Gondolatmorzsák a Kuzmányi István állandó diakónussal, a Magyar Kurír és az Új Ember igazgató-főszerkesztőjével a Hittan.ro-n folytatott beszélgetésből.
Áprilisban a Hittan.ro katekétikai portál Facebook-oldala a „találkozásaink” központi gondolat köré szervezi élőben közvetített beszélgetéseit, egyéb online programjait. A portál szerkesztőinek munkáját minden hónapban más római katolikus teológiai líceum diákjai segítik. Találkozásaim Ferenc pápával címmel április 5-én este Kuzmányi Istvánt hívták beszélgetni. Tankó Bernadett, a gyimesfelsőloki Árpád-házi Szent Erzsébet Római Katolikus Teológiai Líceum diákja kérdezte őt a Ferenc pápával való találkozásairól és a közelgő budapesti pápalátogatás előkészületeiről.
Az alábbiakban ebből a beszélgetésből olvasható néhány gondolat. A teljes beszélgetés ITT nézhető vissza.
Pár hónappal voltunk Ferenc pápa megválasztása után, amikor a Püspöki Konferencia akkori elnöke, Erdő Péter kérte, hogy vállaljam el a Magyar Kurír portál vezetését. Akkor abszolút nem jutott eszembe ez az egybeesés, de most, ennyi év után visszatekintve már egyértelmű a párhuzam. Engem személyesen magával ragad Ferenc pápának a személyisége. A közvetlensége, az, ahogyan a gesztusok nyelvét beszéli – hogy ha arról van szó és valaki igényli, akkor ő átöleli, ha egy gyermekkel találkozik, megsimogatja a buksiját… Ez a nagyon emberi, nagyon közvetlen oldala az első pillanattól magával ragadott, és az, hogy amikor beszél, prédikál, interjút ad, képeket használ, ugyancsak nagyon közérthetően. Tehát nem szükséges magas teológiai képzettség ahhoz, hogy egy prédikációját, akár teológiai témában kifejtett gondolatát, enciklikáját, apostoli buzdítását megértsük. Tíz évvel ezelőtt, amikor átvettem a Magyar Kurírt, úgy gondoltam, hogy nekünk különösképpen küldetésünk az, hogy a mindenkori pápa hangját magyar nyelven elérhetővé tegyük az olvasók számára. Láttam, hogy a magyar sajtó különböző módokon interpretálta a pápát, hol jól, hol rosszabbul. Hol majdnem messiásként tekintettek rá, hol demens vénemberként. Egyik véglet sem jó, és ezért gondoltuk, hogy akkor mi nem szubjektív véleményt szeretnénk megfogalmazni, hanem magát, a pápát „hallgatni”. És ezért tíz éve Tőzsér Endre piarista szerzetes segítségével minden angelusát, minden fontosabb prédikációját, minden szerdai katekézisét, az apostoli útjai beszédeinek többségét, legfontosabb interjúit mind egy az egyben lefordítjuk magyar nyelvre.
Amikor hét éve átvettem az Új Ember vezetését, akkor a folyóirat alapításának kerek évfordulója volt, és úgy döntöttünk, hogy az Új Ember munkatársaival és családtagjaikkal elindulunk Rómába egy zarándoklatra. Úgy alakult, hogy pont szerdán is kint voltunk, amikor általános kihallgatás volt a Szent Péter-téren. Bejelentkeztünk, és jeleztük, ha lehet, szeretnénk a Szentatyával még közelebbről megismerkedni. Azt mondták, hogy akkor négyen üljünk fel szinte a Szentatya közvetlen közelébe… Miután a köszöntötte a rá várakozó – főleg – betegeket, tolószékeseket, feljött a Szent Péter-bazilika előtti területre, ahol olyan száznegyvenen felsorakoztunk. Én voltam a harmincikszedik, és izgultam is, hogy mire hozzám jut, maximum egy kézfogás lesz az egészből, és megy tovább, hiszen mögöttem még sok ember állt. És amikor odalépett hozzám, köszöntöttem, a szemébe néztem, és azt láttam, hogy az ő részéről megszűnt a tér és az idő, nem nézett oldalra, nem nézte az óráját, nem nézte, hogy hányan várnak még rá, csak rám figyelt. És akkor egy bő egy percet tudtam vele beszélgetni. Mondtam, hogy állandó diakónus vagyok Budapestről. Ekkor mondta, hogy „akkor neked van családod!” Említettem, hogy hívják a gyermekeimet, a feleségemet, és mondta, hogy imádkozik értünk. Én is mondtam, hogy mi is imádkozunk érte az angyalföldi Szent Mihály-plébánián. Köszönte és kifejezte, hogy áldását küldi, és nagyon kéri, hogy ne feledkezzünk el róla. És amikor visszanéztem a képeket a vatikáni fotóbankban, akkor vettem észre, hogy nemcsak az volt, hogy a szemembe nézett és nem tért ki se jobbra, se balra, hanem a jobb kezét rátette az én karomra és azon nyugtatta. Ennek is tudtam be azt, hogy valamivel több mint egy percet tudtunk beszélgetni, és egy igazi, mondhatnám úgy is, hogy baráti találkozóként él bennem ez, mint örök emlék.
