Berobbant a nyár, az iskola véget ért, jöhet a vakáció. De hogyan építsük fel, hogy az gyermeknek-felnőttnek egyaránt jó legyen? Minden család más, másak a lehetőségei: van, ahol vannak nagyszülők, rokonok, van, ahol szűkösek a tárca engedte lehetőségek. A jó vakáció egyáltalán nem a pénztől függ! Hanem a szeretettől, amivel tervezik-szervezik, amivel fogadják a lehetőségeket. A Vasárnap Fókusz rovatának összeállításában az igazán fontos szempontokról olvashatnak, most Jánossi Imre írását.
Tény számomra, hogy mindenkinek mást jelent, mindenki másként azonosul vele érintettsége, nosztalgiakészsége, munkaköre vagy éppen életkora okán.
Bennem már csak emlék, miként vártuk az iskolapadok legalább kis idejű feledését, abban az illúzióban ringatva magunkat, hogy az bizony a tényleges szabadságunk kiváltása lesz. És részben így is történt.
Nosztalgiázom: jó volt várni. És ez volt benne a varázs: csalogatott, s mihelyt megkaptad, az apróbetűs lábjegyzetek felülkerekedtek benne. Mindennek ára volt: játszhattunk, ha segítettünk a mindennapok terheinek csökkentésében.
A világ sokat változott gyermekkorom óta: a poros utcák csak gyerekzsivaj-törte csendjét komor aszfalt és száguldás váltotta fel, a gyerekek zöme töretlenül piheni ki hosszas koránébredését, majd digitális barátkozások beszélgetéseibe bonyolódik, személyiséget épít a szociális szférákban, életviteli tanácsokat hallgat a lapozható videomegosztón. A hittanórák során csak úgy fürkészem a gyermekgondok sokadalmát: a celebvilág, a karrier, a pénz, a szülők munkamorálja… szinte alig sejlik fel bennük az álmodozás, a gondatlanság biztonsága, az ártatlan szerelmek. Olyan jó lenne vigyáznunk gyermekeinkre…
Hamarosan hatesztendős papságom ünneplem, ez az első lépcsőfok nagyon erősen vastagítja azokat a bizonyos kérdőjeleket, melyek helyén eddig sokszor három pont sorakozott. A vakáció is ekként avanzsált. Picit azt látom, hogy a fogyasztási kultúra ezt is bedarálta, és hatalmas szolgáltatói térré varázsolta. Ma a vakáció szavunk azt a lehetőségi időintervallumot jelenti, amit agyonpakoltunk fesztiválokkal, táborokkal, túrákkal, bármivel, ami tömegeket mozgathat és mozgat is. Eshetőség arra is, hogy legalább harmadában együtt legyen a család, és bepótolja a majdnem egyéves nevelés- és szeretethiányokat, melyeket külföldi munkák okoznak. Ebben az időszakban pótlunk, tökéletesítünk, foglalkoztatunk, túlköltünk, utazunk és közben folyamatosan azért dolgozunk, hogy mindent is megtehessünk és mindenhol is részt vegyünk. Természetesen szükség van foglalkoztatásra, bulikra, látványra és feltöltődésnek álcázott nyaralásokra is, de most ott tartok a saját életemben, hogy vajon mennyire színtere mindez az igaz találkozásnak, az emberségben való növekedésnek, a sérüléseknek, melyek alakítanak? Menyire igazi mindez? Eszméletlenül sok illúziót építünk magunkból, magunk köré, másoknak és akár elvitelre-eladva, azt hitetve el, hogy ez az igaz. Csak fontosnak hazudnak, és már el is hitted, hogy tényleg…
Érdekes: gyermekkoromban nem volt jellemző, hogy a templomok elnéptelenednek a nyári szünidő alatt, ma egyházi körökben is természetes ténymegállapítás, hogy: mindenki nyaral. Én örülök, hogy a jó Isten azért nem tesz így, mert ha a szeretetdinamika is elpihen, vajon mi lesz itt?
A vakáció ajándék, és célszerű lenne el is fogadnunk: kilépve az állandó foglalkoztatottság, a még többet és mindent akarunk tekervényeiből. Milyen szép lenne, ha a családok rácsodálkozásra tanítanák gyerekeiket életidegen táborok helyett, átordított buliéjszakák helyett pihentető álmunkból ébrednénk nagyszüleink segítéséhez, meghallgatásához.
A vakáció: élet. Ne megvenni akarjuk, kimaxolni, elhasználni. Élni kell. Másként: halottnak coach.
Jánossi Imre
Az írás megjelent a Vasárnap 2023/27-es számában a Fókusz rovat összeállítása részeként.