Ferenc pápa magyarországi látogatása kapcsán sok szép élményt őrzünk a lelkünkben. A pápával való találkozási alkalmak sok, egymástól távol élő ember számára is viszontlátási lehetőséget biztosítottak, de minden bizonnyal új ismeretségek, barátságok kialakulását is szolgálták. Így volt ezzel e sorok írója is, a Kossuth téri szentmisére igyekezőben. Vikivel és Hunorral a metróból kijövet ismerkedtem meg. Megtudtam, hogy Arad megyeiek, mindketten református vallásúak, és hajnalban érkeztek Budapestre. Saját elhatározásból indultak el, nem tartoznak semmilyen csoporthoz, külön úton, vonattal jöttek. Szüleik később érkeznek.
Miért indul el két református fiatal Ferenc pápával találkozni? Amikor oly nehéz koránkelésre bírni a mai ifjakat, ők (éppen ők) vajon milyen indíttatásból vállalják az éjszakai utazást? Tényleg: mi hozta Budapestre Vikit és Hunort? A válasz az alábbi interjúban található.
Két lelkes, mosolygó fiatal áll velem szemben, Viki és Hunor, akiket érdemesnek látok közelebbről is bemutatni. Meséljetek magatokról!
Hunor: Szabó Hunor vagyok, az Arad megyei Vadászon élek és a gyulai Nicolae Bălcescu Román Gimnázium, Általános Iskola és Kollégium X. osztályos tanulója vagyok. A kultúra, a hagyományápolás és a hit mindig nagy szerepet töltött be az életemben. Gyerekszínészként több előadásban játszottam. Első szerepem az Álomutazó mesemusicalben volt, Budapesten. A békéscsabai Jókai Színház Egri csillagok című musicaljében Bornemissza Gergő szerepét és a Tizenhárom almafa című darabban a kicsi Mózsi karakterét alakíthattam. Legutóbb az István, a király iskolába megy… koncertverzióban kaptam meg István, a király szerepét. Néptáncolok a gimnázium tánccsoportjában és az ágyai Tőzike Néptánccsoportban, valamint tagja vagyok a gimnáziumom és Gyula város színjátszó csoportjának is. A nevelőmamám római katolikus kántor, így kis túlzással mondhatom, hogy a templomban nőttem fel. Így tanultam meg – reformátusként – az összes katolikus imádságot, az énekeket, és a nagyobb ünnepeken segítek az énekszolgálatban, például a passióban. A református szolgálatokon kívül havi egy alkalommal kántori szolgálatot teljesítek az ágyai fíliában tartott katolikus miséken. A gimnázium elvégzése után a Budapesti Színház- és Filmművészeti Egyetemen szeretnék továbbtanulni.
Viki: Szabó Viktóriának hívnak, Békéscsabán születtem, a gyerekkoromat egy partiumi faluban, Vadászon töltöttem. Jelenleg a Nagyváradi Orvosi Egyetem elsőéves orvostanhallgatója vagyok. Református magyarként gyermekkorom óta különleges vallási neveltetésben részesültem, ugyanis kántor nevelőmamám által bepillantást nyertem a katolikus hit világába is.
Milyen meggondolásból indultatok el Ferenc pápa budapesti szentmiséjére? Miért volt ez fontos számotokra reformátusként?
Hunor: Régóta követem a vatikáni híreket és vágyom arra, hogy láthassam Ferenc pápát. Kíváncsiságból megnéztem több, az ő és elődjei életéről szóló filmet, és kezdett hangosodni bennem a kérdés: ki is a pápa? Vallási vezető? Államfő? Aztán rájöttem, hogy mindkettő, de ezek mellett még „motivációforrás” is, és nemcsak a katolikusok, hanem bármely más vallású ember számára is „lelki vezetővé”, támogatóvá válhat. Amikor megtudtam, hogy Ferenc pápa Magyarországra érkezik, nem gondoltam, hogy pár hónappal később két méter, egy kordon és néhány biztonsági őr választ el minket egymástól. Közeledve az apostoli látogatás időpontjához, egyre jobban kirajzolódott, hogy családostól veszünk részt a szentmisén. Azért is, mert nem csak egy szentmisén lehetünk ott, hanem egy történelmi eseményen, hiszen – egy kedves nénit idézve – a „reformátusok pápája” jön el látogatóba István király népéhez.
Viki: Édesanyám tíz évig Böjte Csaba ferencrendi szerzetes önkéntes munkatársa volt. Már kisgyermekként kívülről tudtam minden katolikus imádságot, éneket, illetve ugyanúgy, mint más katolikus, én is részt vettem a szentmiséken, ministráltam és olvastam. Így ugyanolyan szemmel tekintek a katolikus értékekre, mint a reformátusokra.
Milyen gondolatokkal készültetek, utaztatok Budapestre?
