A BBTE Római Katolikus Teológia Karának végzettje Kelemen-Haszmann Éva, aki előbb a Gyulafehérvári Caritasnál tevékenykedett, majd gyermekei megszületése után saját vállalkozást indított. A szemet gyönyörködtető, természetes anyagokból készült táskái és ékszerei egyszersmind értékeket is képviselnek: környezettudatosak és régi szőtteseknek adnak új életet. A vállalkozásig vezető útról, emlékekről és értékekről beszélgettünk.
A legtöbb interjúban úgy szoktuk kezdeni, hogy… kezdetek, majd jönnek a biografikus adatok sorban, tanulmányok említése, kész cévé. Engem mégis az érdekelne, hogy miképpen emlékszel te a korai éveidre?
A gyermekkorom nagyon nagy hatással volt rám. Minden, ami most meghatároz, azt hoztam magammal. A szüleim és a szűk család egy múzeumot vezettek, rengeteg alkotótábort tartottak, ahol megtanulhattam a különböző kézműves technikákat. Hivatásként tekintettek erre a munkára, így nekünk is az életünk a múzeum és annak tevekenységei körül forgott. Mi nem átlagos család voltunk, akik mondjuk nyaralással, kirándulásokkal töltik a nyarat, hanem olyanok, akiknek az élete a múzeum körül zajlott, annak mindenféle velejárójával. Ebbe nőttünk bele, ez volt nekünk természetes. Hozzánk jött a világ, nem mi mentünk világlátni. Viszont így is rengeteg olyan életre szóló barátság kötődött, amelyek mai napig tartanak – többek között otthon ismertem meg a férjemet is.
Közhely, de hát pont ettől igaz, hogy a név kötelez. Mit jelent ma számodra, hogy a Haszmann család sarja vagy?
Kamaszként rengetegszer megkaptam, hogy könnyű neked, mert téged Haszmann-nak hívnak. Sokan úgy gondolták, hogy könnyebben elérek dolgokat azzal, hogy egy köztiszteletben lévő családhoz tartozom. Emiatt sokszor sokkal jobban kellett bizonyítanom, hogy ha valamit elértem, az nem azért van, mert ismerik a szüleimet, a családomat. Nem volt ezt könnyű megélni, és boldog sem voltam akkor, hogy Haszmann-nak hívnak. Természetesen az évek alatt ez már megváltozott, megtanultam ezt kezelni, és büszkeséggel gondolok arra, hogy milyen indíttatásom volt, és ez hogyan határozza meg az életemet, a mindennapjaimat. Tisztelettel gondolok arra a kemény munkára, amit nagyszüleim, majd a szüleim végeztek, és amit most a testvérem és az unokatestvéreim visznek tovább, működtetve a múzeumot.
A szűkebb-tágabb családodból, akiket én ismerek, sokan vannak, akik a művészetek valamilyen klasszikus vagy kevésbé klasszikus ágában tevékenykednek – fafaragás, bútorfestés, képzőművészet, fotózás jut eszembe kapásból. Hogy állsz te ezzel a témával?
Az alkotás mindig részét képezte az életemnek. Gyerekként és fiatal felnőttként is a fafaragás volt az, ami leginkább vonzott, annak ellenére, hogy ez nem annyira nőies munka. Amikor az egyetem elvégzése után a Caritashoz kerültem, gyermekekkel foglalkoztam, és ott nagy hasznát vettem annak, hogy több kézműves technikát ismerek. Rengeteget alkottunk a gyermekekkel, nagyon szerettem azt az időszakot. A gyermeknevelési időszakban sem lankadt az alkotás iránti vágyam, a mindennapos mókuskerékből az alkotás jelentette számomra a kiutat, a feltöltődést. Rengeteg mindent készítettem, akkoriban kaptam az első varrógépemet is, és az teljesen új perspektívát nyitott meg előttem. Az elején autodidakta módon tanultam varrni, majd tanfolyamokat is végeztem. Amikor a harmadik gyermekem is akkora lett, hogy újra munkába kellett volna álljak, akkor úgy döntöttem, hogy megpróbálok a saját lábamra állni, és létrejött a Ponpaon márkanéven ismert vállalkozásom. A Ponpaon nemcsak a megélhetést, a mindennapos munkát jelenti, hanem egy olyan kibontakozási lehetőség is egyben, ahol megmutathatom, hogy ki vagyok, milyen értékeket közvetítetek, mit szeretek. És amikor azt látom, hogy ez másoknak is tetszik, boldogan viselik a tőlünk vásárolt tárgyakat, akkor visszaigazolást is kapok, és egyértelműen azt mondom, hogy ez az én utam.
