FOGARASI EDIT szociális testvér immár 40 éve a társaság tagja. Idén ünnepelte 70. születésnapját, azon a napon, amelyen 40 éves fogadalmát is megújította. Fiatalkorát a kommunizmusban tapasztalt tiltásokkal élte, melyek alatt vált a Szociális Testvérek Társaságának tagjává, informatikusként. Ismerjék meg életét!
Hol nevelkedett? Mit hoz a gyermekkorából? Mi tükröződik vissza a családi hátteréből a felnőtt életére?
Gyerekként Sepsibükszádon, békés családi körben nevelkedtem. A természet szépsége, gazdagsága lenyűgöző volt. A napsugaras, jégcsapos téli reggelek, a csobogó patakparti kirándulások, a Szent Anna-tó vonzása ma is élményként él bennem. Ugyanakkor megtapasztaltam a kommunizmus buktatóit is. Édesanyám tanügyi lévén a faluban nem gyakorolhattuk vallásunkat, amolyan „vakációs keresztények” voltunk. Testvéreimmel együtt Brassóban elsőáldoztunk, ott is bérmálkoztunk. Édesapám református volt, az ökumenét a maga természetességével éltük.
Időközben családunk Sepsiszentgyörgyre költözött. Tanulmányaimat a Székely Mikó Kollégiumban folytattam. Szerettem volna tanár lenni, hogy osztályfőnököm példájára igazságra, szeretetre, szépre tanítsak minden gyereket, hogy mindenben a diák lelki, szellemi javát keressem, amint ő tette. A kolozsvári Babeș–Bolyai Tudományegyetem matematika fakultására felvételiztem. Ifjúsági hittanra jártam. Egyre közelebb vonzott magához az Úr Jézus. Két év után külön szakként indult az informatika. A kommunizmus évei alatt a pedagógusi élet hátrányait édesanyám életéből ismertem… Döntésemben Isten közelsége, hitem gyakorlása volt a mérvadó. Jézusért lemondtam tanári álmomról. Az informatikát választottam, de mellékszakként a pedagógiát is folytattam.
Meséljen arról, hol és hogyan találkozott a szociális testvérekkel, mi fogta meg, vonzotta oda? Miért pont ezt a rendet választotta? Honnan ered a szerzetesi hivatása?
1973 őszén Murányi Teréz – ő is matematikus – hívott az egyetemista fiatalok hittancsoportjába. Nemsokára Szeréna testvérrel és Bíró Máriával találkoztam. Ők is bejártak a hittanórákra. Mária már szórványban tanított. A vakációban Walter Ilonát ismertem meg, aki mint frissen végzett informatikus Sepsiszentgyörgyre kapta a kinevezését. Barátnők lettünk mind a négyen, nem csak a matematika miatt. Rendszeressé vált életemben a szentségekhez járulás, fontos lett számomra az ima, a csend, az istenközelség. Egyik szentgyónás utána mély élményben volt részem. Mindent, mindenemet átadtam Jézusnak, és kértem őt: életemben minden „Legyen nekem a Te Igéd szerint”. Később ezt a mondatot választottam mottómul. Ez az élmény nagyon mély volt, felidézve mindig nagyobb lendületet adott az Úr felé. Lelkiatyámmal hosszan beszélgettünk hivatásról, Istennek szenteltségről. Lelkemben megszületett a döntés: Istennek szentelem az életemet. Örömmel engedtem el a nagycsalád utáni vágyamat.
Nem ismertem egyetlen szerzetes közösséget sem, hisz azokat 1949-ben feloszlatták. Lelkiatyám azt ígérte, hogy Dénes Anna Szeréna testvér majd segít nekem az elköteleződésben. Naiv módra azt gondoltam, két hét alatt mindent megtanulok (akkor végezem az egyetemet), és úgy megyek haza, hogy életem el van rendezve. Gyóntatószékben fogadalmat teszek, és kész. Nem tudtam, hogy föld alatt él a közösség, a Szociális Testvérek Társasága, és mindaz a szép és nemes, amiről a testvér sokszor beszélt, tanított, elém élt, egykor az én utam is lehet. Fölkerestem, hogy megbeszéljük a részleteket. Akkor derült ki számomra a társaság neve, nemzetközisége, földalatti folytonossága, akkor még buffalói központja, hogy a képzés hosszú évekig tart, egyénre szabott, hogy testvérnek mondják a tagok egymást a közösségben. Már nem számított, mikor tehetek fogadalmat, nagy családot kaptam, nem egyedül kell Istennek élnem. Lenyűgözött a Társaság modern, szentlelkes, úttörő és benedeki lelkisége. Meglepetésemre barátnőim, Mária, Ilike és Teréz is pár éve a Társaság tagjai voltak. Néhány kedves „néniről” is megtudtam, hogy szociális testvérek. Ők azonban nem tudhattak rólunk, hogy örömüket avatatlan fülek előtt el ne dicsekedjék. Akkoriban az börtönnel is járhatott volna.
