A húsvét utáni első vasárnap az isteni irgalmasság vasárnapja, amelyet II. János Pál pápa 2000. április 30-án hirdetett ki az egész világra. „Az emberiség mindaddig nem talál békét, míg nem fordul bizalommal irgalmamhoz” – írta naplójában Szent Fausztina nővér, aki életében kapta meg az isteni irgalmasság kinyilatkoztatását. II. János Pál pápa, aki az isteni irgalmasság üzenetének fáradhatatlan hirdetője volt, ugyanaznap avatta őt szentté, amikor kihirdette az isteni irgalmasság ünnepét. Az ünnep alkalmából Orbán Júlia a Gyulafehérvári Caritas szolgálatában végzett irgalmasságot mutatja be.
Irgalmazz! – zsolozsmázzuk a templomban, szakad föl belőlünk a kétségbeesett zsoltár, kiáltja a koldusok tekintete az utcán, tükrözi gyerekünk arca csínytevés után. Hiányzik, elromlott, félrecsúszott valami. Bűnbocsánat utáni vágyunk perzsel, mint az augusztusi nap. Szomjazzuk a nyugalmat, mint egy pohár vizet. Kapcsolatéhségünk csillapíthatatlan. Talán a gyomrunk korgása is. Három számmal nagyobb, elnyűtt cipő van a lábunkon. Ha van egyáltalán cipőnk. Vagy lábunk. Felhőkarcolók árnyékában kartonpapír az otthonunk. Tengerparton, koktélbárok mellett, két pálmafa közé kifeszített kendőben nyomorgunk: kislány, apa, hátizsák. Koszos cella rácsain át börtönőrrel nézünk szembe: arcán önmagunk iránti megvetésünk. A kórterem halálszínű, de szivárvány vetülne a falra, ha meglátogatna valaki. Az otthon is kórház, a lakás, amelyben egy életet leéltünk, és az öregotthon, ahol tovább éldegélünk, csigaház, ahová visszahúzódunk halódni, otthon volna újra, ha gyakrabban repülne haza a gyerek, toppanna be az unoka. Elviselhetetlen a lárma, a fények idegesítő villódzása, undorító színe van az ételnek, nem ez a megszokott kiskanál, nem következnek sorban a kockakövek, elhagytam a macim, most mi lesz? A szél vagy a tenger ereje félelmetesebb? Vagy a lélek háborgása, mert nem tudni, eléri-e a partot a levegővel felfújt csónak, amelyre egész vagyonával vett konzervdoboznyi helyet az ember? – Ők a szükséget szenvedők. Mi magunk.
De mi az irgalom?
„Cselekedeteink motivációja a legtöbb esetben az igazságosság. Ok-okozati összefüggésekben szoktuk mérni valamely tett indokoltságát, jogosságát. Ezt a mechanizmust és korlátait feszegeti a feltétel nélküli szeretet, amiben nincs benne a »ha«. Inkább úgy lehetne megfogni, hogy »csak«. Miért süt a nap? Talán mert megérdemeljük, hogy kikeljen a mag, amit elvetettünk? Vagy ideje D vitaminnal töltekezni? Miért esik az eső? Talán mert odafigyeltünk a karbonkibocsátásra? Vagy mert kell a víz az élethez? Miért szereti a szülő a kamasz gyerekét? Talán mert tettei miatt kiérdemli? Csak! Ez a kulcsszó. Az irgalmasságnak nincs miértje, magyarázata, oka. Nincs benne logika, ok-okozati összefüggés, nem azért részesülök irgalomban, amit tettem vagy nem tettem. Nincs feltételhez kötve. Sokszor szembemegy a józan ésszel, a kötelességtudattal és még számtalan motivációval, ami tettre késztet. Talán egy belső kényszer, a bennünk lévő isteni szikra, a lélek indítása. Aki ezt képes gyakorolni, azt elhivatottnak, szent életűnek nevezzük. Az irgalom: a kettő ötvözete.”(Pápai József, a Gyulafehérvári Caritas humánerőforrás-menedzsere)
Ki adhatja meg nekünk?
„Nyugodt lelkiismerettel egyedül a jó Istenről merném kimondani, hogy irgalmas. Mi jó esetben botorkálva keressük az egymás felé fordulásnak ezt a teljes, magával ragadó és mindent egybehangoló lelkületét. Időről időre ajándékba meg is adatik, hogy kapcsolódjunk az isteni irgalmasság örök, magával ragadó, mindent egybehangoló áramlásához, hogy felismerjük az irgalmas jó Isten jelenlétét, azt szemléljük saját életünkben, találkozásainkban, ahogy egyre csak ajándékozza a több, a tartalmasabb életet. Ekkor tudunk valóban önzetlenül, érdek-, szánalom- és ideológiamentesen ajándékozni, továbbajándékozni valamit abból, amit magunk is ajándékba kaptunk. Az emberi irgalmasság olvasatomban mindig az örökkévalónak a felcsillanó fénye.”
Az irgalmasság Szentírásból ismert testi-lelki cselekedeteit a Gyulafehérvári Caritas is gyakorolja.
„Szervezeti szándékunk kezdeteinktől az, hogy védett tereket, intézményi kereteket hozzunk létre az irgalmasság megélésére, munkatársaink, önkénteseink és közösségeink számára. Hogy folyamatosan alakítsuk, bővítsük azokat a megélt és tapasztalt közösségi-társadalmi valóságunkhoz. Hogy szolgálataink révén, de látható jelenlétünkkel is jelként szolgáljunk, utaljunk az irgalmasság érzékenységének, cselekvő jelenlétének társadalmi helyére, küldetésére, az emberi lét elidegeníthetetlen méltóságára.
Szervezetünk, ha úgy tetszik, az a fogadós, aki igyekszik tisztességgel és becsülettel gondoskodni a mindenkori irgalmas szamaritánusok által ránk bízott rászorulókról. Ennek érdekében számtalan szolgálatot sikerült – sok esetben úttörőként – kialakítanunk Erdélyben. Enyhíteni próbáljuk az emberközelben felkutatott és felismert szükséget, ellensúlyozni akarjuk a társadalmi közöny és igazságtalanság felismert fonákságait. Szervezeti érzékenységünket, nyitottságunkat igyekszünk folyamatosan ápolni, finomítani, hogy vállalásaink túlmutassanak a jótét-lélek humanizmuson, és felvállaljuk küldetésünket az irgalmasság megélésének, megélhetőségének terjesztésében. Társszervezői, hátteresei szeretnénk lenni annak a szeretetlakomának, amelyre mindenki meghívást nyer, ha elfogadja.” (Márton András, a Gyulafehérvári Caritas igazgatója)
Gyakornokok vagyunk: Jézus példamutatásának igyekvő tanítványai. Amíg őt követjük, jó úton járunk. Életbevágó, hogy kapcsolatban maradjunk Istennel, emberrel, önmagunkkal. Mert a kapcsolatnélküliség: halál.
Orbán Júlia
Az írás megjelent a Vasárnap 2023/16-os számának Fókusz rovatának összeállítása részeként. (Összeállította: Szász István Szilárd)