De ha jól tudom, akkor felsőfokú tanulmányaidat nem művészeti szakirányon végezted. Miért döntöttél annó a teológia és szociális munka szak mellett?
A líceumi éveimet Kézdivásárhelyen töltöttem, ahol a barátaim hívására a Boldog Özséb-templomhoz jártunk misekre, és állandó tagjai voltunk az abban a periódusban zajló ifjúsági összejöveteleknek, énekeltünk az ifjúsági miséken a kórussal. A családunkban is fontos volt a vallási neveltetés, rendszeresen jártunk templomba, így mindent összevetve nem állt tőlem távol a hit, a vallás. Mindig érdekelt a pszichológia, szerettem volna többet tudni erről a tudományágról, egyben persze magamat is jobban megismerni és megérteni. Amikor megtudtam, hogy létezik olyan felsőfokú képzés, ahol a vallásról és a pszichológiáról is tanulhatok, akkor egyértelművé vált, hogy nekem ott a helyem.
Számomra az egyik legnagyobb varázslat, amit a vállalkozásodban látok, hogy régi szőtteseket lényegítetek át szemnek és szájnak ingere kategóriás, hétköznapi vagy alkalmi kiegészítővé. Tudom, hogy vétek alkotó embertől ezt kérdezni, de: honnan jött az ötlet? És hogy lett az ötletből vállalkozás?
Amikor indult a vállalkozás, minden családtagom azon volt, hogy valamivel segítsen, így kaptam egy nagy darab régi szőttest is. Már első ránézésre is úgy gondoltam, hogy ez az anyag milyen sok lehetőséget rejt magában, és például bőrrel kombinálva milyen szép egységet alkotna. Kezdtük készíteni az első darabokat, és a visszajelzésekből egyértelmű volt, hogy az embereknek is nagyon tetszett, amit csinálunk. Egyre többen tudták meg, hogy mi a régiből valami újat varázsolunk, így nagyon sok helyről kaptunk adományba szőtteseket, de mai napig vásárolok még kisebb-nagyobb hozományokat is. Sok olyan egyedi megrendelésünk is van, amikor elhozzák a nagymama, dédnagymama által szőtt darabot, és abból készítjük el a kért táskát, hátizsákot. Ilyenkor az addig féltve őrzött darab új életre kel, és az a kedves személy, akire a szőttes kapcsán emlékezni szeretnének, mindig velük van, csak rá kell pillantani a táskákra. Ez a legkedvesebb része a munkánknak, elmondhatatlan érzés látni mások örömét.
Ha jól tudom, a vállalkozás előtt volt „rendes” munkahelyed, a Gyulafehérvári Caritasnál dolgoztál. Hogy jut el az ember a konvencionálisan „rendes” munkahelyről a bizonytalan, de szabadabb vállalkozói létbe tapasztalatod alapján?
Úgy gondoltam, hogy három kisgyermek mellett nem fogok tudni visszamenni a Caritashoz dolgozni, ahol rengeteg a délutáni, hétvégi, nyári program, és más nyolcórás munka sem felelne meg. A vállalkozásban a magam ura vagyok, és bár rengeteget nehézséggel és küzdelemmel jár, tudom, hogy bármikor beteg a gyermekem, vagy éppen olyan a program velük, akkor nyugodtan tudok velük lenni, intézni őket.
Hajlamos vagyok azt hinni, hogy a gyermekek vállalása is, akár csak a saját vállalkozás (sőt, környezetre odafigyelő kezdeményezés!) a jövőbe vetett hitnek a jele. Van neked saját megfogalmazható hitvallásod?
Azt gondolom, hogy jövőbe vetett hit nélkül semmit sem érdemes csinálni. Annyi nehéz helyzettel szembesülünk nap mint nap, amin túl kell lépni… Sokszor van, hogy elhatalmasodik felettem az aggódás, és olyan nehéz a mindennapos munkára koncentrálni. Ilyenkor mindig egy ének jut eszembe, amit dúdolni kezdek magamban, és ez olyan erőt és békét ad, amivel tovább tudom csinálni. Ez az ének így hangzik „Ne aggodalmaskodjál, nézz Istenedre fel, ő felruház és táplál, rád gondot ő visel.”