Negyven éve a társaságnak a tagja. Honnan indult, hová fejlődött? Hogyan maradt hű a mai napig a társaság elképzeléseihez?
Az illegalitás idején, 1976-ban csatlakoztam a közösséghez. Negyven éve tettem fogadalmat az evangéliumi tanácsokra és a karizmánkhoz való hűségre, mely az alapító testvéreket is lelkesítette. Vallom, hivatásom Isten ajándéka. Ez erőteljes tapasztalat. Az évek során igyekeztem azonosulni társaságunk értékrendjével. A keresztségben szívembe árasztotta Isten a Szentlelkét, és kezdettől fogva arra indított, hogy osztatlan szívvel szeressem őt, legyek készséges mások – övéi – szolgálatára. Arra hívott, hogy építsem országát a rám bízottakban. Kovászként próbálok jelen lenni ott, ahova éppen meghív. Most nyugdíjasként leginkább a Hit és Fény mozgalomban fedezem fel ezt a lehetőséget, mely a szívem csücske. Úgyszintén a kültagjainkkal karöltve végzett munkában is. Hűségemet az ő kegyelmének köszönöm.
Miben látja a mai társadalmi, egyházi élet kihívásait?
A mai világban össze van keveredve a jó és a rossz. Nehéz eligazodni és a jó mellett dönteni. Minden téren az elszemélytelenedés a jellemző. A problémák gyökere a lélektelenség. Erkölcsi és lelki ínség van. Nincs komoly, megfontolt elköteleződés. Kihívásnak látom, hogy legyen személyes arca a társadalomnak és az egyháznak.
Százéves a Társaság, centenáriumot ünnepelt. Milyen hatással volt az ünnep a Társaság tagjaira? Hogyan készültek rá? Milyen volt a centenáriumon ünnepelni fogadalmának 40. évfordulóját?
Az ünneplés hálaadás és egyben visszatekintés a múltra. Örömmel tapasztaljuk, hogy az a karizma, melyre száz évvel ezelőtt létbe hívta közösségünket a jó Isten, ma is szükséges, hasznos, élő és élhető. Lelki napjainkon Társaságunk történetével foglalkoztunk. Elődeink életén keresztül rátekintettünk a kihívásokra és a kapott kegyelmekre. Egyénileg és közösségileg is igyekeztünk és igyekszünk egyre jobban megmerítkezni benne és magunkévá tenni lelkiségét, szellemét. Hogy ez az út járható és üdvösségünkre vezet, mi sem bizonyítja jobban, hogy egyházunk azt Salkaházi Sára testvérünk boldoggá avatásával megpecsételte.
Hogy milyen volt a centenáriumon ünnepelni fogadalmamat? Szeretek a számokkal játszani. Társaságunk harmincéves születésnapjának nyolcadában születtem. Hatvanadik születésnapján fogadalommal köteleztem el magam. A 65 éves évfordulóján örökre megerősítettem „igen”-emet. S most 100-at, 70-et, 40-et ünneplek. Nagy hála van szívemben a kapott kegyelmekért.
Hogy tud a mai szociális helyzetekben jelen lenni, megoldásokat találni?
Én mint szociális testvér, mint apostoli étet társaságának tagja igyekszek kovászként elvegyülni környezetemben, közösséget építeni, embereket személyesen megszólítani, meghallgatni, gyakorlati karizmámat, úttörő készségemet, kreativitásomat kibontakoztatni. Például az erdélyi Hit és Fény születésénél jelen voltam, és a mai napig élményt jelentenek a táborok, zarándoklatok, együtt töltött vidám percek, mosolygós arcok. Igyekszek rámutatni a szépre, a jóra.
Fogadalmi imánkkal kérem, hogy szétáraszthassam magam körül az ima, a lelkiség és a szeretet szellemét; hogy a javakkal, melyeket a Teremtő a föld gazdagítására adott, az ő dicsőségére és felebarátaim javára éljek. Hogy a tőle eltévedt lelkeket hozzá vezethessem, hogy enyhíthessem a szenvedést… Mindehhez tőle kapok erőt és ötletet.
Mennyire van szükség szerzetesrendekre a 21. században?
A szerzetesrendeket mindig az adott kor ínségének orvoslására hívta életbe a jó Isten. Amennyiben láttatják az ínséget és küldetésükkel eléélik Isten megszentelő szeretetét, sokat tehetnek. Létükkel rámutatnak az isteni gazdagságra, szépségre, jóságra. Értéket vihetnek, kincsüket odaadják az embereknek.
A hivatásgondozást, lelkigondozást nagy feladatnak látom napjainkban. Az egy elcsatangolt lélekért is érdemes fáradozni.
Az interjú megjelent a Vasárnap 2023/27. számában