Hunor: Amikor terveztük, hogy a nővéremmel elmegyünk a Kossuth téri szentmisére, gondolkoztunk rajta, hogyan fogjuk kitölteni a kapunyitás és a szertartás kezdete közötti időt, hiszen reggel még hideg van… Arra is gondoltunk, hogy biztos semmit sem fogunk látni a pápából. És körülbelül éjfélkor, amikor végleg döntöttünk, hogy indulunk, szembejött velem a Facebook-on ez az ige: „Tartsd meg rendelkezéseit és parancsolatait, amelyeket én ma parancsolok neked, hogy jó dolgod legyen neked és utódaidnak, és hogy sokáig élhess azon a földön, amelyet Istened, az ÚR ad neked minden időkre!” (MTörv 4,40) Ez egyenes útmutatás volt Istentől, hogy el kell mennünk a szentmisére. Alig 15–20 percet aludtunk, máris mentünk a vonathoz, mert hajnali 2:35-kor indult a vonatunk Budapestre. Néhány perccel hat óra előtt érkeztünk meg, nagy izgalommal, nehogy lekéssük a kapunyitást, de szerencsére épp időben odaértünk. A szélső kordon első sorában helyezkedtünk el, ahonnan meglepően jó rálátás nyílott a térre. Közben nagyon izgultam, hogy minden úgy süljön el, ahogyan azt a szervezők tervezik, és kértem Isten segítségét az utunkra. Végig éreztem, hogy az ott lévő emberek is nagyon várják a szentatyát mint a béke követét, aki jelenlétével mindannyiunknak nyugalmat, biztonságérzetet ad. A tervezésnél tartottunk tőle, hogy a kevés alvás miatt nagyon fáradtak leszünk, de az élmények és az izgalom hatására a fáradtság a hazafelé vezető útig nem jelentkezett.
Mit vártatok ettől a szentmisétől? Milyen tapasztalatokat szereztetek a helyszínen?
Hunor: Az volt a legfontosabb számomra, hogy megtaláljam Isten jelenlétét ott, ahol több ezer ember, egyházi és világi emberek együtt imádkoznak, énekelnek, rózsafüzért mondanak. Nem volt elhanyagolandó az a vágyam sem, hogy látni szerettem volna élőben is Szent Péter utódját, ami sikerült is. Amikor elhaladt a pápamobil előttem és Ferenc pápa egy pillanat erejéig a szemembe nézett, éreztem, hogy nyugalmat és szeretetet ad. Érdemes volt meghallani Isten szavát, korán felkelni és eljönni. Fantasztikus érzés volt együtt énekelni egy több mint száz fős kórussal és több ezer kereszténnyel. Úgy gondolom, ez a nap mérföldkő az életemben.
Viki: Indulás előtt tudtam, hogy mit várok a pápalátogatástól. Valahogy úgy képzeltem el, hogy a pápa megpillantása – akár élőben, akár a képernyőn keresztül – az izgalom mellett nyugalommal árasztja el a lelkemet. Egyszerre találkozhatom a szentatyával mint egyszerű, halandó emberrel, és mint az Úr Jézus követével, hírvivőjével. Az alatt a pár másodperc alatt, amíg elvonult előttünk, a tekintetéből, a megjelenéséből éreztem, hogy ezt mondja: ha nehéz a terhed, gyere, add nekem, gyere vigyük ketten, segítek, nem kell félj, most már könnyű lesz. És ettől a pillantástól teljesen feltöltődtem.
Milyen szerepe van az életetekben a hitnek? Hogyan gyakoroljátok vallásotokat?
Hunor: Kiskorom óta a legfontosabb dolgok közé tartozik a hit. Nemcsak számomra, hanem az egész családom számára. Ennek ékes bizonyítéka, hogy édesapám főgondnok az egyházközségünkben, anyai nagytatám pedig egy másik egyházközségben. A lelki-szellemi támogatás mellett odafigyelünk az Árpád-kori templomunk megóvására, restaurálására, amire remélhetőleg az idén sor kerül. Tágabb családunk mondhatni „multi-kulti”, hiszen a tagok több felekezethez tartoznak. Az ökumenét minden nap megéljük. Vikivel gyermekkorunk óta gitározunk, zongorázunk, énekelünk az istentiszteleti alkalmainkon. Amikor a kántor hiányzik, kántori szolgálattal is segítem a református istentiszteleteket. Az ifjúsági programok zömén részt veszünk, mindig igyekszünk képviselni egyházközségünket. Legutóbb május 6-án vettünk részt a REndítŐ ifjúsági konferencián, amit Krasznán rendeztek meg.
