Gyakran tapasztalom, hogy sok szülő szemében a gyermekbántalmazás kimerül a fizikai bántalmazásban: a pofont rombolónak tartja, de a rendszeres szidalmakat, bántó megjegyzéseket, hangnemet, szeretetmegvonást nem. Hogyan, milyen formában nyilvánul meg a verbális bántalmazás a gyermekek felé a nevelők részéről, mire vigyázzunk szülőként, mivel árthatunk a gyermekünk énképének fejlődése során? Hogyan, milyen kifejezésekkel hajszoljuk a teljesítménykényszer felé őket? – ezekre a kérdésekre igyekeztünk válaszokat találni Para Noémi pszichológussal.
Az első a csecsemőkori bizalom
„Ha a verbális vagy fizikai erőszakot említjük, valószínű, hogy szülőként rögtön azt válaszoljuk, hogy mi nem bántalmazzuk a gyermekünket semmilyen formában, hiszen már maga a bántalmazás kifejezés súlyosabb vádat sugall. Ennek ellenére azt látjuk, hogy a gyermekünk szorong, megijed, bizonyos akadályokat nem képes meglépni, akár bele sem kezd új feladatokba, kihívásokba. Fontos kiemelni, hogy minden szülő jót akar a gyermekének, s bízom benne, hogy a lehető legjobb meggyőződése szerint cselekszik, de ne felejtsük el, hogy a szóbeli pofonok ugyanúgy fájnak a gyermeknek, mint a fizikai bántalmazás, hiszen az agykéregben a bántalmazás mindkét formája ugyanazokat a területeket érinti. Szinte észre sem vesszük, s már ki is mondtuk” – magyarázza a szakember. A gyermek, amikor megszületik, első életévében a bizalmat tanulja meg a szülőtől, megtanul bízni a világban. Mindezt úgy tanulja meg, hogy sírással jelzi, hogy igénye van valamire (éhes, szomjas, pelenkát kell cserélni, magányosnak érzi magát, és szeretné, ha felvennék), ha pedig szükségleteit kielégítik, egy felnőtt mindig reagál a kéréseire, akkor a gyermek azt tanulja meg, hogy bízhat abban, aki mellette van. Ha ebben a sérülékeny időszakban kiszolgáltatott helyzetbe kerül a gyermek, sérül a bizalmi kötődés, a szülők nem jelzik feléje, hogy mindig ott vannak neki, akkor a gyermek azt tanulja meg, hogy a bizalom időszakos, képlékeny: van, hogy bízhat a segítségben, van, hogy nem.
A hetvenes években született meg az a káros elmélet, mely szerint hagyjuk a gyereket sírni, úgyis belealszik. A kicsi valóban elfárad és belealszik a sok sírásba, de azzal az érzéssel alszik el, hogy senki nem törődött vele, amikor szüksége lett volna egy felnőtt segítségére, éppen ezért bizonytalan lesz, abban a hitben növekedik, hogy nem számíthat mások segítségére. Gyermekünk énképét a környezet fejleszti: erőteljesen meghatározza az önmagáról alkotott gondolatait, hogy szülőként mi hogyan reagálunk rá, az ő jelzéseire, ez pedig a későbbiekben is meghatározó, nemcsak a korai időszakban.
