A csíksomlyói pünkösdi búcsúra időzítve jelent meg Mohay Tamás néprajzkutató A csíksomlyói kegyhely és búcsújárás – Diktatúra, rendszerváltás, modernizáció című könyve a L’Harmattan kiadó gondozásában. A kommunista diktatúra évtizedeit, a vallási elnyomásnak a csíksomlyói búcsúra gyakorolt hatásait új források alapján, átfogóan vizsgáló mű jól illeszkedik a szerző Csíksomlyóról szóló munkásságába. Mohay Tamás (1959) az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kara (ELTE BTK) Néprajzi Intézetének egyetemi tanára, a Magyar Tudományos Akadémia doktora, a Magyar Érdemrend tisztikeresztjével kitüntetett néprajzkutató. Írásaiban a paraszti gazdálkodással és társadalommal, Erdély és az Alföld néprajzával, élettörténetekkel, forrásszövegekkel, a népi vallásossággal foglalkozik. Számos tanulmánya és népszerűsítő írása jelent meg Csíksomlyóról. A kötet megrendelhető a L’Harmattan kiadó honlapján.
Régmúlt
Korábbi munkáiban a csíksomlyói búcsú kialakulásának korabeli történetével is mélyrehatóan foglalkozott. Ön szerint mi az, amit a búcsú eredettörténetében történeti tényként kezelhetünk, és mi az, ami csak rárakódott az idő során?
Történeti tényekből egyszerre ismerünk sokat és keveset. Biztos, hogy az egész Székelyföld és benne a csíki régió is a középkorban már keresztény volt – régészek megtalálták néhány Árpád-kori templom alapfalát –, ám alig tudunk valamit arról, hogyan történt a hittérítés. A 14. századi pápai tizedjegyzékekben már csaknem minden ma ismert csíki település plébániával szerepel – de nem tudunk semmit a vallás gyakorlásáról: nem maradtak fenn tárgyi emlékek, írások (ahogy azt nyugatabbi keresztény országokban látjuk). Az 1440-es években Csíksomlyón már építkeztek a ferencesek – de nem tudjuk, mióta lehettek már ott. Száz év múlva felborult az addig stabil vallási és politikai helyzet.
A szétszakadt királyság keleti része százötven évre a török birodalom vazallus fejedelemsége lett, gyorsan elterjedtek az új hitvallások, erős tagolódást látunk jogi állapotok, kiváltságok, nációk és nyelvek szerint is. Senkinek (a népeknek, a vezetőknek, a töröknek) sem volt érdeke a nyelvi, vallási, politikai, etnikai feszültségek szítása, mert ha ilyesmi történt, az mindig vérontással járt, és az uralomváltás veszélyét hordozta. Csíkban, és csak itt, a katolikus hitvallástól sosem tértek el, megmaradtak őseik hitében. Nem tudjuk, hogyan és miért alakult ez így. Megpróbáltak itt is működni új prédikátorok? Vagy sosem voltak annyian, hogy ide is jutott volna belőlük? Esetleg csak elkergették őket? A 16–17. században egész Nyugat-Európa tele volt véres vallási leszámolásokkal, vallásháborúkkal: mi örülhetünk, hogy a Kárpát-medencében ilyesmi nem volt. A 18. században a csíkiak már igencsak büszkék lehettek a hithűségükre. Noha katolikus uralkodóház ült a trónon, történelmi trauma volt a székelységnek, közelebbről a katolikus Csíknak Madéfalva: ma úgy mondhatnánk, erős lojalitáskonfliktus keletkezett. A történet a hargitai csatáról (melyet először 1777-ben írtak le) a büszke örömnek és a „valamikor csak azért is mi győztünk” érzésének a kifejezése. Kőváry László kifejezésével olyan „történelmi rege”, amelynek igazsága nem a történeti valóságában, hanem a közösséget teremtő és kifejező kohéziós erejében van. Ezt nem szabad lebecsülni, sokat ér.
A diktatúra évei
Frissen megjelent könyvében a román kommunista diktatúra búcsúra gyakorolt hatását is vizsgálja. Hogyan változott meg a vizsgált időszakban a csíksomlyói búcsújárás? Hogyan éltek tovább az évszázados hagyományok a korlátozások és tiltások időszakában?
