A kolozsvári Szent Mihály-templomban Kovács Gergely gyulafehérvári érsek és a Babeș-Bolyai Tudományegyetem Római Katolikus Teológia Kara, valamint a gyulafehérvári papi szeminárium paptanárai által bemutatott hálaadó szentmise keretében búcsúztak el a kar alapképzést és magiszteri tanulmányokat végzett hallgatói.
Június 24-én, szombaton délelőtt 11 órakor a padokban jelen voltak világi tanáraik, a kar adminisztratív munkát végző tagjai, szüleik, rokonaik és barátaik. A diákok tanáraikkal együtt ünnepélyesen bevonulva foglalták el az első padsorokat.
A szentmise főcelebránsa, Kovács Gergely érsek a hála, hálaadás témáját emelte ki, hiszen a szentmise végén Te Deumot énekelve fejezték ki a végzettek hálájukat az egyetemi évekért. A főpásztor a Te Deumot a hála és a dicsőítés alkalmának nevezte, majd a nap szentjére, Keresztelő Szent Jánosra utalva kiemelte: ő tudta, hogy az Úr van vele, és ezért a legvégsőkig elment. Az Úr ma is bőkezűen osztja a kegyelmet, ma is velünk van. Vége ugyan a tanévnek, a tanulmányi éveknek, de a házifeladat adva van, a kérdés pedig az: mi meddig megyünk el Jézusért? Arra biztatta a jövendő hitoktatókat, pasztorális munkatársakat: a hitigazságokat hűen kell megélni, egységben az egyházzal, szóban és tettel egyaránt bizonyságot kell tenni, hűen az Úrhoz, kifejezni, amit a szentmise végén énekelünk: Téged, Isten, dicsérünk!
A szentmise végén ünnepélyesen szólt a Te Deum, a Márton Áron szentté avatásáért felhangzó ima, majd következett a ballagási ünnepség.
Elsőként Diósi Dávid dékán szólt a végzettekhez: Ite missa est, a szentmise véget ért, menjetek, küldetésetek van, erre a mondatra fűzte fel mondandóját, A missa, szentmise szónak a misszióval való összefüggésének tudatában kell minden szentmise után visszamenni mindennapi dolgaink közé, de amely mondat a ballagáskor igazi ünnepélyességgel szól, jelezve, hogy valóban, keresztényként, teológiát tanult felelős hívőkként, egyházi munkatársakként Krisztus küldetésében járunk. Aki a szemetekbe néz, Krisztust kell látnia, és általa az Atyát, mondta a dékán, és tovább biztatta a fiatalokat, tegyék kézzelfoghatóvá Krisztust. Ez a feladat, s ezt szeretetben, a küldetéstudat erejében kell tenni, tudva azt is, Krisztus ikonjaiként törekedni kell Istent itt és most jelenvalóvá tenni, az arcunkon. (A teljes beszédet az összeállítás végén olvashatják.)
Holló László évfolyamfelelős tanár utoljára buzdította a diákjait, majd Hegedüs Rita az alapképzést végzettek nevében, Jánó Kinga pedig a magiszterit végzettek képviselőjeként idézte fel az elmúlt évek tanulságait, kedves emlékeit. A végzetteket Kászoni Tamás, illetve Gagiu Barbara búcsúztatta. Ezután a tanárokat szólították a diákok, virággal köszönve meg minden munkájukat, figyelmüket; majd őket szólították a dékán elé, hogy a tanulmányaik lezárását igazoló diplomát átvegyék, végül, ahogyan ez mostanában szokás, a kalapokat feldobva jelezték, hogy vége a tanulással töltött nehéz éveknek. Hogy mi következik számukra, pontosan nem tudhatják, de bármi legyen is, ahhoz Isten adjon erőt, kitartást és lelkesedést!
