Ifjúságom meghatározó tapasztalatai voltak a csíksomlyói pünkösdi búcsúra való zarándoklatok. A székelykeresztúri fiatalokkal az Udvarhelyről induló zarándokcsoporthoz csatlakoztunk, velük tettük meg gyalogosan a fizikailag megpróbáló távot. Rutinos zarándokoknak az ötven-száz kilométer talán nem jelent komolyabb kihívást, de kevésbé edzett testem – akárcsak számos társamé – megérezte a kihívást. A hosszú távú gyalogláshoz nem szokott talpamon élesen fájó vízhólyagok emlékeztettek még hosszú ideig a zarándoklatokra. Sokáig pedig meg voltam győződve, hogy nincs is csíksomlyói búcsú eső nélkül, szinte minden egyes alkalommal bőrig áztunk. Volt, hogy az első nap végén, amikor szintén az égi áldás kísérte végig napunkat, feladtam a továbbmenést, mert a talán már bennem lappangó betegség eközben a felszínre tört. A kimerültség, a fájdalom és a viszontagságok ellenére a feltöltődés, az öröm és a csoda megtapasztalásának voltak a színterei ezek az alkalmak.
Az oda-vissza távot csak egyszer sikerült megtennem, ami különösen felemelő érzés volt, de az akár félbeszakadt zarándoklatok is teljes értékűek voltak számomra, még ha nehéz is volt elfogadni, hogy bölcsebb a fél úton való befejezés. Azért van ez így, mert ahogyan Koncz Attila is írja a Fókusz-összeállításban, az út maga a cél. Tudtam, hogy hova tartok, mi a zarándoklat végső célja, de a figyelmem, a fókuszom már útközben is hármas irányultságú volt: Istenre, a mellettem levőkre és magamra, befelé figyeltem. A közös éneklések és imák, az együtt járás összehangolta a szívverésünket. Ahogy az énekünk és a lépteink szinkronizálódtak, úgy kezdtünk ismeretlenként is közösséggé válni, s megérezni a köztünk megvalósuló Isten országának a rezdüléseit. A szerpentinek lihegő csendjei, az étkezés közben megcsodált virág, a szénaillatú elalvás, a fenyőfák ágai közt átszűrődő napfelkelte, de a nyilalló talp, a bőrre tapadó, szétázott ruha, a kihangosító „keresztként” való hordozása mind-mind lehetőséget biztosított az elmélyülésre, ugyanakkor a felemelkedésre. Mert a végleteket, a mélységeket és magasságokat átölelte a Lélek jelenléte, megmártóztunk Isten szeretetében.
Sokszor használt metafora, hogy az életünk is egy zarándoklat, folyamatos úton levés. Tudva és figyelve arra, hogy hova tartunk, jó volna minden nap az útra, a jelen pillanatra figyelni. Megélni, megtapasztalni a madárcsicsergés dalamát, a hűvös reggeli meleg tea élénkítő hatását, a kedves mosoly és ölelés örömét, de a cipőbe került kavics szúrását, a vacogó fogak ütközését egyaránt.