A búcsújárás elválaszthatatlanul kötődik a ferences kegyhelyhez, az pedig az egész rendtartományhoz, az egyházüldözéshez és a kommunista diktatúrához. Ezért éreztem szükségét ezekkel együttesen foglalkozni. Ezekről a fontos témákról eddig nem született átfogó munka, a mostani könyvemben három fejezet nyolcvan oldalon kifejezetten ezt tárgyalja. A korszak elején terrorisztikus volt az elnyomás, minden püspököt sorra letartóztattak, a szerzeteseket internálták. Természetesen nemcsak a teljes egyházi intézményrendszert (iskolákat, egyesületeket) számolták fel, hanem a „civil” autonómiákat is, főként a megélhetés önállóságát biztosító földbirtokviszonyokat paraszti és nem paraszti régetekben egyaránt.
Az emberek persze nem hagyták eltántorítani magukat a hittől, vallástól, templomtól és a saját ünnepeiktől, még ha sokan meg is tántorodtak. Igen: ahogy lehetett, úgy mentek Somlyóra is. Ha túl kevés volt a gyóntató, mert nem volt szabad odahívni őket, sorban álltak; ha lobogóval nem lehetett kikerülni, kis csoportokban anélkül is mentek; az atyák pedig éjszakára is nyitva tartották a templomot, hogy az emberek virrasztva imádkozhassanak. A Securitate és a milícia meg a szemét tartotta nyitva, nehogy bármi felbolyduljon; aztán ellenőrizték a szentbeszédeket, és megfélemlítették, akit kellett. Előtérbe kerültek a „vallási önellátás” formái, amit a vallási néprajzban és vallástudományban paraliturgikus gyakorlatoknak nevezünk. Papi vezetés nélkül is lehet imádkozni, énekelni, egymástól énekeket tanulni, lehet a felkelő napban a Szentlelket meglátni és átélni a nagybetűs Szenttel való bensőséges lelki találkozást, egymást jól ismerő emberek biztonságos közösségében. Tegyük hozzá, hogy a hagyományok a megelőző évszázadokban is változtak: Mailáth püspök például 1908-ban betiltotta a szombat délutáni és a vasárnap hajnali körmeneteket (igen bizony, addig kettő volt), hogy többet ne forduljon elő erőszakos rendbontás. Majd csak 1922-ben indult újra a kikerülés, de már csak szombat délután, a nagymise után.
1985-ben, amikor először vett részt a csíksomlyói pünkösdi búcsún, saját bőrén is megtapasztalhatta a román hatóságok „vendégszeretetét”, elvették jegyzeteit, felvételeit. Mi történt pontosan? Ez hogyan illeszkedik a korabeli valósághoz?
Csupán annyi történt, hogy vasárnap délután a milicisták igazoltattak. Ez már nem először történt meg: akkor azért lehettem gyanús számukra, mert amikor messzebbről megláttam őket, megfordultam. Bekísértek az árvaházba (ott volt helyiségük), faggattak, hogy hol szálltam meg, ki küldött, emlegették „Péter bácsi”-t. Persze tudtam, hogy Domokos Pál Péterről van szó (őt történetesen valóban ismertem, pár évvel korábban ő adott címeket Gyimesbe). Nem adtam ki senkit, cserébe megszabadítottak az aznap exponált két-három tekercs filmemtől, magnószalagomtól, és – fájdalom – a füzetemtől, benne a beszélgetések jegyzeteivel, nevekkel. Főként amiatt aggódtam, nem esik-e bajuk azoknak, akik ott fel voltak írva. Nyár végén visszamentem, felkerestem némelyiküket, és megnyugodhattam.
Ilyen zaklatást nagyon sokan átéltek azokban az években, évtizedekben. Sok éve kellett már bujkálni, ha ismerősöknél szálltunk meg, mert ezt büntették, és sosem lehetett tudni, a szomszédok közül ki jelent. Én is töltöttem el egy hetet korábban Kolozsvárott úgy, hogy minden este máshoz mentünk, és kora reggel távoztunk. A milíciával is volt már találkozásom, tudtam, milyen az, amikor civil követőt vagy túlságosan is közvetlen érdeklődő alkalmi kérdezősködőt kell hárítani. Amikor Somlyón kiengedtek, csak késő este mertem visszamenni a barátomhoz (aki azóta sajnos már nem él), addig meg kóboroltam itt-ott, beültem a templomba, a falu szélén néhány órára vándorcigányokhoz csatlakoztam. Noha marasztaltak, még az éjjel lementem Brassóba; ennek köszönhetek egy pünkösdhétfői szép liturgiát a Fekete templomban. A határon is alaposan átforgattak, keresték a többi filmet, szalagot, de azok jó helyen voltak: egy ismerős már áthozta őket Budapestre.