Diósi Dávid dékán: Ite, missa est! Minden szentmise végén elhangzik ez a felkiáltás. Mégis, amikor a mai – ballagási – szentmisén felhangzott ez az akklamáció különös, sajátos és életre szóló jelentéssel bírt. S habár ez a rövid latin nyelvű elbocsájtó formula rengeteg fordítási lehetőséget kínál fel, bátran fordíthatjuk úgy is: Menjetek, küldetésetek van. Sőt, mivel az itt elhangzó missa kifejezés, valójában a missio főnév későlatin változata, amikor előszeretettel helyettesítették az szóvégi -io-t a hosszú a-val, jelentése számotokra – ballagó diákok számára – még sokatmondóbb: menjetek, (mától kezdve) misszióban vagytok. Misszióban, küldetésben vegytok. Krisztus meghívására az egyház küld titeket övéi közé, hogy megjelenítsétek azt, aki mindannyiunk Teremtője, Formálója és Éltetője. Krisztus arcai vagytok az emberek között. Amint engem küldött az Atya, úgy küldelek én is titeket” (Jn 20,21) – mondja Krisztus. Aki arcotokat látja és aki szemetekbe néz, annak Krisztus kell látnia, aki pedig Krisztus látja, az a Szentlélek erejében az Atyát szemléli, hisz Aki engem lát, látja az Atyát (Jn 14,9). Igen, a ti beszédetek, magaviseletek, vigaszotok, jelenlétetek, érintésetek, lényegében minden megnyilvánulásotok e misszió része. Kézzelfoghatóvá tenni Krisztust övéi között. Ezért, amikor majd egy kis gyereknek az iskolában hitünk mély titkait magyarázod tedd ezt krisztusi szeretettel és türelemmel – küldetési tudatod erejében. Amikor majd egy gyászoló ember oldalán vigaszt nyújtasz, tedd ezt krisztusi szeretettel és türelemmel – küldetési tudatod erejében. Amikor egy munkatársad oldalán állsz, állj ott és cselekedj ott krisztusi szeretettel és türelemmel – küldetési tudatod erejében. Tehát itt a dolog világos. Nem saját képetekre és hasonlóságotokra, kell formáljátok az embereket, a közösséget – hiszen ti magatok is, akárcsak bármelyikünk, Krisztus arcának egy lehetséges variációja, egy személyes arcéllel rendelkező megjelenítései vagytok, vagyunk. Krisztus a prototípus. Jómagunk is arra kell törekedjünk egész életünk folyamán, hogy Krisztus minél szebb ikonjaivá váljunk a körülöttünk lévők számára, másokat pedig úgyszintén arra kell segítenünk és serkentenünk, hogy ők is Krisztus arcát fessék meg életterük vásznán életükkel. Ne felejtsük soha el: Minden arc Isten ikonja, az Örökkévaló „megszelídülése” az időben. Az ember arca Isten trónja. Rajta a Teremtő helyet foglalva te remtményét – a föld fiát – keresi: „Ádám! Hol vagy?” (Ter 3,9) Arcán isteni arcát felragyogtatva minden emberfiát eredetére és rendeltetésére emlékezteti. A föld fia „földműves”, azaz kultúrát létrehívó személy. Arcán Isten arca parázslik, rajta a Teremtő féltő, törődő és megszólító szeretete lángol. Mindezek ellenére az emberi arc „ég, de nem ég el” (Kiv 3,2). Isten még csak „le sem éget”! Arcunk sokkal inkább ikonográfiailag mesél. Egy szebb, valóbb világról regél, egy egészen más kultúra világáról, amelynek lényege nem az, hogy időben és térben „messze van”, hanem az, hogy most akar jelenvalóvá válni. Hol? Arcomon, arcodon! Lehet-e szebb „időtöltésünk” embertársunk égő, de el nem égő ikonarcának kíváncsi szemlélésénél? Lehet-e tapintatosabb és illőbb magatartásformánk fürkészésünkben, keresésünkben, mint az, ami hajdanán Mózesé volt, amikor az égő csipke- bokorral „találkozott”? „Odamegyek és megnézem ezt a különös jelenséget: hadd lássam, miért nem ég el?” (Kiv 3,3) Az Úr válasza számunkra is megfontolandó: „Ne közelíts! Vedd le sarudat a lábadról, mert a hely, ahol állsz, szent föld.” (Kiv 3,5) Embertársunk arca szent „föld”, Isten jelenvalóságával megszentelt „föld”. Kedves ballagó diákok, kívánhatok-e szebbet, jobbat, nemesebbet, mint azt, hogy embertársaitokban Krisztus arcát keressétek és ugyanakkor éljetek úgy – küldetésetek tudatában – hogy arcotokon mindannyian az Úr arcát ismerjék fel.
