A jezsuiták által a nagybányai cinteremben a 18. század elején épített templom búcsúját ünnepelték 2023. június 4-én, Szentháromság vasárnapján. A 19 órakor bemutatott búcsús szentmise főcelebránsa Fanea József kökényesdi plébános, szónoka dr. Dobos András, a nyíregyházi Görögkatolikus Papnevelő Intézet rektora volt. A liturgikus zenei szolgálatot a kolozsvári Szent Cecília Kórus és Zenekar végezte, dr. Potyó István karnagy vezetésével.
A szentmisébe élő közvetítés segítségével is be lehetett kapcsolódni a Maria TV hullámhosszán, illetve a Szentháromság Nagybánya Youtube-csatornán.
Alábbiakban olvasható dr. Dobos András prédikációja.
Kedves Testvérek!
Amikor Isten Megváltót ígért a zsidó népnek, és e nép által az egész emberiségnek, akkor nem fedte föl ennek a Megváltónak a kilétét. A próféták ugyan jövendöltek arról, hogy Isten majd fog küldeni valakit, aki megszabadítja az emberiséget mindattól, aminek a fogságában él, de hogy ki lesz ő, azt nem látták tisztán. Nevezték királynak, prófétának, Messiásnak, vagyis fölkentnek, utalva arra, hogy a főpapokat és a királyokat kenték föl egykor. De a legkülönösebb cím, amivel a próféták szóltak róla, nem más, mint az „Emberfia”. Hiszen mi mindannyian emberek fiai vagyunk, miért éppen ezzel a névvel illették a próféták azt a nagy Szabadítót, akit Isten küld nekünk?
Különös és nem is egyszerű, ahogyan a Megváltó személye idővel nyilvánvalóvá vált. Jézus kezdetben maga sem mutatkozik be úgy, mintha ő lenne a Messiás. Keresztelő János már Heródes börtönében ül, amikor követeket küld Jézushoz ezzel a kérdéssel: „Te vagy-e az eljövendő, vagy mást várjunk?” Sejtve, hogy közeledik élete vége, a kivégzése, szeretné tudni, vajon ez a Jézus-e az, akit neki egész életével hirdetnie kellett, akinek az eljövetelét elő kellett készítenie. És Jézus rejtélyes szavakkal válaszol: „Menjetek, és mondjátok el Jánosnak, amiket hallotok és láttok: vakok látnak, és bénák járnak, leprások tisztulnak meg, és süketek hallanak, halottak támadnak fel, és szegényeknek hirdettetik az evangélium, és boldog, aki nem botránkozik meg énbennem.”
Bizony, Jézusban környezetéből sokan megbotránkoztak. Bár nagyszerű csodákat tett, még halottakat is föltámasztott, de az emberek többségének vágyát nem teljesítette. Nem űzte ki a megszálló rómaiak seregeit, nem építette ki a zsidók országát régi fényében, nem kereste az előkelők kegyeit. Inkább a kitaszítottakhoz, a lenézett emberekhez fordult szeretettel, és úgy viselkedett, mint aki semmibe veszi a régiek hagyományait. Emiatt számosan megütköztek azon, hogy mosdatlan kézzel eszik, vagy, hogy nem tartja meg a szombatot, hanem a pihenőnapon is gyógyít. Hiába mondta, hogy ő nem megszüntetni jött a törvényt, hanem beteljesíteni, úgy tekintettek rá, mint aki kevélységből a törvény fölé helyezi magát. De ami a leginkább megbotránkoztató volt benne, hogy úgy beszélt Istenről, olyan személyes hangon, mint saját édesapjáról.
Az a néhány ember, tanítványai és a barátai, akik kitartottak mellette, látta, hogy rendkívüli személy. Az is megadatott nekik, hogy meglátták őt feltámadása után. De a feltámadási jelenetekből, amelyeket a húsvéti szent időben olvastunk, az derül ki, hogy ők is, az apostolok és a kenethozó asszonyok is, csak nehezek fogták föl, kicsoda Jézus. „Még nem tudták, hogy az Írás szerint fel kell támadnia a halottak közül” – mondja János evangélista, amikor elbeszéli, hogyan ment be Péter apostol és ő maga az üres sírboltba.