Ne hasonlítgassunk
„Ne szerencsétlenkedj!”, „nem vagy képes odafigyelni” – kicsúszik gyakran az ember száján, miközben talán meg sem gondoljuk, hogy mennyit árthatunk vele. Ha negatívan reagálunk szülőként arra, ha a gyermek sír, ha kudarcot vall, ha nem képes arra, amire esetleg a szomszéd gyereke igen, az tulajdonképpen a mi saját belső szülői feszültségünket, zavarunkat, esetleges csalódásunkat mutatja. A fontos kérdés az, hogy miként reagáljuk le ezt a gyermek felé: gyakran elhangzik, hogy „rossz vagy”, „milyen rosszat tettél”, a gyermek pedig ezek alapján valóban úgy értelmezi, hogy ő rossz ember. Szülőként egy-egy ilyen helyzetben őszintén fel kell tennünk magunknak a kérdést: ami most történt, az a gyereknek rossz vagy nekem? Én érzek szégyenérzetet, csalódást miatta, vagy valóban a gyermek számára negatív, esetleg veszélyes, amit éppen csinált? Kinek okoz feszültséget, hogy a gyermek éppen megállt egy akadály előtt, hogy gondolkodik kicsit, mielőtt egy újdonságot meglépne, elsajátítana? Nem ő az első gyermek, aki egy kihívás előtt kicsit bátortalan, hezitál, egy kicsit szorong, megtorpan, elgondolkodik és ránk néz kétségbeesetten, hogy most itt mi lesz. Ha egy ilyen helyzetben szülőként feszültek vagyunk és szorongunk, az a gyermekünknek azt üzeni: ő nem képes arra, hogy megoldjon egy helyzetet.
Ennek a negatív megnyilvánulásnak különböző formái vannak: ilyenek a fenyegetések például („Ha ezt most nem teszed meg, ha ez most nem sikerül, akkor következményei lesznek…”) vagy a lekezelő hangnem, megszégyenítés nyilvánosan, társaságban, összehasonlítgatások („Látod, hogy Pistike milyen ügyes, bezzeg te…”), a gyermek pedig ezek hatására borzasztóan kicsinek, értéktelennek fogja érezni magát a szülő és mindenki más előtt. Ez nem arra motiválja a gyermeket, hogy felálljon és újra megpróbálja, hanem elmerül ebben a mély csalódottságban, hogy őt a szülei is valamire képtelennek, rossz gyereknek látják. Gyakran előfordul, hogy alaptalan vádakkal illetjük, ha panaszkodik, hogy ez most nem megy neki, rávágjuk, hogy biztos most csak kitalálja, valójában nem is így gondolja, biztos most képes arra, amit elvárunk tőle. Fontos, hogy egy-egy ilyen kisebb-nagyobb kihívás előtt megálljunk szülőként egy-két pillanatra, hagyjunk időt magunknak értelmezni, megfogni, hogy mit is érzünk, gondolunk most, és figyeljük meg a gyermeket, hogy fél-e, szorong-e az adott helyzetben, mire lehet most neki leginkább szüksége, mi az, ami most neki, abban a helyzetben a legjobb.
„Ha a szülő olyan jelzőkkel minősíti a gyermeket, hogy szerencsétlenkedik, butácska, kis rosszaság és hasonlók, akkor a gyermek bizony ezen a tükrön keresztül fogja magát látni. Egy gyermek felnéz a szülőre, a megítéléseire, és ha ezeket hallja, el is hiszi a szülőnek, hogy ő szerencsétlen, buta, rossz, és egész életében kísérhetik és kísérthetik majd ezek a gondolatok. A gyermekben kialakul egy torz kép önmagáról, ami miatt ritkán érzi azt, hogy ő szerethető, hiszen azt mondogatták neki, hogy rossz, hogy képtelen valamire. Gyakran a szeretetet is feltételekhez köti a szülő: a gyermek pedig ebből azt fogja érezni, hogy csak akkor szeretik őt, ha jól teljesít (ha jó jegyet visz haza, ha a cipőjét a helyére teszi stb.). Anyai, apai szeretetünket nem szabad feltételekhez kötnünk, ne csak akkor öleljük meg, adjunk puszit vagy jutalmazzuk, ha a mi feltételeinknek eleget tesz” – magyarázza Para Noémi. Igyekezzünk a gyermekeinkhez úgy fordulni, hogy figyelembe vesszük: ő még egy kialakulóban lévő személyiség, ennek az alakításában ráadásul mi segítünk, mi alakítjuk, formáljuk, mi tükrözzük vissza számára, hogy ő milyen is: ez a tükör mondhatja azt is, hogy szerencsétlen, buta, képtelen, avagy mutathatja azt is, hogy okos, ügyes, bátor, hogy mindig, minden körülmények között szerethető. Ugyanakkor nemcsak a szülő visszajelzése fontos e téren, hanem maga a családi környezet milyensége is: ha én azt mondom, hogy szeretlek, de közben veszekedés, konfliktus uralja a családi miliőt, ez ellentmondást okoz a gyermekben, akiben ilyenkor ez játszódhat le: „Ha azt mondják, hogy szeretnek, akkor miért veszekednek? Akkor miért nincs békesség?” Jogosan merülhet fel bennünk most a kérdés, hogy akkor hogyan tanítsam meg a biztonságos élet elengedhetetlen szabályaira túlzott szigor, dorgálás nélkül, hiszen határok nélkül legalább akkora kárt teszünk a gyermekben, mint az állandó határhúzással, a gyermek biztonságérzetéhez ugyanis arra is szükség van, hogy érezze, tudja, van, amit nem tehet meg következmények nélkül.
