Cseh Katalin költő volt a kolozsvári Alzheimer Café májusi meghívottja. Öröknyár című kötetét mutatta be. A könyv témája a szellemi leépülés, az egyéniség fokozatos szétesése a betegség következtében. A találkozón az is kiderült, hogyan segít az írás, a rettenet, a bánat kiírása a megéltek feldolgozásában, helyre tételében.
„Testből a lélek kétségek mögül titkon kilazul” (Cseh Katalin: Mögött). Egy kötetnyi verset szentelt Cseh Katalin saját, az Alzheimer betegséggel való találkozásának. Nagynénje volt az érintett, akin egészen idős korában jelentkeztek előbb az enyhe tünetek, feledékenység, visszahúzódás, majd hamar erősödtek, már nem ismerte meg az őt rendszeresen látogató unokahúgot, gyermekkorába került vissza, rég meghalt személyeket gondolt élőnek… A legnehezebb a kedves személyt leépülni látni, a változás, a személyiség valóságos széthullásának jeleit tapasztalni. Nehéz ilyenkor kitartani, ott maradni, s nem sikoltozva elszaladni a valóságos rettenet elől… Mert mi rettenetesebb, mint egy másik, egy közeli, kedvelt ember betegségét, kínlódását, leépülését tehetetlenül végigkísérni? Az egyetlen lehetséges tennivaló: szeretni, még akkor is, még annak ellenére is… Sokan mondják, hogy ha a szavak nem is érthetőek már a betegnek, ha az arcokat nem ismeri meg, az érzéseket érzi, a simogatás akkor is jól esik, ha nem tudja, ki az, aki megsimogatta. Az emberi életnek pedig végső soron a szeretet ad értelmet, minden más csak ráadás…
A Szentegyház (Iuliu Maniu) utca 2. szám alatt lévő Katolikus Nőszövetség termében tartották május 31-én 17 órakor az Alzheimer Café újabb találkozóját. A meghívott Cseh Katalin költő volt.
Cseh Katalin a találkozáskor mesélt a tapasztalatairól, fájó és szép emlékekről, beszámolt saját válaszairól a különböző nehéz helyzetekben, e reakciókat elsősorban intuitív személyisége határozta meg, empátiája és saját segtői tapasztalata, valamint neveltetése, a vallásos háttér, a családi összetartó szeretet. Mindezekkel együtt is voltak olyan pillanatok, amikor megfutamodott volna, amikor könnyezett és szenvedett – de kitartott.
Mindaz, amit elmesélt, megosztott, a jelenlevő és beteget ápoló sorstársaknak sok szempontból volt megerősítés: meg is indult a megosztás, a beszélgetés.
A szervezők így hívtak: „Szavakba öntve a kimondatlant, egymást meghallgatva, támogatva megerősödhetünk abban, hogy nem vagyunk egyedül. Találkozzunk egy különleges irodalmi élményre, finom kávéra és egy tartalmas beszélgetésre.”
A felolvasott versek amellett, hogy hűen, pontosan rögzítenek helyzeteket, a romló állapot lépcsőit, mint versek nagyon szép szövegek, így a hallgatóság egyszerre borzongott és örvendezett. Ismét és nagyon is húsba vágóan bizonyosodott be: a művészet nagyon erős segítség, különösen olyan helyzetekben, amikor egyébként a tehetetlen együttszenvedés marad. Emellett az írás terápia: ha nem is művészi igénnyel, de a rettenet megnevezése, leírása, a megéltek kifejezése segít feldolgozni az élményeket, és segít le is tenni őket, helyükre helyezni.
