Jules Verne munkáit manapság hajlamosak vagyunk lefitymálóan a gyermekirodalom körébe utalni, pedig bőven találni könyvei között olyat, amelyik túlmutat az egzotikum, kaland és fantasztikum hármasságán. Ezek közé tartozik a Nyolcvan nap alatt a Föld körül című regény is, ami az irodalomtudósok véleménye szerint a 19. század angol világbirodalmának, egyben az annak civilizációs alapját adó gondolkodásmódnak, társadalmi rendnek és anyagi-technikai kultúrának portrészerű összefoglalása. A számos színházi, filmes, televíziós, sőt animációs feldolgozást ihlető történet főszereplője, Phileas Fogg maga sem teljesen a képzelet szüleménye: két közismert amerikai személyiség, George Francis Train nagyvállalkozó, illetve William Perry Fogg világutazó és író személyiségjegyeinek összeolvasztásából született meg. Bár minden olyan mondat, ami „ha”-val kezdődik, tudományos szempontból teljes mértékben történelmietlennek minősül, személy szerint biztos vagyok benne, hogy amennyiben Verne néhány évtizeddel később írja meg regényét, főhősnek jó eséllyel honfitársunkat, Vay Péter grófot választotta volna, akit mai szemmel nézve is méltán nevezhetünk a magyar Phileas Foggnak.
Az 1863-as születésű arisztokrata egyike azoknak a nagyjainknak, akiknek emlékezete kikopott a köztudatból. Író, püspök, világutazó és műgyűjtő – jellemezhetnénk a lehető legtömörebben pályafutását, ezek a pőre szavak azonban aligha tudják összefoglalni mindazt, ami rendkívül tevékeny életét kitöltötte. Kevés olyan magyar élt a világon, akinek olyan sokan és olyan sokat köszönhetnének, mint neki – parafrazálják teljes joggal Winston Churchill második világháborús szállóigéjét annak kötetnek a szerzői, amely összefoglaló jelleggel, három irányból közelítve, egy „triptichon” szerkezetű munkában adja meg a napjainkban lehető legteljesebb és legpontosabb választ a kérdésre: ki volt Vay Péter?
A kötet első nagy egysége az életrajzi rekonstrukció eszközével igyekszik kielégíteni az olvasó kíváncsiságát. A belőle kibontakozó kép kétségtelenül vonzó, hiszen egy olyan ember portréját mutatja, aki szerencsés módon mindenből a jót tudta egyesíteni életében. Arisztokrata származás, de gőg és fényűzés nélkül. Nagy vagyon, aminek túlnyomó része azonban karitatív célokra megy. Semmittevés helyett önfeláldozó szolgálat. Diplomáciai misszió a legfelsőbb körökben, egy másik pillanatban viszont az Amerikába kivándorló nincstelenek lelki kísérése a transzatlanti gőzösökön, illetve az új hazában. Mindeközben egyházi karrier, amely azonban nem a saját dicsőség keresésében leli meg örömét, hanem csupán eszközként tekint arra, hogy a rábízott talentumokkal Istennek tetsző módon gazdálkodhasson.
A Solymári Dániel által felvázolt életrajz a korábban ismert források és a frissen feltárt adatok tökéletesen egymásba illeszkedő mozaikja, amely nem hagy hiányérzetet az olvasóban – ráadásul szinte szépírói igényességgel megfogalmazva. A szerző stílusában szerencsésen ötvöződik a tudományos színvonal által megkövetelt tárgyilagos stílus és az olvasóbarát gördülékenység, illetve mesélő könnyedség, ami nagy segítség abban, hogy magas talapzatra állított szobor helyett hús-vér emberként tekinthessünk hősére.
Amit az életrajz a tények, adatok nyelvén mond el, azt támasztja alá a lelki alkat, a belső történések és tapasztalások oldaláról a kötet második része, amelyben Pallós Tamás mutatja be Vay Péternek az életről és a világról alkotott felfogását, illetve saját magára vonatkozó reflexióit, az általa hátrahagyott írások alapján. Nagy szükség is van erre a megalapozásra, hiszen a gróf szellemi útja legalább olyan színes és vadregényes, mint külső élete.