Szidalmazás, bántás nélkül is lehet
Ha a gyermek valami olyat tesz, ami valóban figyelmeztetést igényel, azt közöljük vele, hogy mi hogyan érzünk a helyzet kapcsán. Például: „Nem tetszik nekem, ahogy most válaszolsz!”; „Engem bánt az, amit most tettél!”. Ha a magunk érzéseiről beszélünk, amit a gyermek viselkedése pillanatnyilag kivált belőlünk, akkor a gyermeknek nem a teljes személyiségét minősítjük, hanem csak éppen egy adott tevékenységét, ami ráadásul alakítható – magyarázza a pszichológus. Például bevásárláskor, ha kiabálni kezd a gyermek, mert nem kap meg valamit, amit szeretne, akkor nem az a legjobb válasz rá, hogy ne hisztizz, ne csapj cirkuszt itt mindenki előtt, hanem elmondjuk neki, hogy az, amit most tesz, az nekünk nem tetszik, fogalmazzuk meg mi az érzéseit (látom, hogy rosszulesik neked), és ha lecsendesedett, beszéljük meg, miben egyeztünk meg. Nagyon fontos, hogy a szülő higgadt és következetes maradjon: nyugodtan reagáljunk a gyermekünk viselkedésére, ugyanakkor tartsuk is meg a szavunkat, amit korábban ígértünk. A gyermek nyilván kísérletezik, feszegeti a maga és a mi határainkat is, nekünk kell emlékeztetnünk őt arra, hogy miben egyeztünk meg. Nagyon fontos, hogy mindkét szülő egyetértsen ezekben a határokban, amelyek biztonságot jelentő korlátokat adnak a gyermeknek, amibe kapaszkodhat. Ha az egyik szülő nem tartja magát a közös megegyezéshez, rés keletkezik ezen a biztonságos korláton, amit ki is használ a gyermek.
