Gál László ma a gyulafehérvári főegyházmegye főtanfelügyelője, korábban a Gróf Majláth Gusztáv Károly Teológiai Líceum igazgatója volt. 2010. szeptember 25-én védte meg Az erdélyi katolikus felekezeti oktatás II. József idején című doktori dolgozatát a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem Római Katolikus Teológia Karán, tudományos irányítója Marton József egyháztörténész professzor volt. Csíkszentimrei, Székelyudvarhelyen volt tanár, innen hívták Gyulafehérvárra. Ottani tevékenységéről, iskolaszervezői, a hitoktatás fejlesztését szolgáló munkájáról kérdeztük.
Hogyan kerültél Gyulafehérvárra? Milyen megbízásaid voltak az évek során?
Hosszabb gyimesi és székelyudvarhelyi tanügyi ténykedést követően, 2002-ben jött a felkérés dr. Jakubinyi György érsek úrtól, hogy igazolnék át Gyulafehérvárra főegyházmegyei tanfelügyelőnek – főtanfelügyelő-helyettesnek. (Igaz, már előző év decemberében tudomásomra jutott a főhatóság elképzelése, de én remélni mertem, hogy hátha elfelejtik… – nem így történt.) Nem volt teljesen ismeretlen számomra a feladatkör, mert már udvarhelyi tanárkodásom idején is besegítettem a főegyházmegye tanügyi munkájába – érettségi (dogmatika és biblikum) tételek szerkesztése, módszertani tevékenységek, hittanárok nyári továbbképzése terén.
Udvarhelytől eléggé nehéz volt elszakadni, kifejezett ragaszkodást tapasztaltam a hittanos gyerekek, no meg az Orbán Balázs-iskolában éppen hetedikessé cseperedett osztályom tanulói részéről (akikkel nyolcadik osztályban is – igaz, távolról – tartottuk a kapcsolatot, sokszor biztattam őket telefonüzenetekben minél jobb tanulásra/viselkedésre, ha jött egy-egy üzenet az „általam elhagyott” osztálytól…).
Főegyházmegyei tanfelügyelőként megbízatásaim közé tartoztak az iskolai hitoktatói ellenőrzések (véglegesítő, majd később fokozati vizsgák kapcsán), a folyamatos irodai munka (hitoktatói jóváhagyások, iskolával, hitoktatással kapcsolatos felterjesztések stb.), kapcsolattartás a bukaresti tanügyminisztérium megfelelő osztályaival (kisebbségi oktatás, vallásoktatás, értékelő és vizsgáztató központ), a megyei tanfelügyelőségekkel, a katolikus teológiai líceumokkal és katolikus teológiai osztályokat működtető középiskolákkal, valamint a hitoktatókkal, a főegyházmegye plébániáival, melyeknek egy részét Horváth István főegyházmegyei főtanfelügyelővel közösen végeztük… Ugyancsak feladatom volt a külföldi kapcsolattartás a hitoktatás, valamint a pályázati lehetőségek terén (Apáczai Alapítvány, Renovabis, majd később a Bethlen Gábor Alap, Emberi Erőforrások Minisztériuma – ELTE stb.).
Milyen volt a szórványban élni? Sok időt éltél ott, megszoktad, megszeretted?
Az udvarhelyi tömbmagyarság és iskola-anyavárosi viszonyok után sok ismerősöm „“nehezményezte” (hogy szépen fejezzem ki magam) „belső emigrációba” vonulásomat. Négy évig kimondottan az érsekség tanügyi osztályának keretében működtem, mely időszak lehetőséget kínált a doktori tézisemhez szükséges levéltári kutatásokhoz is. Nem lévén „helyspecifikus”, könnyen ment a fehérvári beilleszkedésem, s hamarosan meg is szerettem a várost. Nyilván ebben segített román nyelvtudásom, mely nélkül elképzelhetetlen lett volna a társadalmi létezés egy hajdanán magyar többségű városban, amelyben napjainkra a 77 ezres összlakosság – alig 1,5 százaléka vallja magát magyarnak… Ezzel egyidejűleg nagyon meglazult a nemzeti(ségi) öntudat is, helyét – sokak esetében – átvette az asszimiláció készség, s ennek szomorú tragikumát különösen iskolaigazgatói, magyar tannyelvű iskolát szervezői minőségemben tapasztalhattam meg közvetlenül…
Egyébként nagyon sok becsületes, emberséges, segítőkész román ismerőst szereztem – mind a munkatársak, tanügyi és adminisztrációs hivatalosságok, mind a szomszédok közül. Egyszóval: Gyulafehérvár – annak ellenére, hogy magyar szót ritkán hallani benne – szeretetre méltó, kedves város…
Fő munkád az iskola volt, ahol rengeteg emberrel, diákkal dolgoztál, lett 1–8. osztály… Mesélj erről a korszakról, a legfontosabb fordulópontokról! Milyen iskolát találtál s milyet adtál át?
