Jakabházi Annamária a Vallásszabadság Házába hívta ismerőseit és Kolozsvár spirituális irodalomra nyitott olvasóit a könyvhét megnyitása előtti napon egy beszélgetésre Bereczki Silviával fordításairól, Joyce Rupp könyveiről, az ő csodálatos világáról.
A János Zsigmond Unitárius Kollégium matematikatanára véletlenül találkozott a könyvvel, az amerikai szerzetesnő gondolataival, és világa megragadta. Így vallott Joyce Ruppal való találkozásáról az unitárius Nők Világa című lapban: ,,Mindennapi utamon hazafelé szeretnék egy gondolatot magammal vinni a könyvesboltból. Belépek, nézelődöm. Tekintetem egyből megakad a tengertájas, fehér kacskaringóbetűs könyvgerincen: Fogódzók a léleknek. Leemelem, tetszik a fedőlap. Ismerős, személyes üzenete van számomra a tengeren horgonyzó vitorláshajónak. Olvasom: Ihlet az év minden napjára. Kinyitom. Ima. Olvasom: Örök jelenlét… Földbe gyökerezik a lábam. Aztán hirtelen melegség önt el. Valamikor írtam egy imát, így kezdődött az enyém is. És a folytatás is olyan, mintha én írtam volna! Lázba jövök. Olvasom az író nevét: Joyce Rupp. (…) Sokszor voltam úgy, hogy amit olvastam, annak minden gondolatával azonosulni tudtam, minden érzés átjött, magával ragadott. Na de ilyet! Ez találkozás saját magammal, saját érzésvilágommal, gondolataimmal. (…) Ki ez az író? Ki ez a lélektárs?”
Joyce Rupp 1943-ban született amerikai szervita szerzetes, spirituális író és előadó. Angolból Bereczki Silvia segítőnővér fordította, a kötet a Verbum Keresztény Kulturális Egyesület gondozásában jelent meg. A borítóképet Szőcs Zsolt készítette, a tördelés Szabó Anikó nagyon szép munkája. A Fogodzó a léleknek imakönyv. Versbe szedett imák az év minden napjára.
Jakabházi Annamária így folytatja: ,,Számomra a napi bölcsesség elolvasása reggeleim fénypontját jelentették. Rituálévá vált. A gondolat és a hozzá társuló érzés egész nap elkísért, estére fényesebbé vált. Éreztem, hogy minden rendben van, minden el van rendezve. Megerősítette bennem a szeretetet, a békét, az együttérzést és a hálát. Lelkesedésemben megvásároltam az összes magyarra fordított Joyce Rupp könyvet (Fényszikrák, Repülj míg vannak szárnyaid, Határtalan együttérzés – Életmódteremtés, A határtalan együttérzés imái). Ismeretlenül megkerestem Bereczki Silviát, a fordítót. (…) Hallgatva, ahogyan hivatásáról és a Joyce Rupp könyvek fordításairól beszél, újra azt érzem, hogy soha nem vagyunk egyedül, nagy változásokat tudunk előidézni egymás utazásában jelenlétünkkel, odafigyelésünkkel.”
Egyéni élményét, felfedezését szerette volna másokkal is megosztani, így szervezte meg ezt az alkalmat, ami nem könyvbemutató volt, hanem felfedezés, lélekutazás, amiben kiváló társat is talált, meghívta tanítványát,a kilencedikes Szatmári Andrást, aki Hans Zimmer Interstellar filmzenéje részletét jásztotta, és segített a hallottakkal szárnyalni.