Kerüljük a durva kifejezéseket, az általánosításokat – javasolja a szakember. Ha új, szokatlanabb helyzetbe fog kerülni, előre beszéljük meg vele, hogy mi fog ott történni, mire számíthat, például ha idegen helyre utazunk, ha orvoshoz megyünk. Akár előre le is játszhatjuk szerepjáték formájában. Fogadjuk el, ha lassan kezd beleszokni az új helyzetbe, például az óvodában az elején még inkább hozzánk simul, szorong kicsit, nem akar lecsúszni a csúszdán, emellett persze bátoríthatjuk, ugyanakkor az sem mindegy, hogyan dicsérjük. Ne a teljes személyiségét minősítsük, hanem az adott tettét, próbálkozását, például: ne azt mondjuk, de ügyes vagy, hanem inkább azt, hogy ezt ügyesen megoldottad, jól csináltad. Az ügyes vagy ugyanis nagyon általános dicséret, ami egy idő után kimerül, jelentőségét veszti, nem fog tudni a gyermek abból konkrét következtetést levonni. De ha megdicsérjük, hogy milyen szépen lerajzolta a baba szemét, akkor következőkor talán már arra fog törekedni, hogy kidolgozza a rajzát, mert motivációt érez. Próbáljunk a konkrétumokra figyelni, hogy tetszett, ahogy kiszínezte ezt vagy azt, ügyesen összeszedte az autókat, hogy érezze a gyermek, valóban megfigyeltük a munkáját. Ugyanúgy a hibáknál is konkrétan nevezzük meg, hogy mi az, ami most nem sikerült, hozzátéve, hogy bízunk benne, legközelebb majd jobban sikerül, esetleg próbáljuk meg együtt még egyszer. Fontos hagynunk, hogy a kudarcát átélje, hogy sírjon, ha összedőlt a kockákból épített torony. Ilyenkor segíthetünk neki az érzések megtanulásában, megfogalmazásában: ha csalódottságában eldobja a játékot, mondjuk el, hogy látjuk, rosszulesik neki ez, most csalódott, de újra lehet próbálni. Fontos, hogy a gyermek érezze, ott vagyunk mellette, támogatjuk, együtt megoldjuk.
A szakember felhívja a figyelmet néhány szempontra, amelyek figyelembevételével segíthetjük gyermekünk pozitív énképének kialakítását. Tartsuk szem előtt, hogy hibázni ér: a gyermekünk hibázhat, ha pedig mi hibázunk, azt mi is ismerjük be. Valljuk be a gyermekünknek és kérjünk bocsánatot. Biztassuk az erőfeszítésre, és mondjuk azt, hogy büszke lehetsz magadra ezért vagy azért (hiszen a büszke vagyok rád kifejezés inkább rólunk, mint a gyermekről szól). Már akkor is dicsérjük meg, amikor belekezd valamibe: tetszik, hogy belefogtál, jól haladsz stb. Útközben is dicsérjük meg, ne csak az eredmény hazahozatalakor. Szülőként észre kell vennünk, hogy mi az, amit konkrétan meg akarunk dicsérni. Ha neki több időre van szüksége a sikerhez, mint másoknak: hívjuk fel rá a figyelmét, hogy mennyi munkát belefektetett és sikerült, nem az a fontos, hogy másnak hamarabb összejött, hanem hogy ő milyen erőt, kitartást bizonyított. „Biztos voltam benne, hogy ezt te meg tudod csinálni”; „Ó, hát te ezt tudod”; „Ezt vártam el tőled” – ezekkel a kifejezésekkel a megfelelni vágyás felé sodorhatjuk a gyermeket, hiszen ezzel azt mutatjuk, hogy a folyamat nem érdekel minket, csak az eredmény. A ne izgulj helyett mondjuk azt, hogy izgulni ér, ez a benned lévő izgalom tesz képessé arra, hogy megcsináld, amit szeretnél.
Szeresse a hivatását, ne a szülőt tegye büszkévé
Para Noémi kiemeli: a gyermekek hat-éves korukban, tehát iskolásként találkoznak a teljesítményorientált világgal, ekkor látják, érzik meg, hogy összehasonlítva másokkal nagyon jó, elégséges, avagy elégtelen kategóriába tartoznak-e, később ezeket a jegyeket váltják fel, s a gyermek elkezdi hasonlítani magát társaihoz: miben jobb, miben teljesít kevésbé jól, mint a kortársai. Ekkor ismerhetjük meg, hogy a gyermek mennyire kerüli a kudarcot, avagy mennyire sikerorientált. Versenyhelyzetben derül ki, hogy mennyire tudja kezelni a veszteségélményt például. Ha eddig azt hallotta otthon a gyerek, hogy folyton szerencsétlenkedik, figyelmetlen, akkor egy-két kudarc után többet nem próbálkozik. Ha viszont kisgyermekként a próbálkozásaiban erősítjük, kudarckerülés helyett a sikerkeresés fogja motiválni őt. Szülőként, szakemberként, pedagógusként óriási a felelősségünk abban, hogy miként reagálunk a gyermek reakcióira, hiszen erősen meghatározzuk teljesítőképességét, viszont akkor sem kell elkeserednünk, ha kudarckerülő a gyermek, hiszen ezek a beidegződések alakíthatóak, az önbizalom mindig erősíthető. Pedagógusként fontos, hogy a csendben ülő, visszahúzódó gyermekre is ugyanúgy figyeljünk, mint a mindig beszélő, hangos, folyton elöljáró gyerekre. Itt rögtön eszünkbe is jutnak a teljesítménykényszeres diákok, felnőttek: ők nyilván sikerorientált, motivált személyiségek, de vajon miért hajszolják az eredményességet már-már megbetegítően?