Mint már említettem, amikor az iskolát átvettem Jakubinyi érsek úr indítványozására, már négyéves fehérvári tapasztalattal rendelkeztem, s lényegében visszakerültem az állami tanügy kötelékébe (igaz, a tituláris katedrámat még 2015-ig Udvarhelyen tartották; az volt az elképzelésem, hogy előbb-utóbb csak visszaigazolok…).
2006-ban mindössze négy líceumi osztály tartozott az akkor már a 20. század első felének nagy iskolaépítő-ifjúságkedvelő püspökének nevét viselő iskolához. Egy évre rá igény formálódott a város magyar szülői részéről, hogy a Káritász által működtetett magánóvodát vegyük át a GMGK kötelékébe. Ez meg is történt 2007-ben, de rá egy évre már elemibe iratkozó óvodásaink arra indítottak, hogy első osztály indítását kérjem a tanfelügyelőségtől. Az akkori főtanfelügyelő azt indítványozta, hogy vegyük át az óváros egyik iskolájában működő – összesen 13 tanulót számláló – elemi magyar tagozatot… Én meg azt indítványoztam, hogy akkor vegyük át az egész magyar tagozatot, a gimnáziumival együtt, melynek már nem volt V. osztálya, nem lévén megfelelő korosztályú gyerek… Így történt, hogy a GMGK kiegészült minden tagozattal – óvodától líceummal bezárólag. Fontos volt ez a lépés, mert így lehetett az iskola önálló jogi személyiség, nem pedig valamely líceum struktúrája… Az általános iskolai tagozatok helyszínéül pedig az érsekség által éppen az ekkorra teljesen restaurált „kamarai ház” szolgált, melynek tantermeiben modern, jól felszerelt tanintézményt lehetett idővel berendezni.
Ebben az időszakban (2006–2007-ben) nyílt alkalom egy biológia–fizika–kémia laboratórium berendezésének beszerzésére, mely hiánypótló volt, s melynek értéke mai pénzben 80 ezer lejt tesz ki. Az újonnan restaurált épületben hozhattuk létre ezt a „trifunkcionális” laboratóriumot a minőségi oktatást elősegítendő. Ugyanakkor nagy figyelmet fordítottunk a meglévő informatikai laboratórium felújítására – hiszen jelenünkben szédületes gyorsasággal avulnak el a digitális berendezések, mindig frissíteni kell azokat… s nem csak azt. Minden tantermet okos táblákkal, audiovizuális berendezésekkel szereltünk fel – a hatékonyabb oktatás érdekében és reményében…
Lévén a GMGK a főegyházmegye egyetlen olyan teológiai líceuma, amely biztosítja a fakultatív kántorképzést is, állandó jelleggel újítottuk, fejlesztettük a zenei eszközökkel való ellátottságot: szintetizátorokkal, pianínókkal és orgonával szereltük fel az iskola kápolnáját… Mindezek a Gyulafehérvári Római Katolikus Érsekség, a Renovabis, valamint a Bethlen Gábor Alap, a budapesti Emberi Erőforrások Minisztériuma, számos önzetlen adakozó jóvoltából valósulhattak meg, lelkiismeretesen tevékenykedő munkatársak közreműködésével (neveket nem sorolok fel, nehogy valakit is kihagyjak…).
Sok generációt tanítottál, mik a tapasztalataid? Milyen tanulságokat fogalmaznál meg? Mit csinálnál másképp?
Közel negyven év telt el a katedra „túlsó oldalán”, éppen elég a tapasztalatgyűjtéshez. Az „újabb időkig” (el egészen a kilencvenes évek közepéig) népes osztályokkal működtek az iskolák, de – mintegy huszonöt éve – fokozatos és folyamatos a létszámcsökkenés a tanulók körében… Ennek okait mindannyian tudjuk. Az udvarhelyi példát említeném ebből az időszakból: tízéves ottani működésem kezdetén az Orbán Balázs iskolában 1200-at is meghaladta a tanulólétszám, ez 2002-re kevesebb mint felére esett vissza… Ezt a csökkenést a „tömb” könnyebben átvészelte, azonban nem így történt a szórványban, ahol nagyon kérdésessé vált számos iskola léte… Mint már említettem, amikor a gyulafehérvári „mélyszórványban” szembesültem az iskolavezetéssel és iskolaszervezéssel (2006-ban), a magyar tannyelvű iskolát mentendő, a meglévő Gróf Majláth Gusztáv Károly Kisszeminárium tagozatosításába kezdtünk, így lettek óvodától nyolcadikkal bezárólag kisebb létszámú csoportjaink, a meglévő líceumi osztályok mellett.