Amikor föltámadása után Jézus fölment a mennybe, az apostolok az evangélium szavai szerint visszatértek Jeruzsálembe, egy szívvel-lélekkel kitartottak az imádságban, próbálták megérteni, ki is ez a Jézus valójában. Mit jelent mindaz, amit ő magáról mondott? És ahogy imádkoztak és olvasták a szent iratokat, a prófétákat, lassan-lassan kezdett megvilágosodni előttük, hogy Jézus nem csak ember. Újra és újra olvasták az Ószövetség könyveit, a prófétákat, és megértették azok igazi jelentését. Megértették például, miért mondja Izaiás próféta, hogy „Minden nyomorúságukban nem követ vagy angyal, hanem az Isten arca szabadította meg őket; szeretetében és szánalmában maga váltotta meg őket”. Az apostolok megértették, hogy Isten nem valaki mást küldött, hogy segítsen az embereknek, hanem ő maga jött el Fia személyében. Ezért az a különös cím: „Emberfia”. Az a csoda, hogy Isten fia, és mégis ember fia lett. Lassan kezdték megérteni a Szentháromság titkát is. Azt a titkot, ami felfoghatatlan, de mégis meg lehet valahogy ragadni ebben az egy tömör mondatban: Isten egy, de nincs egyedül.
Tíz napra rá, hogy Jézus elvált tanítványaitól eljött pünkösd ünnepe. Ekkor értették meg, vagy sokkal inkább érezték meg, hogy ki az a titokzatos személy, a Szentlélek, akiről Jézus annyit beszélt. Megérezték, hogy nincsenek árván hagyva. Magyarázatot kaptak arra a furcsa tényre, hogy bár Jézust szemükkel már nem láthatják, mégsem szomorúak, mert a Szentlélek velük van, sőt, bennük lakik. És ezután már mindent a Szentháromság fényénél kezdtek értelmezni. Az egész Szentírást. Kezdve a Teremtés könyvének első mondatánál, hogy „Kezdetben teremtette Isten az eget és a földet. A föld puszta és üres volt, és sötétség volt a mélység felett, és Isten Lelke a vizek felett lebegett És Isten szólt: »Legyen világosság!« És lett világosság”. Felfogták a tanítványok, hogy Jézus nem teremtmény. Ő mindig az Atyával volt. Isten soha nem volt egyedül. Ott volt az Atyával a Szentlélek, aki lebegett a vizek fölött, és az ő egyszülött Fia, az ő Igéje, az ő teremtő szava. Igének, szónak mondja a Szentírás, mert olyan elválaszthatatlan az Atyától, mint ahogy az ember szava az embertől. János evangélista evangéliumának elején mintha csak újra értelmezné a Teremtés könyvét: „Kezdetben volt az Ige, és az Ige Istennél volt, és Isten volt az Ige”. Már a világ teremtése előtt ott volt az Atya mellett Fia, az ő „Szava”, „Igéje”, amely által mindent teremtett.
A mai evangéliumi szakaszban János, a szeretett tanítvány talán legszebb szavait hallhattuk: „Úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta érte…” Azt mondja a hagyomány, hogy János apostol, amikor már megöregedett, semmi másról nem beszélt, csak állandóan azt ismételgette: „Fiacskáim, szeressétek egymást!” És Istenről is nagyon egyszerűen annyit írt levelében: „Szeretet az Isten”.
Könnyen érthető ez, ha Istenre a világ szempontjából tekintünk. Igen, Isten szereti a világot, mindazt, amit teremtett, kiváltképp az embert, akit saját képére teremtett. De ha Isten a szeretet, ahogy János mondja, kezdettől fogva, ugyan kit szeretett a világ teremtése előtt? Nem lehet más szeretetről szó, mint arról, amely a Szentháromság személyeit kezdettől fogva összeköti. Ez a nagyon egyszerű mondat, hogy Isten a szeretet, már ez is a Szentháromságról való nagyszerű tanúságtétel.