A sajtódelegáció tagjaként Rómából indultunk és oda érkeztünk vissza a szlovákiai apostoli út után. Amikor reggel 6-kor a Szentatya megérkezett a Fiumicino reptérre és felszállt a gépre, mi már bent ültünk. Az út előtt volt egy proktológiai, elég kellemetlen és súlyos műtétje. Néztem őt és arra gondoltam, hogy 83 évesen nem tudom, hogy hogyan fogja ezt bírni. Effektíve fáradtnak tűnt, pedig még el sem kezdődött az apostoli út… Szurkoltam is neki, hogy jól legyen. És amikor hátrajött hozzánk a repülőn, egyszerűen elkezdett – jelképesen értve – fél méterrel „lebegni” a repülőgép fedélzete fölött. És látszott, hogy „minél jobban” köztünk van. Aztán ahogyan leszállt a gép, minél jobban az emberek között volt… A Hősök-terén megtapasztalta azt, hogy milyen jó együtt lenni. Hogy Krisztus képviselőjeként ő azért jött, hogy megerősítsen bennünket. Magyarul is szólt hozzánk, hogy „Isten, áldd meg a magyart!” Ez oda-vissza hatott: ránk és a Szentatyára is. És amikor felszálltunk Budapesten a gépre, már nem fél méterrel volt a fedélzet szintje fölött, hanem legalább egy méterrel, és az a reggel 6-kor megtapasztalt érzés, hogy a Szentatya beteg, idős… abszolút elillant.
A repülőgépen tartott sajtótájékoztatón a Szentatyának feltett kérdésem lényege ketté ágazott. Az egyik ág ehhez kapcsolódott: miért döntött úgy, hogy eljön az Eucharisztikus Kongresszusra? Az utolsó római eucharisztikus kongresszuson II. János Pál pápa jelen volt, de azt követően sem ő, sem XVI. Benedek pápa nem vett részt az eucharisztikus kongresszusokon. A kérdésem második része arra vonatkozott, hogy Európa megújulásában hogyan látja a magyarok hivatását és szerepét. A kérdés első részére válaszolva hangsúlyozta, hogy nem Magyarországot jött hivatalosan meglátogatni, hanem ennek a nemzetközi katolikus eseménynek a zárómiséjére érkezett. Akkor pendítette azt meg, hogy nagyon szeretne eljönni újra Magyarországra. De hadd mondjak el még egy dolgot, ami nem került be a sajtóba: amikor reggel 6-kor elindultunk erre az apostoli útra és a repülőn minden újságíróhoz odament, és be tudtunk mutatkozni egymásnak, mondtam neki, hogy én Erdélyben, Nagyváradon születtem. Ekkor ő egyből rávágta, hogy Erdély milyen szép, és hogy milyen jó volt együtt imádkozni Csíksomlyón. Úgyhogy velem az apostoli útnak az elején meg a végén is nyulat lehetett fogatni, hogy a Szentatya észben tartja a velünk való találkozásait és hogy pont nekem fejezte ki, hogy ő szeretne visszatérni Magyarországra. És lám, eltelt két év, és betartja a szavát, újra eljön hozzánk.
Amikor a Szentatya Csíksomlyóra látogatott, egyértelmű volt a hívás Erdélyből Jakubinyi György érsek atyán keresztül, hogy minél többen vegyünk részt az anyaországból is a vele való találkozón. Jó érzés volt ezt megtapasztalni. Azt gondolom, hogy senkiben sem merült fel az a kérdés, hogy „nekem ott kell-e lennem katolikusként Csíksomlyón, amikor a Szentatya odaérkezik?”, ezért zarándokvonatok és zarándokbuszok indultak és volt, aki gyalogosan indult útra. Az egész Magyar Püspöki Konferencia elment, jelen volt, együtt ünnepelt, együtt ünnepeltünk Csíksomlyón. Jó volt magyarként jelen lenni. És most, amikor megérkezett újra ez az örömhír, hogy a Szentatya velünk lesz három napig, akkor a kérdésünkre, hogy hogyan készülnek, mind Veres András püspök atya, a Konferencia elnöke, mind pedig Erdő Péter bíboros úr kifejezte azt, hogy várja nemcsak a határon inneni, hanem a külhoni magyarságot is, hogy ahogyan Csíksomlyón együtt ünnepeltünk, ugyanúgy ünnepeljünk együtt Budapesten. Erdő Péter bíboros úr hozzá is tette azt, hogy a Szentatya immáron harmadjára jön hozzánk, magyarokhoz, hiszen volt az Eucharisztikus Kongresszuson és előzőleg Csíksomlyón is.
Amikor valamilyen ünnep van, akkor a megosztott öröm mindig megsokszorozódik. A különféle ünnepek alkalmával jó megtapasztalni, hogy sokan vagyunk, hogy együtt vagyunk, hogy fontos számunkra az ünnepelt személy. Azt gondolom, hogy amikor a Szentatya most újra eljön hozzánk, ugyanezt éljük meg együtt: számunkra fontos Ferenc pápa, aki azért jön, hogy megerősítsen bennünket a hitünkben. Akkor tényleg ünnepeljünk együtt, legyünk jelen, legyen szó akár a Kossuth-téri szentmiséről vagy – püspökként, papként, diakónusként, lelkipásztori munkatársként, hitoktatóként – a Szent István-bazilikában való találkozóról, vagy fiatalként a Papp László sportarénai találkozóról!
