Az egyházközség lelki fejlődésének folyamatában már többedszerre nyújtott nagy segítséget Jakabos Barnabás jezsuita szerzetes katekézise: ezúttal a keresztségben nyert méltóságot konkretizálta a közösség az irányításával.
A keresztség szentségében küldetést nyerünk, hogy Isten szemével lássuk életünket és másokat. Ennek az életformának művészetét tanulgattuk közösen. Erőt merítettünk imádságainkban és beszélgetéseinkben a keresztségi liturgia szimbólumaiból: néven szólítottságunkon túl – amivel kezdődik a keresztelési liturgia, a szent olaj, a keresztelő víz, a fehér ruhácska, a húsvéti gyertya és az arról meggyújtott gyertyánk, valamint az illatos krizma – mind új tartalmat nyer számunkra mindennapi keresztény életünkben.
Elhangzott az is, hogy keresztényként részt venni a szentmisén azt is jelenti, hogy Isten irgalmas tekintetével érkezünk meg a szentmisére, Isten irgalmas tekintetével magunk és embertársaink iránt. Mozgósító erőink forrásaira is figyeltünk: a hálás lelkületre, a tisztelet attitüdjére, és arra az erőre, ami dinamizál és szolgálatra indít. Ezek ugyanis keresztény életünk legalapvetőbb jellemzői és kincsei, istenélményeink… ezek határozzák meg, hogy megkeresztelkedettként éljük mindennapjainkat. Péntek délután találkoztunk, szombaton egész nap együtt lehettünk és vasárnap délelőtt szentmisével zártuk és ünnepeltük közös hétvégénket.
A katekézis a negyven résztvevő különböző korú férfit és nőt „titokzatos, jézusi, krisztusi”, azaz keresztény közösséggé kívánta formálni, legalábbis ilyen szemmel néztük egymást az imádságban, a tanulásban, a kiscsoportos megosztásokban. Az őszinte megnyílások és a nyitottságtól átjárt lelkek szivacs módjára itatódtak át a mély tanítástól. Mi nem a sátán vádló szavaira figyelünk, hanem az Atya irgalmas tekintetére, keresve a vele való személyes kapcsolódásunkban a saját személyes hangunkat.
A vasárnapi szentmisében imádsággal vittük az oltár elé a keresztségben az Istentől kapott méltóságunk szimbólumait, így ünnepelve együtt Krisztus színe előtt.
Bartos Károly