A székelyföldiekétől eltérően, a szórványban másféle nyelvi gondok vannak: erősen érződik a román környezeti hatás, s olykor jó, ha a gyerekek a magyar (anya)nyelvet „konyhanyelvi” szinten ismerik/beszélik. Természetesen más kell legyen a szórványban a nyelv- és irodalomtanítás, bizonyos „pluszokkal” (szókészlet gazdagítása, több beszédgyakorlat, helyes kiejtés és szórend…) kiegészítve, ami a szaktanár részéről többlet-erőfeszítést igényel. Ezen nehézség ellenére több esetben szépen teljesítettek tanulóink a regionális és országos magyar nyelv és irodalom versenyeken, olimpiákon. Míg a helyi és a Fehérvár környéki tanulóink esetében a román nyelvvel nem volt gond, addig ennél több adódott e téren a székelyföldi licistáinknál, akik eléggé gyengén beszélték a nyelvet (de olyan is akadt, hogy egyáltalán nem tudott románul…), s őket kellett négy év alatt annyira „felfejleszteni”, hogy ne legyen problémájuk az érettségin… Számomra is mindig rendkívüli öröm volt, ha ezt sikerült jónéhányuknál elérni, s az is nagy öröm volt, ha – a kilencedikbe jelentkezők közül – egyre nagyobb számban voltak felkészült/felkészített, okos, intelligens, jó magaviseletű, ének-zeneileg is tehetséges(!) gyerekek…
Számomra a tanítás mindig is öröm volt, szerettem tanítani (bármelyik szakomat)! Gyulafehérváron kimondottan katolikus szaktantárgyakat oktattam, a biológia és földrajz interdiszciplináris jelleggel egészítette ki az óráimat…, s nagyon nem szerettem, ha sürgős aláírás vagy egyéb hivatalosság látogatása miatt megzavartak… Úgy érzem, a dolgomat elvégeztem… – s hogy mit tennék másként? Lennének ötleteim, de már tárgytalan!
Kolléga is sokféle volt, milyen tapasztalataid vannak?
Annak ellenére, hogy mélyszórványról van szó, ahol a magyarul tanuló gyerekek száma is egyre kevesebb, a szaktanári ellátottsággal sosem volt gond, mindig meg lehetett oldani a káderkérdést. Nagy segítségünkre volt ebben a nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégium igazgatója – Szőcs Ildikó –, valamint néhány tanára, óvó-tanítónője, akár nyugdíjasként is.
A tantestület tagjai jól felkészült pedagógusok, többségük tituláris, I-es fokozattal rendelkező. Sőt, már olyan kollégánk is van, aki kitűnő tanítványunk volt, s tanárként jött vissza a GMGK-ba… Külön kiemelném az ének-zene oktatást, melyet nagyszerű szakemberekkel sikerült igazgatóságom idején megoldani (Geréd Vilmos, Farkas László, és legutóbb Schneider Norbert Arnold – aki a nagyváradi zeneiskolából igazolt át Gyulafehérvárra), mivel ez elsőrendű a líceumban – „kántoriskolában” – az opcionális kántorképzés, azaz a kántorutánpótlás tekintetében.
Hogy lehet ma papi hivatást ébreszteni, alakítani?