A pszichológus elmagyarázza, hogy serdülőként az identitáskeresés fogja kitölteni a fiatal mindennapjait: ki vagyok én, mit is akarok csinálni, mit akarok elérni stb. Különböző szerepekben próbálja ki magát, fontos lesz tartoznia egy kortárs csoporthoz, s hagynunk kell, hogy ezekben a szerepekben kipróbálja magát. Ha kisgyermekként támogattuk, elfogadtuk hibáival együtt, ugyanakkor biztattuk, akkor a serdülőkori szerepkeresésben hamarább megtalálja önazonosságát. Ugyanígy: ha kisgyermekként azt érezte, hogy csak akkor szeretjük, öleljük, ha valami nagyot teljesített, az később elvezethet oda, hogy úgy érzi, erején felül kell mindenhol teljesítenie ahhoz, hogy elfogadható, szerethető munkatárs legyen. Egy serdülőnek ugyanúgy szüksége van a biztonságot, támaszt nyújtó családi háttérre, ahol meghallgatják, terelgetik: az ő igényeihez igazodva nem túlságosan, de nem is teljesen eltávolodva. „Serdülőt támogatni olyan, mint cipőfűzőt bekötni úgy, hogy nem érünk a fűzőhöz” – fogalmazza meg képletesen Para Noémi. Ebben az időszakban a gyermekkel szembeni szülői elvárásainkra érdemes figyelni: vajon pusztán az ő érdekében akarom erre vagy arra a pályára terelni? Miért erőltetek valamit, ha ő abban nem érzi jól magát? Pályaválasztáskor fontos feltennünk a kérdést: ha nem úgy dönt, ahogyan a szülő szeretné, az vajon a gyerek kudarca vagy a szülőé? Egy ilyen döntés közös munka, de a szülő csak terel, segítő információkat ad, tapasztalatokat oszt meg, a döntés viszont már a fiatalé. Így érhetjük el, hogy olyan hivatást válasszon, amit szeretetből végez, és fontos, hogy szülőként ne elsősorban a gyermeke sikere legyen az öröm, hanem az, ha szeretetből végzi a munkáját. Ebben már az is közrejátszik, hogy a szülő hogyan áll a saját munkájához, mit lát a gyermek: anya, apa hogyan, milyen hangulatban, érzésekkel megy dolgozni? A munka nehéz, visszahúzó kötelezettség vagy szeretetből végzett folyamat? Az is fontos, hogy a szülő merje megosztani a munkájával kapcsolatos élményeit: ma sikerélménye vagy éppen nehéz napja volt, mi történt, hogyan érezte magát. A gyermek napi iskolai tevékenységével kapcsolatban is konkrétan kérdezzük meg, hogy mi történt egy jó szünetben, nevettek-e ma, miről beszélgettek egyik-másik órán – így tanítjuk meg gyermekeinknek is azt, hogy tudatosan éljék meg érzelmeiket, elkerülendő, hogy ezek csapdájába essenek. A tudatos, kiegyensúlyozott gyermekhez tudatos, kiegyensúlyozott szülő szükséges.
Az írás megjelent a Vasárnap 2023/21-es számában.