Sokáig egyetlen ferences sem működhetett Csíksomlyón, majd 1957-től 13 évig Daczó Lukács páter volt az egyetlen szerzetes. Milyen szerepe volt neki abban, hogy Csíksomlyó megmaradt a búcsújárás szent helyének?
Lukács atya okos, diplomatikus és óvatos ember volt. Maga is le volt tartóztatva 1949-ben, de pár hét után kiengedték, és nem zárták börtönbe. Évekig volt internálva Máriaradnán és Esztelneken. Voltaképp csak ezekben az években élhetett ferences közösségben, utána évtizedekig csak magányos lelkipásztor volt. Csíksomlyóra 1957-ben kerülhetett és 1970-ig működött ott, akkor cserélt helyet Écsy Jánossal, a későbbi tartományfőnökkel. Egyetlen szobát hagytak meg neki, az épületet szakiskola használta, sokat küszködött a rakoncátlan gyerekekkel és a rongálásaikkal. Minden vasárnap és ünnepnap prédikált, és neki kellett gyóntatni, keresztelni, ha kellett, esketni, hitoktatni. Gondja volt a templomra, rendbe szedte, ami el volt hanyagolva, például a világítást, hangosítást, szellőzést, takarította a kegyszobrot, felújíttatta a kálvária kőkeresztjeit, megcsináltatta a Szent Antal-kápolna tönkrement tetejét.
Rendszeresen vezette a feljegyzéseit, és úgy el tudta rejteni őket, hogy sosem kobozták el. Nagyon sokat levelezett a püspökséggel, folyamodványokat írt a helyi párt- és állami vezetőknek is, és gondosan eltette a másolatokat. Micsoda forrásanyag ez ma! Felismerte, hogy 1968 után, a megyésítést követően ki lehet használni a hivatalosság új törekvéseit a turisztikai vonzerő fejlesztésére. Évtizedek után elsőként csináltatott képeslapokat a templomról, és titokban maga is fényképezett. Persze rendszeresen kellett fogadnia a kultuszinspektorokat, akik sokat kíváncsiskodtak. A ferences öltözetét nem volt szabad hordania, reverendája nem volt, tehát egy feketére festett habitust öltött magára. Sokan köszönhetik neki a hitüket, az egyházhoz tartozásukat, sőt még a papi hivatásukat is. Erről Pál József Csaba temesvári püspök is beszélt a páter halála után. A búcsúban Lukács atyának annyi dolga volt, hogy azt sem tudta, hová kapjon. Nagy dolog volt, hogy egy idő után már elnézték neki, ha gyóntató papokat hívott. Így aztán sem a virrasztást, sem a napvárást nem látta, csak sok év múlva kapott a fejéhez: ha ő tudta volna, mi minden zajlik „nélküle” a köznép vallási életében.
A rendszerváltást követően mi az, ami folytatódott, és mi az, ami újjáalakult?
1990-ben sokkal többen jöttek Somlyóra, mint korábban bármikor. Ez nemcsak alkalmi gyülekezésnek bizonyult, hanem azóta is így van. Néhány év után az atyák látták, hogy a korábbi szervezést és rendet át kell alakítani. Lehetetlen megtartani a nagy kikerülést, mert nincs hol felsorakozni, nem lehet a templomban és a templomkertben tartani a nagymisét, mert ott sem férnek el. Nem lehet a csoportokat és keresztaljákat a hagyományoknak megfelelően köszönteni, alig lehet megoldani a gyóntatást, nem lehet arra számítani, hogy mindenki feljut a kegyszoborhoz, vagy akár csak bejut a templomba.
Ezért vitték ki 1993-ban a nagymisét a hegy nyergébe, majd építtettek ott oltárt. Ennyi embernek például vízre és mellékhelyiségekre meg egészségügyre, biztonságra, táplálékra is szüksége van. Valamit kezdeni kellett az új helyzettel, sokkal több városi szervezettel kellett együttműködést kialakítani. Közben a rendház csak évek alatt, fokról fokra került a rend birtokába, rendezni kellett, melyik terület valójában kié. Korábban ritkaság volt, hogy a búcsúba főpapok is jönnek, és még inkább, hogy külországból, Magyarországról, sőt, hogy pápai nunciust is fogadni kell. Egy darabig igyekeztek, hogy maguk szállásolják el az egyházi előkelőségeket. Ami folytatódott: a fő cél Szűz Mária tisztelete, a lényeg a közös imádság, éneklés, virrasztás, együttlét. A liturgia, a szentségek vétele nem szorulhat a második-harmadik helyre. A búcsú a találkozás alkalma, de ahogy régen sem, manapság sem ez a „célja”, hanem inkább a következménye. A búcsú katolikus ünnep, aki más felekezetű, az is erre jön, ha a szíve ide húzza. Nincsenek más vallású, más nyelvű istentiszteletek.