Személyes példával, korrekt életvitellel, következetességgel, élő és tevékeny hittel… – melyek adottak voltak a líceumi évek alatt a lelki vezetők, iskolaprefektusok részéről. Ehhez járult hozzá a kötött, lelki vonatkozásokban bővelkedő program, a székesegyház, érsekség, teológia közelsége is. Olykor ez bizonyos erőfeszítést is kért a diákoktól, mely nem mindig volt tetszetős, de a végzőseink túlnyomó többsége – ha nyomban nem is, de néhány év távlatából – számos esetben megfogalmazták, hogy szívesen visszajönnének, ha lehetne. Természetesen a hivatáshoz megfelelő nyitottságú, neveltetésű, elhatározású, hitű, elméleti felkészültségű, lelki erősségű stb. ifjúra van szükség. Kedves emlék: amikor átvettem az iskola vezetését, XI. osztályban tettem fel a kérdést: ki érzi úgy, hogy hivatása van? Az egyik fiú (F.B.) azt mondta, hogy neki nem hivatása, hanem küldetése van… „Édesapám küldött ebbe az iskolába, és én jöttem.” Nem lett ugyan pap belőle, de egyetemet végzett, ügyesen elrendeződött a világban. Nem föltétlenül kell egy nyolcadikos korú kamasznak eleve úgy nyilatkoznia, hogy hivatása van, hiszen egyedfejlődése folyamatos változást hoz magával. Ennek során megerősödhet vagy teljesen eltűnhet az eredeti elhatározás. Más esetben éppen a GMGK-ban töltött évek hozták/hozhatják meg a hivatásérzetet…
A hitoktatás terén hogy látod az elért eredményeket? Hogy dolgoztál együtt a hitoktatókkal? Mit sikerült elérni, fejleszteni? Milyen ma a hitoktatás az iskolában/plébánián? Merre látod az irányt e téren, mire kellene ma odafigyelni?
A ’89-es fordulat nagy lehetőséget jelentett az iskolai hitoktatás bevezetése és megerősödése terén, melyben rendkívül fontos szerepe volt Marton József professzor úrnak, aki fáradságot nem ismerve szervezte a hitoktatók képzését, módszertani felkészítését, a szükséges tankönyvek előteremtését… A kilencvenes évek elején majdhogynem nulláról kellett indulni, számos ideológiai ellenállásba is ütközött a hittan tantervbe vétele, a hitoktatóknak teljes jogú tanerőkként történő elfogadása, mely fokozatosan – mondhatni megnyugtatóan – rendeződött napjainkra. Ez nyilván nem azt jelenti, hogy minden eszményi e tekintetben, de nem reménytelen a helyzet. Sok és állandó munka vár a jelenlegi és leendő hittanárokra. Fontos lenne a jobb kezdeményezőkészség, az el nem kényelmesedés, az aktívabb jelenlét a hitoktatás szervezésében és megvalósításában, a módszertani foglalkozásokon, a továbbképzőkön való aktív részvétel… Jobb odafigyelés a szakmai és kollegiális kapcsolattartásra, gyakorlatiasabb kihasználása a modern technikának az oktatásban történő felhasználásra, több törődés a „hitoktatottakkal” – az ő bevonzásuk a fejlettségi szintüknek megfelelő lelki-liturgikus tevékenységekbe, állandó és harmonikus kapcsolattartás a helyi egyház képviselőivel… – mind-mind elsőrendű feladata kell(ene) legyen a hitoktatóinknak. Hiszen a hitoktatás nem „mesterség”, hanem hivatás!
Nagyon sok tevékeny hitoktató működik iskoláinkban, akik értékes tapasztalatokra tettek szert az évek során, akik megtanultak sikerrel védekezni a „kiégéssel” szemben, akik képesek mindig megújulni, s az újat gyakorlatba is ültetni rohanó és erkölcsileg erősen meglódult világunkban. Ők azok, akik – a pályára lépők számára – követendő példával járnak elöl, s akik szívvel-lélekkel vállalják a hitoktatás jelentette kihívásokat…
A tanfelügyelőség maradt a tied, mivel fogsz ezután foglalkozni, milyen terveid vannak?
Az idő megállíthatatlan, s jó, ha pályafutásunk végén elérjük a „nyugalmasabb”, stresszmenteseb állapotot… Igen, az iskolaigazgatást átadtam volt prefektusunknak, Farkas Ervinnek, sikerkívánatok kíséretében, természetesen biztosítva őt segítségemről – tőlem telhetően, amennyiben erre szükség adódik.
Maradt a tanfelügyelet: Kovács Gergely érsek úr kinevezett főegyházmegyei főtanfelügyelőnek, mely bizalmat ezúton is köszönök. Végzem tehát tovább azt a tevékenységet, mely a hitoktatást érintő tanfelügyelethez tartozik, s mely feltételezi a szakminisztériummal, a megyei tanfelügyelőségekkel, teológiai líceumokkal és tagozatokkal, kerületi módszertanosokkal, hitoktatókkal történő kapcsolattartást, együtt gondolkodást és együttműködést – Isten segítségének kérésével…
Az interjú megjelent a Vasárnap 2023/25-ös és 26-os számaiban.