Református vallású családból származik, de harmincas évei hajnalán nem csupán katolizál, hanem egyenesen papnak készül – megdöbbentve ezzel a hozzá közel állókat és a széles közvéleményt egyaránt. Megtalált lelkipásztori hivatása azonban nem gátolja abban, hogy missziós utazásainak szünetében másokkal is megossza azokat a tapasztalatokat és következtetéseket, amelyeknek éppen azok jóvoltából kerül birtokába. Előadásokat tart, tanulmányokat és cikkeket ír, konferenciákon vesz részt, mindannyiszor nagy érdeklődéstől kísérve, hiszen aligha vannak sokan a korban, akik hasonló tudással rendelkeznének a nagyvilágról.
Vay Péter ugyanis úttörőnek számít abban a tekintetben is, hogy tekintetének fókuszát Európán kívüli, ám annál feltörekvőbb területekre és kultúrákra összpontosítja: Amerikára és Ázsiára. De nemcsak a fókusz, hanem a módszer is eltér a korszakban megszokottól. Az egzotikumok, furcsaságok, regényes-szórakoztató extremitások helyett az élet valóságát osztja meg hallgatóival és olvasóival, gyakran emelve szót az általa megismert közösségek kárvallottjaiért: politikai vagy vallási okokból üldözöttekért, kivándorlókért, kihasznált nőkért, elhagyott gyermekekért. Útiélményei ugyanis nem a luxusszállodák védettségében születtek, hanem a mindennapi valóság testközeli tapasztalatából.
Ha valakire, akkor őrá és egész életére feltétlenül igaz, hogy az út a fontos, nem a cél – az embert a mozgásban lét gazdagítja, nem pedig a megérkezés. Valószínűleg ez lehet a lélektani magyarázata annak is, ahogyan élete utolsó évtizedében teljesen eltűnnek nemcsak írásai, hanem életének fizikai nyomai is: az életmű hamarabb lett teljes, mint maga az élet lezárult volna.
Vay Péter pályájának ismertetése nem nélkülözheti a műértő és a műgyűjtő bemutatását sem. Missziós utazásait ugyanis nem utolsó sorban arra használta fel, hogy Kelet-Ázsia művészetét tanulmányozza, illetve megvásárolja azt a kollekciót, amely mindmáig a Hopp Ferenc Ázsiai Művészeti Múzeum japán gyűjteményének alapját képezi. Érdeklődése a művészetek iránt már fiatal korában feléledt, és a kelet tárgykultúrájával is hamar megismerkedett. Fajcsák Györgyi megállapítása szerint ez a vonzalom abban a korszellemben gyökerezett, ami Schopenhauer és Nitzsche nyomán az Isten nélküli vallást kereste, és azt a buddhizmusban vélte megtalálni, persze nem annak természetes valóságában, hanem nyugati felfogás szerint válogatott elegyében.
„Vay Péter (…) nem volt tudós, nem volt szakember, nem volt fegyelmezett munkaerő. De tehetett-e arról, hogy több ízlése, stílus- és formaérzéke volt, mint a legtöbb tudósnak?” – teszi fel a nagyon is jellemző kérdést Felvinczi Takács Zoltán, aki a kelet-ázsiai múzeum megalapítója lett később Budapesten. Ez a kérdésnek álcázott kijelentés tökéletesen leírja a gróf művészetekhez való viszonyát, amely inkább alapult kifinomultságon, mint tárgyi tudáson. De ez egyáltalán nem csupán a kortársak és a kései utódok megállapítása, hanem ő maga is tudatában volt, hiszen egyik írásában így fogalmaz: „(…) a japán művészetet lélektani szempontból igyekezném ismertetni. Nem annyira a tárgyakat nézném, melyeket létrehoztak, mint inkább a szellemet és a géniuszt, melyek különböző alkotásaikban megnyilvánultak.” Talán éppen ez a sajátos nagyvonalúság volt az, ami segítette abban, hogy magyarként az elsők között szerepeljen, mint aki „megérezte azt, ami a Távol-Kelet művészi alkotásaiban értékes; megérezte a nagy különbséget a kínai és a japáni (sic!) között” – idézve ismét Felvinczi Takács Zoltán véleményét.
