkárjainak diktálta. (A számítások szerint naponta átlagosan tizenkét oldalt készített.) 1273 decemberében hirtelen abbahagyta munkáját. Egyszerűen így érvelt: „Olyan dolgok derültek ki előttem, amelyek miatt minden, amit leírtam, szalmaszálnak tűnik.” (A Summa befejezését barátja és tanítványa, Pipernói Reginald írhatta.)

Tamás gondolkodásának egyik legerőteljesebb vonulata az igazságfeltárás két útjának szintézise volt: az isteni kinyilatkoztatás és az emberi értelem kompatibilitása. Az alapgondolat a következő volt: ha Isten igaz, és ha a racionális kutatásokon alapuló emberi tudás is igaz, akkor hogyan lehetséges, hogy a kettő ellentmond egymásnak? Tamás szerint a kettő átfedi egymást. Először is Isten feltár bizonyos dolgokat, amelyeket az ember is felfedezhet (racionális, tapasztalati felismerés); és minden, ami ezen túlmutat, ott az ember az isteni kinyilatkoztatástól függ. Ebben az összefüggésben két központi jelentőségű elvet követett: az első az, hogy az intellektuális vizsgálódás, megfelelően alkalmazva, soha nem tár fel semmi olyat, ami ellenkezik Istennel. A második az, hogy vannak bizonyos igazságok, amelyeket az intellektuális vizsgálat nem tud sem bizonyítani, sem cáfolni, és ezekben az esetekben egyszerűen el kell fogadni tényként, mint Isten kinyilatkoztatását.

Aquinói Tamás ízig-vérig tanítómester volt (XIII. Leó 1880-ban minden katolikus tanítói tevékenység védőszentjévé tette). Számára a tanító az a személy, aki segít egy másik embernek meglevő tudását logikusan rendszerezni és további tudásának megszerzésében, oly módon, hogy a másik önállóan felismerje, mire van szüksége. A tanítás tehát olyan tevékenység, amely képessé teszi a másikat arra, hogy a tudás alanyává váljon, és egyúttal önismeretre tegyen szert. Célja eléréséhez, vagyis ahhoz, hogy a tanuló képes legyen az önálló felismerésre, két út áll a tanár előtt: a szóbeli oktatás, illetve az érvelő demonstrációs módszer. (Persze mindkettő akkor ér célt, ha adott a tanuló intellektuális tevékenysége.)

Mit is akar a Summa? A teológiai összegzés három kötetének tartalma két nagy témára osztható: az 1. kötet Isten létezésével és a racionális lények (angyalok és emberek) eredetével és természetével, míg a második (2. és 3. kötet) etikával, erkölcsteológiával és a tágabb értelemben vett üdvtannal foglalkozik. Tamás a skolasztikus disputa módszerét követi: 631 kérdést vizsgál; módszerében elsőként kifogásokat vezet fel a vizsgált kérdés igazával szemben (úgymond az ördög ügyvédjét játssza), majd a valóságtartammal kapcsolatosan megerősítő érveket hoz a Bibliából, egyházatyáktól és filozófusoktól származó idézetek formájában. Végül megadja saját záró válaszát a kérdésre. (Ez az eljárás Arisztotelész tanításán alapul, amely szerint minden belátást meg kell előznie a különböző nézőpontok kiegyensúlyozott ütköztetésének.) Tamás világos és tömör stílusra törekszik. Mindazonáltal munkája a laikusok számára nehezen érthető, a néha problémás latin eredeti szövegek fordítása miatt is.

Mi ma Tamás aktualitása számomra? Valószínű, hogy kevés teológus tartja magát az ő tanítványának. Szakmai igényessége, a gyökerek ismerete, a hagyomány tisztelete, nyitottsága a másság felé mindenképp példaértékű. (Ajánlás minden teológusnak!) Ami számomra mégis a leginkább megfogó benne: egyházszeretete. Nem mintha nem ismerte volna kora egyházának visszásságait, esettségét, merevségét és bűneit. Mégis szerette egyházát, amely nevelője volt, majd életterülete, és bizonyos fokig édesanyja. A jezsuita Medard Kehl egy rövid előadásában (Mit jelent a „sentire cum ecclesia” – ma? Würzburg, 2009) találóan jegyzi meg ezzel kapcsolatban: Az intézményes egyház kritikus látása, minden egyházértelmezés, ami vitához vezet, annak a jele, hogy a mélyből forrásozó, valódi egyházhoz kapcsolódó öröm egyre inkább elvész, vagy már meg sem születik. Olyan örömről beszélek itt – írja, mint amit Romano Guardini mondott egyszer a humorról: „Szenved, sokszor nagyon mélyen, de sikerül neki meg nem keseredni, és megtenni azt, igazi könnyek között, ami az egyik legvégső emberi megnyilvánulás: mosolyogni. Ebben van az erő, a függetlenség, a bölcsesség, a fájdalom és a legyőzött eltűrés. Igen, benne van a szeretet, a létezés iránti szeretet úgy, ahogy a lét van…”, és – tehetjük hozzá – az egyház iránti szeretet úgy, ahogy egyházunk van.

Jitianu Liviu

Az írás megjelent a Vasárnap 2023/29-es számában a Fókusz rovatban.

Kapcsolódó:

Isten létezésének „bizonyítékai”, ahogyan Aquinói Szent Tamás látta