A beszélgetés könnyed, közvetlen és mély. Bereczki Silvia először közösségéről, a segítő nővérek rendjéről mesélt a jelenlevőknek, akik közül többen az unitárius kollégium tanárai. Nemzetközi közösség, és lelkisége ignáci. Loyolai Ignác nyomán halad, elve, hogy mindenben Istenhez igyekszik közeledni, ezt Bereczki Silvia így magyarázza: engedik, hogy Isten közel jöjjön mindenben hozzájuk. Ugyanakkor a jezsuita lelkiségre oly jellemző megkülönböztetés gondolatát is hangsúlyosnak találja a rend gyakorlatában. Érdekes paradoxon, hogy kezdetben idegenkedett a nyelvektől, azonban szerzetesi élete több idegen nyelvben való megmerítkezéshez is elvezette… Amikor aztán Angliában tartózkodott különböző lelkiségi műhelyek, programok alkalmával, és az ott olvasottak a személyes érintésen túl kiváltották azt a vágyat: megosztani. Ekkoriban tapasztalta azt is, milyen, amikor nem a hagyományos imákkal, hanem például versekkel imádkozik az ember. A fordításra a végső lökést az olvasmányélmény és személyes élet közti párhuzam adta meg, egy életközépi válság és az ezzel járó hangulati lejtő ellen tenni kellett, így kezdődött a fordítások sorozata.
A fordítás maga alkotás és vajúdás, vergődés, egyensúlykeresés: ,,magával ragadott a lelkisége, a nyelvezete, ugyanakkor a mögötte rejlő tudományosság”, mondta el Bereczki Silvia. Lendületet adott az akkor még csak elektronikus levelezés által megismert szerző nyitottsága, akivel végül a harmadik könyv fordítása után sikerült személyesen is találkozni, ,,ami még jobban segített, mert jobban éreztem a lelkiségét”. Fordítani is ima volt, vallja.
A beszélgetés során egyenként szóba kerültek a kötetek, mindenikről hallhatta a közönség, a fordítónak miért volt fontos az a könyv. A Fogódzók… például annak való, akinek nincs ideje hosszan elmélkedni, ezért szüntelenül imádkozik, és ehhez kap segítséget. A Fényszikrák azoknak ajánlható, akik sötétségen mennek át, mert ilyenkor mást ,,emészt” a lelkünk, nem bírja a hosszú szövegeket, rövid, célra törő elmélkedések segíthetik, és a kötetben verses imákat is talál. ,,Ilyenkor még ráhangolódni is nehéz az imára”, osztotta meg lelki kísérői tapasztalatát is a fordító, és a szerző által a könyvben ajánlott, az elmélkedéshez használható tárgyak, az írás mind segítség, megmutathatja az akkor és ott a jó Isten gyógyító és átalakító szeretetébe kívánkozó dolgokat. A másik fontos tapasztalata, hogy ilyenkor, a mély sötétség lelkiállapotában a ,,spirituális szósz” nem segíti a veremben levőt, ilyenkor a leghatékonyabb segítség, ha ,,valaki velem hordozza a sötétséget, nem olcsó vigasszal küld el” — Joyce Rupp könyve pedig pont ezt teszi. A Boundless compassion magyarul Határtalan együttérzés lett, bár a cím nem fejezi ki tökéletesen a szerző szándékát, hiszen ő beleérti, hangsúlyosan és kiemelten az önmagunkkal való együttérzést is, mert bizony ei is fontos lecke a határtalan együttérzésen belül.
A kötetet kiegészíti, szinte munkafüzete lehet, ugyanakkor teljesen önállóan is használható az Együttérzés imái. Végül a Repülj, míg vannak szárnyaid a szerző édesanyjának utolsó szakaszáról mesél úgy, hogy az példa az elengedésre, a búcsúzásra. Bereczki Silvia kiemelte, ami a fordítás során mág nyilvánvalóbbá lett számára: a szerző végtelen alázata a példái kiválasztásában is tetten érhető: a jót mindig másról, a rosszat mindig magáról meséli. A kötet fő tanulsága: mint ember törékeny vagyok, de ez nem olyan fontos, a tetteim sem határoznak meg, nem tesznek kicsinnyé vagy naggyá, egyedül az Isten teremtménye méltóság ad rangot, egyébként pillanatnyi kicsinységünket vagy nagyságunkat egyként alázattal kell elfogadni.