Az embert Isten a maga képére teremtette. Márpedig Isten Szentháromság, vagyis nem örök magány, hanem örök szeretet a közösségben. Az ember csak akkor lehet boldog, ha ilyen szeretetközösségben él. De ez az Isten-képiség azt is jelenti, hogy kicsit mindannyian másként gazdagítjuk a közösséget, legyen az a családunk, vagy éppen az egyházközségünk. Vannak, akik megkapták annak adományát, hogy képesek alkotni. Vannak kreatív jellemek, akiknek vannak nagy ötleteik, és azokat meg is tudják valósítani. Mint a mi teremtő Mennyei Atyánk. Aztán vannak olyanok közöttünk, mint Isten egyszülött Fia, Jézus Krisztus, akik képesek megoldani nehéz helyzeteket. Akiknek van érzékük arra, hogy a bajba jutottakon segítsenek. És vannak köztünk, akik észrevétlenül munkálkodnak, akik láthatatlanul tartanak össze családot, közösséget, egyházat, akikkel egyszerűen jó lenni, és akiknek a hiányát talán csak akkor veszünk észre, ha már nincsenek közöttünk.
Milyen jó lenne, ha észre tudnánk venni másokban, egymásban a Szentháromság képét! S nemcsak, hogy észrevennénk, hanem el is ismernénk. Amikor a Szentháromság fölfedi magát az Újszövetségben, az egyes személyek soha nem önmagukkal vannak elfoglalva. Mindig a másikra mutatnak. Az Atya mindig a Fiúról beszél. Róla tesz tanúságot a hangja, amikor Jézus megkeresztelkedik a Jordánban: „Ez az én szeretett Fiam, benne telik kedvem.” Vele büszkélkedik a Tábor-hegyén is: „Ez az én szeretett Fiam, őt hallgassátok!” A Fiú, Jézus Krisztus, mindig a Szentlélekről szól: „Jobb nektek, ha én elmegyek, mert ha nem megyek el, nem jön el hozzátok a Vigasztaló.” A Szentlélek pedig soha nem is szól, csak láthatatlanul ott van és ő működik az Atyával a teremtéskor és az ő ereje által viszi végbe Jézus minden csodáját.
Ilyen egyszerű a boldogság titka. A közösségben mindenki teszi azt, amire képes, és nem magára figyel, hanem a másikra. Ez ennek az egyházközségnek is az alapja, amely a Szentháromság szeretetébe helyezte magát és templomát.
Ennek az ünnepnek van egy óriási vigasztaló üzenete számunkra. Ez pedig az, hogy ahogy Isten nem magányos, úgy az ember sincs magányra teremtve. Az ember azért teremtetett, hogy közösségben legyen egymással, és magával a Szentháromsággal. Sok gyönyörű ábrázolása van a Szentháromságnak. A legnagyszerűbb talán az az egyszerű kép, ahogy a középkori orosz szerzetes, Andrej Rubljov megfestette a Szentháromságot. Azt hiszem, mindenki látta már azt a híres ikont, amelyen a Szentháromság három személye mint három angyal van ábrázolva, utalva arra az ószövetségi jelenetre, amikor Ábrahámot meglátogatja a három angyal. Ez a három különös idegen hol egyes számban, hol többes számban beszél Ábrahámhoz. Ezért gondolták a nagy egyháztanítók, hogy ebben a történetben már a Szentháromság titka sejlik föl. Rubljov képén három angyal egy asztalnál ül. Ennek az asztalnak a néző felé, a felénk eső része üres. Vagyis ide vagyunk meghívva! Hogy örökké a Szentháromság életében részesüljünk. És ennek az örök, mennyei vendéglátásnak már most érezzük az előízét az Eucharisztiában, a szentáldozásban. Ez ennek a mai ünnepnek a vigasztaló üzenete számunkra. Hogy senki sincs magányra, örök magányra teremtve – érezze esetleg magát a földön akármennyire is egyedül –, hanem örök közösségre vagyunk teremtve egymással és a Szentháromsággal. Ámen.
Forrás és fotó: Szentháromság.ro
