Mintha hazatért volna a mindenkori otthonába, úgy érezte magát Zsók Hunor-Tamás minorita szerzetes, amikor először lépett be az aradi rendházba. Rögös út vezetett számára a szerzetesi életig, amelyen az okkultizmus bugyrait megjárva fényt mutatott számára több példakép – köztük Orbán László egykori kolozsvári egyetemi lelkész, aki élete árán megmentette egy fuldokló diákját a Duna-deltánál –, hogy végül Szent Ferenc nyomdokain járhasson.
Csíkdánfalván nőttél fel, majd Csíkszeredában a Márton Áron Gimnáziumban tanultál. Szüleidtől, az iskolából milyen alapértékeket hozol magaddal?
A falusi, természetközelibb élet igen sok és nagy ajándékkal halmozott el kisgyerek korom óta. Szüleim természetszeretete, a közös barangolások, túrázások, gombászások, de maga a falusi élettel, az állattartással, burgonyatermesztéssel járó munkák is mind szerves összetevői, építőelemei voltak az életemnek, és mai napig egy kincsesbánya tárházaként nyúlhatok vissza hozzájuk. Édesanyám irgalmas jósága, anyai gyengédsége igen jól kompenzálta az apai igazságosság kemény bírálatait. A család és nagycsalád fontossága, szeretete, és a rokoni kapcsolatok ápolása, az egymásra való figyelés, törődés, de tán maga a szabadság értéke is édesanyámtól kapott hatalmas kincsem, mint ahogy az önfeláldozó, magát nem kímélő tiszta szeretet is, mely fáradhatatlan odaadással erejének még az utolsó cseppjét is, és még azon felül is képes adni, és a másik érdekét, javát nézni mindenekelőtt. Édesapám technikai, gyakorlati megoldóképessége, a javítás, a megjavítás, a „bütykölés” szeretete mindmáig hasznos és használt eszköz a kincstáramban, és mindezek igen nagy szolgálatomra vannak. A becsületesség, az igazság szeretete és az azért való harciasság is édesapámtól kapott ajándék.
Mielőtt a szerzetesi hivatást választottad volna, biológusnak tanultál. Miért ezt a tudományterületet választottad, illetve végül miért „váltottál”? Mit adott számodra a biológia, mi az, ami ma is része belőle az életednek?
Mivel számomra eleve adott volt ez a gyönyörű székelyföldi természet, nem volt nehéz már kiskoromban beleszeretni, és a tündérmadarak (jégmadár), illetve vízibúvár (vízirigó) titkait kutatva egyre mélyebbre kerülni a megfigyelés, a megismerés, és így a tudomány útján a varázslatos biológia világába. Az állatok közelsége és a rengeteg kaland egy teljes élet volt számomra, ahol nemcsak kihívást, hanem menedéket is találtam. Ugyanakkor folyamatosan egyre több kérdésbe ütköztem, a legvégső miértek mindig is foglalkoztattak. A Teremtő egyre gyakrabban csillantotta fel magát a teremtményeiben, és így folyamatos vívódásban égett a szívem, a tudományos elméletek és a szívem legmélyebb tapasztalatai között, ugyanis a tét nem kevesebb volt, mint a boldogságom. Fájó szívvel szembesültem azzal, hogy csak a teremtett világ számomra már nem elég, és hogy eleve képtelen lennék egy állandóan produkálni kényszerülő hörcsögkerékben robotolni. Azt sem tudtam elviselni, hogy a szerelmetes természet csupán a munkaasztalommá degradálódjon, és többé már ne azt a misztikus teret jelentse számomra, ami addig mindvégig lehetett. A jelenlegi állapotomban viszont megmaradt és megmaradhatott olyannak, amilyen eredetileg is volt, és ez Szent Ferenc atyánk öröksége is, vagyis újra testvér és társ, illetve a találkozások helye lett.
Hogyan ismerted fel a hivatásodat? Milyen út vezetett oda, hogy tavaly március 19-én örökfogadalmat tettél a minorita rend tagjaként? Milyen szerepe volt a hivatásodban Orbán László egykori kolozsvári egyetemi lelkésznek?