Ez a ráhangoltság volt segítségére akkor is, amikor 1907-es, második japán útján megvásárolta azt a Szépművészeti Múzeumnak szánt, két és félezernél több darabot számláló gyűjteményt, amelyben képző- és iparművészeti anyag egyaránt helyet kapott. Gondoljunk bele Vay helyzetébe: hazaszállíttatott háromládányi olyan műalkotást, amihez foghatót addig Magyarországon – kis túlzással – nem is láttak, nem hogy hozzáértő közönsége lett volna. Ha ehhez hozzávesszük – ahogyan Fajcsák Györgyi finoman fogalmaz – magabiztos, időnként fellengzős fellépését, illetve azt, hogy a csomagokból előkerült elég sok selejtes és hamis jelzéssel ellátott kép is, nem csodálkozhatunk a vásárlás lekicsinylő fogadtatásán. A most tárgyalt kötet ebben is igazságot szolgáltat Vaynak, ráadásul nem csupán a kijelentések szintjén, hanem a gyűjtemény legértékesebb darabjainak igényes reprodukálásával és gondos leírásával is.
A negyedik rész ugyanis, ami egyébként az egész kötet közel harmadát teszi ki, szemet gyönyörködtető válogatásban vonultatja fel ezeket a kincseket: buddhista és világi tekercsképeket, fametszeteket, szobrokat, fémműves termékeket, lakktárgyakat, faragványokat. Aligha fogalmazhatnánk pontosabban ezeket szemlélve, mint amit maga Vay Péter ír egyik könyvében: „Az átlagos európai a japán munkán elsősorban a részlet tökéletességét, a kivitel gondosságát és a türelmet csodálja, melyet létrehozataluk igényel. Nagy árakkal fizetik a munkás ügyességét és készségét, de úgy látszik, hogy közömbös előttük a művész gondolata, és legtöbbje észre sem veszi a felfogásban rejlő eredetiséget, a gondolatot, melyet a tárgy kifejez.” Még ezekben a hűvös-tárgyilagos mondatokban is ott érezni azt a lelkesedést és csodálatot, amit Vay érzett a japán művészet iránt, és amely megközelítés napjainkban is iránymutató lehet, ha ezeket az alkotásokat szemléljük. Az idézet egyébként abból a szempontból is éles fényt vet írója gondolkodásmódjának alapvonásaira, amiről már korábban szó esett: a spirituális és kulturális nyitottságról, a művészi és társadalmi érzékenységről, a nem leigázni, hanem megmutatni akaró felfedező mentalitásáról – mindarról, ami annak a bizonyos Verne-regény értelmezésének kulcsát is jelenti.
Sorsszerű, de jó eséllyel előre látható volt, hogy ennek a nagyszerű pályának úgy kell véget érnie, elveszve a homályban, ahogyan az történt. Az Assisiben remeteként eltöltött utolsó évtized azt bizonyítja, nemcsak Vay Péter nem találta már a helyét saját korában, hanem a világ sem volt kíváncsi az általa vallott értékekre és világszemléletre. Tudjuk be ennek, a sors iróniájának, a könyvszerkesztés nehézségeinek vagy éppen egyszerre mindháromnak, hogy végeredményben ez a könyv sem ad bizonyosságot az olvasónak Vay Péter elhunytának időpontjával kapcsolatban: az első tanulmány szerint csupán temetésének napja ismeretes, 1948. február 28-a, míg a második írás, illetve a kötet végi biográfia ezt adja meg halála dátumaként. Bármi is az igazság, ez a – József Attila csodálatos képével szólva – vadnyomhoz hasonló eltűnés igazán jellemző befejezése annak a pályafutásnak, ami – nyugodtan kijelenthetjük – minden pillanatában és vonatkozásában méltó nem csupán a tiszteletünkre, hanem a figyelmünkre is.
Koncz Attila
SOLYMÁRI Dániel – PALLÓS Tamás – FAJCSÁK Györgyi: A Kelet és a diplomácia művészete. Vay Péter püspök világmissziója. Szent István Társulat – Hopp Ferenc Ázsiai Művészeti Múzeum, Budapest, 2022.
