Negyedik hónapja, hogy rendszeresen találkoznak mozgáskorlátozottak fejlesztő szakemberekkel a Gyergyószentmiklóson, a Caritas Márton Áron utcai központjában, a fogyatékkal élő felnőttek nappali foglalkoztatójában. Az egyéni foglalkozásokon a mozgásfejlesztő és kliens mellett rendszeresen jelen vannak a családtagok is. Ők is fejlődnek, hiszen míg a caritasos heti pár órát lehet a sérült segítségére, az őt gondozó családtag éjjel-nappal vele van, jó, ha úgy tudja segíteni, hogy az mindkettőjük hasznára legyen.
Az első találkozón, márciusban, sorban elmondták, hogy milyen problémákkal küzdenek, milyen lehetőségekben reménykedve érkeztek a központhoz. Kinesztetikatrénerek – Csiki Cristina, Dezső Erika, Sebestyén Lázár – hallgatták végig őket, majd együtt keresték a minőségibb élet lehetőségeit.
Az akkori csapathoz az idők során még érkeztek újabb tagok, és az „évharmad” lejárta után ők adtak számot, hogy milyen változásokat tapasztalnak életükben. Fontos a visszajelzés a trénereknek, hogy lássák, milyen irányban kell folytatni tevékenységüket, megismerkedhessenek egymás munkájának eredményével, illetve azért is, mert a csoportos együttlét alkalom a mozgásos fejlesztés tudományos hátterének megismertetésére.
Mi az, ami konkrét változás az életetekben, amióta ide jártok? – tette fel a kérdést Csiki Cristina, és sorban jöttek a válaszok:
„Én később csatlakoztam, május végétől vagyok itt. Egyenesebben járok, másként használom a teret, nagyobb a test mozgástere és rugalmasabb vagyok. Tudok úgy végigmenni az úton, hogy a virágzó fákat is megcsodálhatom, nem kell minden lépésnél a lábam elé néznem.”
„Nekem jobb a mozgásom, egyenesebben megyek, más a testtartásom, otthon, ha egyedül vagyok, könnyebben megyek. Még azt kell leküzdjem, ha valaki van még körülöttem, az se zavarjon. Itt első perctől mindenki kedves volt, jövök tovább is… ha segítetek, hogy jöjjek, mert egyedül nem tudnék. Köszönöm, hogy segítetek előhozni a rejtett tartalékokat!”
„Amikor először jöttünk, ismerkedtünk, beszélgettünk, az volt a kérdés bennem: vajon a többi is ilyen lesz? Beszélgetünk? Eltelt két-három hét, nem éreztem semmi változást. Aztán Lázárral megtaláltuk a közös hangot és a közös munkát is. Én érzem a javulást, és látszik is rajtam: az egészségügyi házban az asszisztens kihívta a doktornőt, nézze meg, ég s föld a különbség abban, ahogy jártam régebb, és most ahogy mozgok. Kezdem elfelejteni, hogy félek. Egyre merészebb vagyok. Ide jó járni, bejövünk egy merev arccal, s elmegyünk egy mosollyal.”
„Attól féltem, amikor először idejöttem, hogy ha leszerelnek a földre, hogy tesznek vissza a kerekesszékbe? Most, ha lekerülök a földre, már ott is tudok valamit csinálni. Van újdonság, van fejlődés, s az sokat jelent. Régebb el voltunk kenődve, de amióta idejárok, jobb. A földre, ha leszerelem magam, ott már tudok csúszkálni, stabilan ülök, megtámasztom a hátamat a falnak, a jobb kezemmel is le tudok nyúlni a kicsi labdáért, jobbra-balra könnyebben mozgok, merem a jobb kezemet használni, s a kicsi ujjam hátha egyszer odaszerelődik a többi mellé. Azt vettem észre, bezgeti a többit is, ha fáj, a többi is fáj.”
„Később csatlakoztam, de már sok lehetőséget tanultam. Sokat esek, mert próbálok gyorsan járni. Amikor esek, nagyot esek. Kissé nehéz volt eleinte, de ahogy megtanultam más módon felállni, szinte észre sem veszem, s már fel is álltam. Már csak azt kell megtanuljam, hogy kell essek. Köszönöm, hogy sorstársakkal ismerkedhetek meg itt, és ajánlom másoknak is. Azt üzenem: bátorság! Jó, hogy vannak olyan szakemberek, akik tudják s merik vállalni a velünk való munkát.”
„Ami után a sclerosist diagnosztizálták, én semmilyen segítséget nem kaptam. Most már látom, van remény, a padlóról kell elindulni. Megmozgatnak a trénerek ott is, ahol én nem tudom megmozgatni a testemet. Én hat évig nem ültem. Itt sikerült felülni. Meglepődtem én is, Lázár is.”
„Olyan típusú mozgások vannak itt, amit én nem csinálnék, nem fejlesztenék. Székben ülve előre-hátra mozogtam, sok helyen merev volt a hátam, a lábaim. Mostanra kioldódtak a feszültségek nagyjából, olyanokat tudok csinálni, amikről azt hittem, nem tudom. Stabilabb a testem, a lábaimat mozgatom, kúszok előre is, hátra is… Már gyógyul a bőröm is, edzésben van, ahol lehorzsolódik, begyógyul.”
„Önállóbb lettem, sokkal több mindent tudok egyedül elvégezni.” „A testemben olyan funkciókat veszek észre, amikről nem is gondoltam, hogy működnek.” „Már a jobb oldalamra is át tudok fordulni, tudok fenéken előre-hátra csúszni. Nem vagyok tehetetlen!” – sorolják az újdonságokat, melyek a mozgásfejlesztés által kerültek be az életükbe. A változást látja a környezetük is, nem csak az asszisztens hívja ki a doktort csodát látni, a szomszédok is kérdezgetik, hová jár, mitől lett jobb az élete. Az otthon maradó családtagok is unszolják, meséljenek, mi zajlik egy-egy foglalkozáson. Az egyik csoporttag bevallotta, elmondani nem tudja, de nem is bánja, a fő, hogy ő érti és érzi a változást.
Ahhoz, hogy a mozgás mögötti tudományos háttér se legyen idegen, a trénerek a csoporttalálkozón a Feedback Control-elméletet ismertették a jelenlévőkkel. A résztvevők egyértelművé tették: igényük van még hasonló, csoportos munkára, háttérismertetésre és arra is, hogy sorstársként egymással megosszák örömeiket, bosszúságaikat. Ezek közül soroltak is párat a zárókörben, itt mi csak egy járókeretes kliens szavait idézzük: „Rosszul esik a kíváncsiság, a szánalom, vagy ha megkérdezik: na, messze mész-e?”
Kép és szöveg: Balázs Katalin / Gyulafehérvári Caritas