Hivatásom, a tavaly letett örökfogadalmam választott mottója a Jn 15,12–13, vagyis „Szeressétek egymást, amint én szerettelek benneteket. Senki sem szeret jobban, mint az, aki életét adja barátaiért”. Ez a megtört és életté lett igerész a kolozsvári, biológushallgatói éveim alatt robbant be az életembe. A hivatás magvai, bár már kicsírázva – és ez köszönhető az addig már több szent életű testvér, pap, nővér megismerésének és tanúságának is – próbáltak gyökeret verni a szívem rögös talajába. De a végső lökést, a bővizű esőt számára Orbán Laci, Laci tiszti személye és tanúságtétele adta, ugyanis fenekestől felforgatta az addigi nem kicsit zavaros életem, és egyetlen biztos pontot mutatott, az egyetlent, amiért már élni érdemes volt, és ez nem más, mint a másokért való szeretet, annak tanulása, és ha kell, a teljes gyakorlása, még akár úgy is, ahogyan neki sikerült, adatott, vagyis az életemet adni másokért. A vele való, akár éjszakákon át tartó beszélgetések és szentgyónások észrevétlenül is lerakták életem útjának nagy köveit, amire a későbbiekben bátran léphettem.
Diákkorunk óta ismerjük egymást, és bár egy ideje szétfejlődtek az útjaink, ma is jól emlékszem arra, hogy akkoriban erős, mondhatni misztikus élményekről számoltál be. Van olyan, amit megosztanál ebből az olvasókkal? Milyen hatással voltak ezek az életedre?
Bár keresztény családból, keresztény közösségből származom, és alapvető értékeim is eme készletből valók, édesapám korai halála és ennek megértési kísérletei, értelmének a keresése messzi vizekre sodort el, és ahogyan ma is sokan, a New Age aljas csapdájába estem, a gyors és késznek tűnő válaszai az okkultizmus bugyraiba vezettek, ahol igencsak hamar megkötözve találtam magam. De az emberszerető, irgalmas Isten szeretete, épp az imént említett személyeken keresztül sietett segítségemre és szabadított meg. Ha valaki túl messze megy el a fénytől, akkor a legkisebb gyertyaláng ragyogása is hatalmas tűzként lobbanhat fel. És én igencsak messze keveredtem az Istentől, bár ő mindvégig közel maradt, és előbb szeretett. Az ezt valló konkrét és örökre szóló megtapasztalás húzta le a leplet a reinkarnáció, a meditációk, az agykontroll, a reiki, a bioenergiák, a médiumok, a mágia, a szellemvilággal való kapcsolat stb. hazug világáról, és a Szentlélek fényében, tüzében nemcsak ezek valódi arcát mutatta meg, hanem azt is, hogy merre van a kiút, vagyis az Igazság és az Élet, azaz maga Jézus Krisztus, aki akkor már egy nagy, szeretetteljes öleléssel várt rám és a vérrel verejtékezett igenemre. Így, különös mód, az efféle perifériákon való szolgálat része maradt az életemnek, és így ezekben a bugyrokban is kénytelen vagyok, ha alkalmas, de akkor is, ha alkalmatlan, hirdetni és tanúságot tenni, hogy az Isten még itt is, mindenhol is és mindenhogy is végtelenül és előbb szeret, és hogy ez, és csak ez az egyetlen kiút azokból a poklokból!
A minorita rendet (is) alapító Szent Ferenc szülővárosában, Assisiben töltötted a noviciátusi évedet és a tanulmányaid egy részét. Mi vezérelt oda és mit tapasztaltál meg a rend alapítójának szinte szó szerint a nyomdokain járva?