Viki: A 2020-as korlátozások miatt nem volt lehetőségünk énekszolgálatokat vállalni, így létrehoztunk egy YouTube-csatornát, aminek VHA Group a neve. Ezen a csatornán osztottuk meg a felkérésekre vagy önszántunkból feldogozott dalokat. A hitem akkor alapozódott meg leginkább, amikor a dédimamám betegágyban feküdt és én elmeséltem neki, hogy a tini-klubon (egy evangélikus ifjusági program a szülőfalum melletti faluban) azért imádkoztam, hogy meggyógyuljon, és kértem a tiszteletes urat és a feleségét, hogy ők is imádkozzanak a gyógyulásáért. Végül sajnos a dédim meghalt, és megkértem a tiszteletes urat, hogy vegyen részt a temetési szertatáson. A dédim baptista vallású hívő asszony volt, a lelkipásztor, akit megkértem, evangélikus, így végül az utolsó földi útjára egy baptista, egy református és egy evangélikus lelkipásztor kísérte el.
Hogyan gondolkoztok az ökumenéről?
Hunor: Családunkban jelen van a református, a római katolikus, az ortodox és a baptista vallás is. Ezek, úgy gondolom, nem taszítanak, hanem még jobban összehoznak minket. Az idei nagypénteken például először az evangélikus templomba mentünk, ahol kistestvérünk, Attila gitározott. Innen mentünk át a református templomba, majd utána római katolikus templomba tartottunk, ahol Vikivel ketten énekeltünk a passióban. Véleményem szerint az a lényeg, hogy Isten szeretete kössön össze bennünket. Ezért nem kell elveszteni a saját vallási identitásunkat, szokásainkat, hiszen minden felekezet a hitvallásától, szokásaitól és liturgikus hagyományától lesz egyedi és gyönyörű. Nem az a lényeg tehát, hogy milyen szertartással tiszteljük az Urat, hanem az, hogy feltétel nélkül kövessük őt. Ez a nagy közösség Krisztus egyháza, amely megtartja minden nép és vallás hagyományait és szokásait.
Viki: Véleményem szerint az ökumenének az a lényege, hogy a felekezetek közösen imádják az egy Istent. Ezért nem éreztem kellemetlenül magam a pápalátogatáson, mint ahogy gyerekkoromban sem a szentmiséken. Tudtam, hogy mind a katolikus, mind a református templomban az egy, igaz Isten hallgatja meg az imáimat. Sokáig kérdés merült fel bennem a katolikus templomban található szobrokkal kapcsolatban. A közelmúltban viszont sok gondolkodás után arra a következtetésre jutottam, hogy a templomban található szobrok segítenek abban, hogy megértsük, hogy Jézus Krisztus, az apostolok, és minden embert formáló szobor segít jobban elhinni, hogy a csodák, a gyógyítások, és minden, ami a Bibliában található, az a való igazság! Sokan azt mondják: nem látom az Istent, az azt jelenti, hogy nem is létezik, olyankor én azt szoktam rá felelni, hogy az oxigént sem látod, mégis belélegezzük, és így maradhatunk életben. Épp ilyen a hétköznapokban az Istentől áradó kegyelem, amit nap mint nap megtapasztalhatunk, és ami minket, Istenben hívőket oxigénként életben tart.
Mit visztek magatokkal Ferenc pápa szentmiséjéről?
Hunor: Történelem iránt rajongó, mélyen hívő ifjúként életre szóló élmény volt számomra a Ferenc pápával való találkozás. A szentatya napjaink problémáinak megoldhatóságára hívta fel a figyelmet, mindezekre nagy szükség van. „Az ember attól lesz nagy, ha lehajol másokhoz” – fogalmazott Ferenc pápa. Jövőbeli színészként szeretném, ha ez a mondat lenne az „ars poeticám”, ami életutamat jellemzi majd. A szentmisén újra és újra bebizonyosodott, hogy ha akarjuk, és „nyitott kapuk” vagyunk, általunk, velünk bármilyen felekezetű ember meg tudja találni az Istenhez vezető utat. Nagyon hálás vagyok a jó Istennek, hogy megélhettem ezt az eseményt, amely egy életre kiáradó békét és hitbeli meggyőződést adott nekem, reformátusként.
Viki: A szentmiséről hazavezető úton a testvéremmel épp ezt a kérdést boncolgattuk az autóban. Bebizonyosodott számunkra hogy egy történelmi eseményen vettünk részt, ahol az Isten első számú küldöttét hallhattuk bizonyságot tenni, és értünk, magyarokért imádkozni. Úgy érzem, hogy ez a látogatás összekovácsolta és megerősítette a nemzetünket. Az esemény minden másodperce hitmegújító bizonyságtétel volt számunkra. Ahogy az Úr mondja: „Menj haza a tieidhez, s beszéld el, milyen nagy dolgot tett veled az Úr, hogyan könyörült meg rajtad” (Mk 5,19).
Ozsváth Judit