Vallási esemény és/vagy zarándokturizmus
Könyvében azt írja, hogy a somlyói búcsú térhasználata kiemelt figyelmet érdemel, mert a térszerkezete sokrétű, többszintű. Miben áll ez?
Valóban, az egyik első tanulmányomat éppen a búcsú térszerkezetéről írtam még 1996-ban. Ha a kegyszobortól indulunk, a szentélyen és a templomon, a sekrestyén, a kóruson, a rendházon, annak udvarán és folyosóin túl ott van a templomkert. Ez még nem különös, ezek minden kegyhelyen megvannak. Itt ezekhez csatlakozik a Kissomlyó-hegy, a tetején a Salvator és a Szenvedő kápolnával és a remete házával, az oldalában a Szent Antal-kápolnával. Fölötte magasodik a Nagysomlyó-hegy, rajta kilátó, sokáig ott a búcsú napjaiban nemzeti lobogó lengett. A búcsú tágabb teréhez tartozik még a csobotfalvi Szent Péter-templom, a csángó mise helyszíne is. Mindezek a terek a térszint magasságában is eltérnek: fentről az egész medencét belátni, a szemhatáron a Hargita egész vonulata látszik. A búcsús tekintet szinte egész Alcsíkot átfoghatja: könnyű felsóhajtani, igen, ez a mi földünk, a mi hazánk. És a székelyekkel együtt ezt az is magáénak érezheti, aki száz kilométerekről zarándokolt ide.
Hogyan keveredik és/vagy válik szét a vallási esemény és a zarándokturizmus Csíksomlyón? Miért mondják Csíksomlyót nemzeti kegyhelynek? Milyen szerepe van mindebben a somlyói búcsú médiareprezentációinak?
Zarándoklat és turizmus Európa- és világszerte szorosan összefonódik, Csíksomlyó szépen belesimul ebbe az összefüggésrendszerbe is. Akik messzebbről érkeznek, azok számára már útközben is sok látnivaló adódik, és a Székelyföld kiváltképp vonzza a magyarokat.
A nagy tömeget csak nagy területen szétterítve lehet elszállásolni Gyergyótól Kászonig, tehát sok a jövés-menés. Mindenhol vannak fényképezni való szépségek, hazavinni való emlékek. Ezért is van, hogy maga a búcsú sokak számára csak egy nagymise, az oda- és levonulással együtt alig fél nap, meg néhány út menti vásári stand.
Nemzeti kegyhely akkor kezdett lenni Csíksomlyó, amikor Trianon után az erdélyi magyarság újra Magyarország határain kívülre került, és a nemzeti megmaradás egyik záloga éppen az ősi hit megtartása volt. Fokozódott ez a jelleg a „kicsi magyar világ” idején: akkor a csonka országból is egyre-másra érkeztek miniszterektől a polgáremberekig (ha a fokozódó háborús szorítások közepette megtehették). 1990 óta, és különösen 1993 óta a műholdas adások szinte világszerte elérhetővé és a magasztos látványon keresztül vonzóvá tették, ami pünkösdkor Szűz Mária körül történik.
Mit lehet elmondani a búcsús élményből? – kérdezi könyve előszavában. Mit lehet elmondani kutatóként, és mit zarándokként?
Talán erre lehet a legrövidebben válaszolni. Hogy kutatóként mit mondhatok, arra választ ad a Somlyóról szóló kéttucatnyi tanulmányom és három könyvem, főképp ez a mostani a maga 624 oldalával, 267 fényképével. Ezek túlnyomó többségét 1985 és 2021 között jómagam készítettem, és mindegyik – meg a többi sok ezer – mögött élmények és történetek vannak. A zarándok pedig úgy van benne a nagyközönségnek is szóló munkámban, hogy talán ki sem lehet vonni belőle, akárcsak a sót és a kovászt a jó kenyérből. Egy hitélmény nélküli, csupáncsak tudományos könyvet nemcsak olvasni lenne szárazabb: megírni is sokkal nehezebb lett volna. Ezt a belső, lelki egységet szeretném megtartani ezután is.
Az írás megjelent a Vasárnap 2023/24-es számában.