Miután végre meghoztam a döntést, amely ott égett, motoszkált a szívemben, az irgalmas Isten gyakorlatilag autópályára helyezett, és az események végre hihetetlen sebességgel történhettek a felé vezető úton. Amikor Kolozsváron épp eme végleges döntést hoztam meg, ugyanabban a pillanatban nyílt ki az ajtó előttem az aradi rendházunkban. Bár akkor még semmit nem tudtam a konventuális kisebb testvérek, azaz a minoriták rendjéről, mégis már előlegben egy lelki képben igencsak fura ruhában, egy szürke csuhában láttam magamat. Egyik keresztanyám segítségével szinte azonnal jutottam el eme rendházba, ahol legnagyobb megdöbbenésemre a testvérek azt a ruhát, azaz habitust (csuhát) viselték, amit én előtte a szívemben láttam. De a leghihetetlenebb számomra mégis az a heuréka volt, amikor beléptem a házba, ugyanis bár akkor jártam ott először, olyan érzés volt, mintha hazaértem volna, mintha ez mindig is az otthonom lett volna. A kicsiny, de szerető közösség igencsak hamar a keblére ölelt és befogadott, sajátjának ismert fel, és megelőlegezve a bizalmat Olaszországba vitt, hogy elmélyülhessek a rend és Szent Ferenc atyánk ismeretében. Először a két év bresciai jelöltség ajándékát kaptam, ahol a szent életű testvérek végre emberebbé nevelték az akkor még igencsak vad biológus „ősembert”, és a kezembe tették az életem, immár teljes szabadságban. Így dönthettem majd az életem és lelkiségem legmeghatározóbb éveiről, azaz az Assisiben töltött éveimről. A noviciátus éve Szent Ferenc atyánk sírjánál, a Sacro Conventóban volt, amely idő alatt nemcsak azt a számtalan csodát láthattuk, élhettük, amelyet a szeráfi atyánk nap mint nap művelt, hanem őt személyesen is ölelve, vele járva, azokon az utakon, amelyeken járt, tanulhattunk tőle, növekedhettünk a hitben, reményben és főként a szeretetben.
A beöltözésedet követően sem „vetkőzted le” a természettudományos irányultságodat, a tudomány iránti elköteleződésedet. Mit jelent számodra a hit és az értelem lüktetésében élni?
Ezt az évet a tanulmányi évek követték, a filozófia és teológia tudományában való újabbnál újabb kalandok vártak rám, ugyancsak Assisiben, egy csodálatos, szerető és szeretett testvéri közösségben. Sajnos eme közösséget idejekorán ott kellett hagynom, és tanulmányaimat megszakítva, vissza kellett térnem eme pici, de sokat szenvedett magyar valóságunkba, tartományunkba, ahol azóta is nap mint nap keményen szembe kell néznünk a túl kevés létszámból, a hivatások elmaradozásából fakadó nehézségekkel, és ott próbálva meglátni a reményt, ahol néha már szinte lehetetlen. Igen nagy seb ez a mai egyháznak, és nem csak nekünk, kicsiny rendünknek, hogy a tékozló fiak nem akarnak visszatérni az atyai házba, a világ igen nagy zajában sajnos egyre nehezebb meghallani, felismerni azt a finom, kis, édes isteni hangot, hívószót, és annak eleget téve még el is köteleződni mellette. Szolgálatom igen fontos része éppen eme fülek finomhangolása, azaz ahogy Laci atyától is tanultam, meghallgatni a mai kor fiataljait (és nem csak), problémáit, legtöbbször semmi mást nem tudva nekik adni, mint azt a csendes jelenlétet és időt, amelyben hiszem, mert tapasztaltam, hogy maga az Úr Jézus szereti és gyógyítja őket.
Hol vagy ma? És hogyan látod a jövődet?
Jelenleg az egri rendházunkban szolgálok és az egri papnevelő intézet berkein belül próbálom az elmaradt tanulmányaimat pótolni, befejezni, hogy már nemsokára a szolgálat egy újabb formáját kapva ajándékul, a lelkek terheinek leghatékonyabb könnyítési módján keresztül, azaz a kiengesztelődés szentségét kiszolgáltatva vehessek részt a közös üdvtörténetben.
Az írás megjelent a Vasárnap 2023/28-as számában.
